A Horthy-féle zsidó-keltetõben nem csak antiszemétizmusról nem beszélhetünk, de az is kiderült, hogy alapvetõen "jó" zsidó se létezhetett akkor, se most, mikor már a holokosztban meghóttak. A "vérükben van" az üzlet és összetartanak, mert az is üzlet....és a szabadkõmûvesség már csak így mûködik. Török állampolgárságú világpolgárként beutazta Európát, majd Tolsztoj hatására a szegények segítésének szentelte életét és vagyonát, amelyet a híresztelések szerint csalárd módon gyûjtött. Feinsilber Róbert mindenki Róbert bácsija volt, az 1920-as évek Budapestjén fogalom volt a neve, mégis szegényen és elfeledve halt meg. Nyáry Krisztián írása.

1925 elején hiába álltak hosszú sorok a budapesti szegényeknek meleg ételt biztosító ínségkonyhák elõtt: Budapest Székesfõváros vezetése beszüntette a mûködésüket. A szociális feszültségek robbanással fenyegettek, hiszen addig naponta 60-70 ezer ember kapott ingyenkosztot a fõvárostól. Sipõcz Jenõ alpolgármesternek kapóra jött, hogy egy különös üzletember felajánlotta, a város helyett õ maga fog ingyenes népkonyhát felállítani. A hollandiai vagyonára hivatkozó, török állampolgárságú, de oroszos ruhát viselõ, köpcös, kecskeszakállas öregúr megkapta a város kihasználatlan tábori konyhai eszközeit, s nem sokkal késõbb már az õ belvárosi ingyenkonyhája elõtt álltak sorba a budapesti nincstelenek.
Feinsilber Róbert

Robert Feinsilber – vagy ahogy hamarosan nevezték, Róbert bácsi – rövid idõ alatt megkerülhetetlen szociális intézménnyé nõtte ki magát. Szegények tízezreirõl gondoskodott akkor, amikor az állam nem teljesítette a feladatát. A jótékonyság apostolaként írt róla a sajtó mindaddig, amíg 1930-ban csalás gyanúja miatt ki nem utasították az országból. Ettõl kezdve az ingyenkonyhákon meggazdagodott szélhámosként beszéltek róla, és sokaknak megnyugodhatott a lelkiismerete, hiszen igazolva látták: nem is léteznek önzetlen segítõk.

Jóságos népbarát volt vagy szélhámos kalandor? A jelek szerint mind a kettõ.

Már gyermekkora is kalandok sorozata volt. Zsidó aranymûves családban született 1865-ben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Jemenben. Édesanyja mindössze 12 éves volt, amikor teherbe esett egy 13 éves fiútól. A két kiskamasz elhatározta, hogy megszöknek otthonról. Egy Jaffába induló gõzhajóhoz eveztek éppen, amikor beindult a szülés, és a csónakban megszületett a kisfiuk. Ha a kis Robert néhány órával késõbb, nemzetközi vizeken születik, valószínûleg nem kapja meg a török állampolgárságot, ami utóbb megmentette az életét.

A szülõk Jaffában ékszerészként dolgoztak, majd Hollandiába költöztek tovább, ahol foglalkozásuk után az anya felvette a Feingold, az apa pedig a Feinsilber nevet. A család Amszterdamban és Konstantinápolyban gyémántkereskedõkkel kezdett üzletelni, és hamarosan maguk is tekintélyes vagyont gyûjtöttek. A fiatal Robert nem érzett kedvet az aranymûvességhez, de az aranyifjak életéhez igen, így szülei pénzén utazgatott a világban. Sorsát oroszországi utazása pecsételte meg: eljutott Lev Tolsztoj Jasznaja Poljana-i birtokára, ahol teljesen az író hatása alá került. Európai ruháját orosz ingre, zsidó vallását pedig egyfajta tolsztojánus kereszténységre cserélte. Eldöntötte, hogy életét a szegények támogatásának szenteli, otthonról származó pénzét szét is osztotta a rászorulók között.

Elõször a századforduló környékén bukkant fel Budapesten, legalábbis egy 1906-os budapesti címjegyzékben szerepel egy Fõ utcában lakó, Feinsilber Róbert nevû misszionárius. A nyilvánosság elõtt elõször az elsõ világháború idején hallatott magáról. Szó szerint embermentõ munkával kezdte: a budapesti rendõrfõkapitány alkalmazásában öngyilkosjelölteket kellett lebeszélnie szándékukról. 1916-ban már saját otthont hozott létre öngyilkossági kísérletet túlélt nõk számára. A háborút követõen Szibériába hurcolt magyar hadifoglyok felkutatásával foglalkozott.
„…az utolsó fillérig a szegényekre hagyom”

A húszas évek gazdasági válsága óriási munkanélküliséget és szegénységet hozott országszerte. Leginkább Budapestre özönlöttek a rászorulók, és mindennapossá váltak a fõvárosi ingyenkonyhák elõtt kígyózó sorok. Amikor 1925-ben a városvezetés bejelentette, hogy nem tudja tovább finanszírozni az ételosztást, Feinsilber Róbert jelentkezett Sipõcz Jenõ alpolgármesternél, hogy átvenné a népkonyhák üzemeltetését.

Az alpolgármester kapva kapott az ajánlaton, hiszen a kialakult helyzet éhséglázadással fenyegetett. A Fõváros pénzt nem biztosított az akcióhoz, de engedélyt adott szeretetadományok gyûjtésére.

Feinsilber Róbert a Kálvin téren, majd a Városligetben állította fel népkonyháját. Bár alapvetõen nyers modorú, hirtelen haragú ember volt, aki hamar felemelte a hangját, ha valami nem tetszett neki, a szegények gyorsan megszerették. Néhány hónap múlva már Róbert bácsinak hívta mindenki.

Már az indulásnál megmutatkozott zseniális szervezõkészsége. Sorban megállapodott a budapesti piacok üzemeltetõivel és a vendéglõsökkel, hogy zárás után összegyûjti az el nem adott, romlandó árut. Késõbb a laktanyák ételmaradékát is õ szállíttatta el. Két nagy raktárhelyiséget bérelt, ahol az élelmiszert gyûjtötték és szortírozták, majd az ételosztó helyekre vitték. A sorban álló rászorulók közül jóbeszédû fiatalokat választott ki, akiket adománygyûjtõ ügynökökké képzett ki. Õk jártak támogatásért a Róbert bácsi-féle címlistában megadott gazdagokhoz, méghozzá elõre tervezett stratégia mentén.

Amikor Horthy Miklósné Purgly Magdolna ezer pengõt adományozott, az ügynökök azonnal az arisztokratákat keresték fel a hírrel, akik mind túl akartak tenni a kormányzónén. Amikor egy gyáros nyúlt mélyebben a zsebébe, akkor a nagypolgárok között indítottak adományozói versenyt. Kezdetben huszonöt, de néhány hónap múlva már négyszáz ember járta a várost a gyûjtõívekkel, ám a legfontosabb lehetséges támogatókat maga Róbert bácsi gyõzte meg.

Hamarosan már négy helyen mérte a meleg ételt Róbert bácsi, aki néhány év múlva újabb jótékonysági programot indított el: lakásán létrehozta az „Öngyilkosokat Az Életnek Megmentõ Irodát”. A rendõrök egy idõ után már eleve a Róbert bácsi „lebeszélõhivatalába” vitték a Lánchíd tetejérõl lehozott vagy gyomormosáson átesett öngyilkosjelölteket, ahol tíz embere beszélgetett velük és adott nekik tanácsokat. A lelki segítségnyújtásért nem kért pénzt az érintettekrõl, de tudni lehetett, hogy a rokonaiktól elfogad adományokat.
MSZAK 17811 v2

Az 1920-as években már mindenki ismerte Budapesten a kecskeszakállas, pocakos öregurat. Mondják, a villamosok megálltak, ha Róbert bácsi intett nekik, az utasok pedig elõre köszöntek. „Harminc esztendõ óta vagyok Magyarországon . Ami a vagyonomból megmaradt még, azt felajánlottam az öngyilkosok és a szegénysorba jutott emberek megsegítésére. Folytatom ezt a munkát mindaddig, amíg csak mozogni tudok – vallotta a Magyarság 1929. július 18-ai számában megjelent szubjektív visszatekintésében. – (…) Az élet célja és értelme számomra a jótékonyság. Ha halálomkor lesz még némi vagyonom, azt is az utolsó fillérig a szegényekre hagyom.”
A dicstelen vég

Évekig nem kérdezte meg senki, mibõl tartja fenn az irodát, mibõl fizeti a szakácsokat, fuvarosokat és ételosztókat, ahogy arról sem, mibõl telik neki rendszeres külföldi utazásokra és négyszobás lakásra a fényûzõ New York-palotában. A botrány 1930-ban tört ki, amikor egy kereskedõ testvérpár feljelentést tett Róbert bácsi ellen azért, mert uzsorakamatra adott nekik nagy összegû hiteleket. A feljelentés szerint Feinsilber Róbert – Londonban élõ, zongoratanításból élõ lánya nevében – 25 százalékos kamatra adott kölcsön 25 ezer pengõt. Amikor a kölcsönt nem adták meg idõre, elárvereztette a testvérek Klauzál téri bérházát.

Bár a kamat mértéke nem volt kirívóan sok, a feljelentés nyomán kiderült, hogy a szegények jótevõje a kevésbé szegényekkel egyáltalán nem volt lágyszívû. Rendszeresen adott kölcsön nagyobb összeget, és a tiltott hitelezési tevékenységbõl úgy meggazdagodott, hogy az 1930-as vagyonvizsgálata szerint hét budapesti bérház és két családi ház mellett Bécsben 150 ezer pengõs, Londonban pedig egymillió pengõs megtakarítással rendelkezett.

A feljelentés hatására csalás bûntettének gyanújával elindult a nyomozás is Feinsilber Róbert ellen, de végül vádemelés nélkül zárult az ügy. Évtizedekkel késõbb egy újságíró ezt a kétsoros kézírásos szöveget találta a nyomozati jelentésre írva: „Tessék már az ügyet lezárni, nem nézünk farkasszemet Róbert bácsi szegényeivel. Volt, ami volt, kiutasítani!”

Valóban senkinek nem állt volna érdekében, hogy bíróság elé citálják a több tízezer rászorulót étkeztetõ, a szegények körében igen népszerû férfit, akinek jótékonysági akciójához ráadásul a kormányzóné is a nevét adta. Így aztán végül azzal a nyakatekert indokkal, hogy Feinsilber Róbert török állampolgárként nem vonható felelõsségre, egyszerûen megszabadultak tõle: kiutasították az országból.

Róbert bácsi azonban nem ment messzire, Bécsben telepedett le. Hamarosan Onkel Robert néven nyitott öngyilkosokat segítõ irodát, az osztrák rendõrség is együttmûködött vele. Egy idõ után itt is kitört a botrány: kiderült, hogy pénzzavarba került gazdag kereskedõknek nyújtott magas kamatra hitelt.

További életérõl keveset tudunk. Török állampolgársága segített neki túlélni a zsidóüldözést, de ekkor már nyoma sem volt egykori vagyonának. Akár becsületes üzletemberként, akár csalással szerezte, minden bizonnyal újra elosztogatta mindenét. 1945 után már hajléktalanként keresett szállást, végül egy bécsi asszonynál kapott egy kis szobát, ahol meghúzhatta magát. A nélkülözõk szélhámos apostola 92 évesen halt meg egy elmeotthonban. Nem tudhatta, hogy a budapesti szegények, akiknek egykor enni adott, még sokáig emlegették jótevõjükként.

Nyáry Krisztián teljes cikke a BBC History 2017. februári számában olvasható.
Link