Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

NÉPMÛVELÕ AZ ÁTKOSBAN

Belföld- mesebeli igaz történet -
Légy a hatalom megfelelõ alattvalója!

Mindenre felkészítettek bennünket a fõiskola népmûvelés – könyvtár szakán, hogy a kultúraterjesztés, a közmûvelõdés bármely posztján helytálljunk. Mire eljutottunk az államvizsgára, valláskritikától kezdve tudományos szocializmusig, technikai gyakorlattól kezdve magfizikáig, mi mindent kellett tanulnunk! Írógépelést, filmvetítést és egyéb praktikát. Egészségtanból volt olyan tételünk, ami a szúnyogcsípés kezelésérõl szólt, ugyanakkor avval is tisztában kellett lennünk, hogy mi a teendõ, ha a kultúrház tetején lévõ villámhárító tönkrement, elrozsdásodott.

A pártállam a „szocializmus alapjainak lerakása, annak végsõ felépítése” korszakában, az 1970-es évek közepén ugyanazt várta el közalkalmazottaitól, mint anno Mária Terézia (mostoha) anyánk az iskolai tanulóktól: legyenek megfelelõ alattvalói a hatalomnak.

Nem csoda tehát, hogy pályafutásom során ebben a szisztémában számos ütközésben volt részem. Ifjú titánként, „lámpásként”, lelkes, öntudatos lóti–futi népmívelõként bele - bele szaladtam az aczéli mûvelõdéspolitika szolgai megvalósítóinak, azaz fõnökeimnek pofonjaiba, korlátaiba. Szabadságot, kreativitást feltételezõ tevékenységem a „puha diktatúra” tiltás, tûrés, támogatás (az un. 3-as T) rendszerében gyakran tûrhetetlennek minõsült, mert eltért az elvtársi, fölülrõl jövõ diktatórikus irányvonaltól. Hiába voltam felkent, felesküdött, diplomás, „kinevezett” munkatárs, s hamarjában mûvelõdési ház igazgató a fõvárosban, tanácsi vezetõim lekezelõ és ellenséges, mindent megkérdõjelezõ, folyamatos beavatkozása, melynek alapja a bizalmatlanság volt, munkámat nehéz volt meggyõzõdésemnek, tudásomnak és fõképp tisztességemnek megfelelõen végezni. Munkaadómat ugyanakkor meg a helyi, s azon túl, a hierarchiában magasabb lépcsõfokokon álló pártapparátus tartotta sakkban.



„Szocialista kultúra” és vadkapitalizmus – egy tõrõl fakadnak

Mint ahogy a Fényes Szelek sem fújtak sokáig, mert az öntudatra ébredõ, önálló politikát folytatni kívánó új magyar értelmiség mozgalmát likvidálták a munkás – paraszt kormány bábjai, úgy a „legvidámabb barakk”-nak nevezett Magyarország pocsolyás langyos vizében sem erõsödhetett meg a „demokratikus” nemzeti kultúra. Elegendõ volt jegyet szerezni a színházba a szocialista brigádoknak, de az „akció” résztvevõi gyakran be sem ültek az elõadásra. Belépõjüket eladták, s aztán beültek egy vendéglõbe hogy az ínycsiklandó hagymás rostélyost megöntözhessék egy – két korsó sörrel vagy fröccsel. A brigádnaplóba, amit szorgalmasan vezettek az üzemi, munkahelyi agitproposok, beragaszthatták az aktuális színlapot, s bejegyezhették a Leninnek tulajdonított „70 év az emberért” szlogent, amit a körúti hirdetõoszlopok plakátjain olvashattak az utcán. Errõl az álságos, demoralizált világról szól a következõ történet, amely utólag tragikomikus kicsengésû lehet, de a maga valójában, ugyanakkor az utókor gondolkodói számára tanulságos és leleplezõ krónika.

A már említett bizalmatlanság mellett, mely a hazai társadalmi, politikai légkör jellemzõje volt, s ma is az, felhívnám a figyelmet a másik meghatározó, a hatalom kezében kártya adunak számító félelemre és félelemkeltésre. Az MSZMP-és karantén, s a mostani akármilyen, de szintén nemzetközi, uniós dagonya elsõ számú, lélekre irányuló fegyvere a szorongás, létbizonytalanság, békétlenség, a félelem folyamatos generálása. A kisemberben, a vállalkozóban, az ifjúságban, a nyugdíjasokban, az értelmiségben. Soroljam tovább? Mindõnkben. Vegyük már észre, hogy az osztályharc folyamatos, az osztályon felüli tõkének „köszönhetõen”!



Március l5-ét ünnepelni? Hát ezt nem engedjük!

Petõfi Sándor születésének 150. évfordulója évében a budapesti március 15-i megemlékezést, felvonulást gumibotos attakkal kezelték a rend õrei, megalázva az utcán, szabadban gyülekezõket, akik méltóképpen akarták megünnepelni az 1848/49-es szabadságharcot. Az 1956-os Forradalom 50. évforduló véres tömegoszlatásának, a komcsi terrornak voltak korábbi elõzetesei, ha belegondolunk. Érdekes lenne megkérdezni Demszkyt, aki ’73-ban maoista szimpatizáns volt, üldözött szamizdatos, 2006-ban meg polgármester, aki a szemkilövetõ rendõrführer kitüntetését már elõkészítette, fényesíthette, amit aztán a jól végzett munka jutalmaként – világ szégyenére – a Fõvárosi Közgyûlésben át is adott. Két évvel az említett nemzetgyalázás után 1975-ben reprezentatív ünnepség megrendezésére készültünk, melynek helyszíne a Nemzeti Múzeum kupolaterme volt. A március 15-i ünnepi mûsorban a Kolinda Együttest, valamint Jobba Gabi és Zala Márk színmûvészeket kértük fellépésre. A népzenei összeállítást Petõfi és Ady versei, valamint Táncsics börtönnapló – részletek foglalták keretbe. Szórólapot nyomattunk, amelyen az egyik oldalon a rendezvény adatai szerepeltek, a másikon pedig két népdalunk szövege. Az elõírásoknak megfelelõen mûsorengedélyt kértünk, melyet a kerületi tanács mûvelõdésügyi osztályán a népmûvelési csoport fõelõadója ki is adott, szabályszerûen aláírva, lepecsételve. Ezután kezdõdött el a botránysorozat, úgy, mint máskor is, mikor minden rendben volt, mikor szolgálatunkat a nemes cél tudatában, de hát kissé naivan folytattuk, minden hátsó szándéktól, manipulációtól mentesen. Fõnöknõm, a mûv. oszt. nagy hatalmú vezetõje telefonon berendelt magához a tanácsházára, meglehetõsen felizgult állapotban, csak annyit mondva, hogy azonnal induljak a mûvelõdési házból, és készüljek el a legrosszabbra.



Nem arról hajnallott? – Hát akkor merrõl? Csak nem érzi bárki is rabnak magát ebben az országban?

Fõnöknõmet heves, hangoskodó, infantilis hangulatembernek tartottam, s mivel nem tudtam elõkaparni tettem közül komolyabban büntetni valót, inkább értetlenül vettem a kabátot. Picit összerezzentem azért, mikor igazgatói irodám ajtaját betéve magam mögött Árpád bácsi, öreg hivatalsegédünk felugrott ültébõl és összecsapva bokáit vigyázz állásban, felvetett fejjel fejezte ki kötelezõ tiszteletadását. Csizma volt rajta, mint mindig, ami szolgálati idejébõl maradhatott fenn vagy fél évszázadon át. Tudni kell róla, hogy 19-es vöröskatona volt, ezért is patronálta õt a kerületi vezetés, persze csak egy négy órás tiszteletdíjas munkát fenntartva számára. Lakást nem kapott, hiába kérvényezte, fõképp hõsi érdemeire hivatkozva. Egy üzlethelyiségben tengõdött beteg feleségével, sötét, komfort nélküli odúban, ahol tenyérnyi gombák nõttek folyamatosan a bûzös nedvességben. Ennyit a hatalom és az érte önkéntesen hadbavonult közlegény partnerségérõl. S.-né egyenesen a tanácselnökhöz kísért, aki le sem ültetett bennünket, igaz õ meg fel – alá járkált, idegesen gesztikulálva felháborodásában. Ünnepi programunk szórólapját lobogtatta, majd felelõsségre vont, hogy mire készülünk, és kijelentette, hogy vegyem tudomásul, hogy a rendezvényt letiltja. Érdeklõdésemre, hogy miért, rendre utasított, és azt mondta, hogy itt most õ teszi fel a kérdéseit. Máris nekem szegezett kettõt. „ - Hogyan kell értelmezni a népdal szövegben található kijelentést, miszerint ””Nem arról hajnallik, amerrõl hajnallott.””? - Hát akkor merrõl? „- rikácsolta. „És mi az, hogy ””Rab vagyok, rab vagyok, talpig vasban vagyok””? - Ki a rab ebben a hazában, és ki a rabtartó, azt magyarázza meg nekem Beke elvtárs, de aztán vigyázzon minden szavára!” – szólt fenyegetõen. Picit zavarba jöttem, mert azt tudtam, hogy engem Végh Péternek hívnak, ha elvtárs nem is vagyok, de rájöttem hamarjában, hogy miért bekézik. Elõdöm Beke Pál volt, s bizony az õ nevét megjegyezhette „ezerszer áldott” kerületünk vezetõje, aki nehezen viselte el a kritikát, a valóságfeltáró szociografikus cikket, amit Pali jegyzett egy hetilapban, s cikke nyomán országos felbuzdulás indult be az általa napfényre hozott állapotok hatására. Attól fogva neki minden népmûvelõ egy néven futott az agyában. Róla csak annyit jegyzek meg, hogy októberi forradalmunk idején érdekelt lehetett a Magyar Rádiónál történt gyilkos lövetésben.

Válaszomban felvilágosítottam, hogy a két népdal a Magyar Népzene Tárában megjelent Bartók Béla gyûjtésbõl való, kultúrkincsnek tekintendõ, és no comment. Ekkor már jelen volt a kerületi pártbizottságtól sebtében átszaladt elõadó elvtárs, aki szûkszavúan közölte, hogy a rendezvény szervezését le kell állítani és kivizsgálják, hogy milyen szándékok vezettek bennünket a „kultúrban”, s személy szerint engem evvel a provokációval. Tanúja lehettem tehát – nem elõször és nem utoljára – az ún. kézi vezérlésnek, melyben egy közönséges elõadó a pártapparátusból, magyarán mondva egy szarjancsi, a hatalmi hierarchiában a kerületi tanácselnök felett áll, annak parancsol, kényesnek kikiáltott politikai ügyekben. Én meg, ahelyett, hogy megijedtem volna, elõvettem a józan eszem, vagyis inkább a rájuk, mondhatom, ellenségeinkre jellemzõ hazug szerepjátszást és taktikázást. Azt találtam mondani, hogy tervezett elõadásunk betiltása országos botránnyal járhat, sõt, beláthatatlan következményekkel, hiszen a közönségszervezést már megkezdtük, és nagy az érdeklõdés. Valótlant állítottam, hiszen a köteg szórólap még az íróasztalom fiókjában volt, csak néhány példányt juttatunk el hivatalos helyekre, többek között a tanácsiaknak is. Az újabb kérdésre, hogy kiknek, milyen körben terjesztettük, azt vágtam rá, hogy elsõsorban az egyetemeken, fiatal értelmiségiek körében. Na, erre betojtak ezek a csinovnyikok, nacsalnyikok, és pillanatokon belül felhívták telefonon a Fõvárosi Tanács elnökhelyettesét, aki Budapest mûvelõdési életének fõaranyeres felelõse volt, s megkérdezték tõle, hogy most mi legyen, mi lesz. Természetesen a fõmufti már hallott az „ügyrõl” és elrendelte, hogy a mûsort fõpróbaként elõ kell adatni egy megfelelõ grémium elõtt, amely megállapítja, hogy milyen várható hatást gyakorol majd a közönségre, és bemutatható, vagy nem.



Nosza, elõ a piros tollat!

Siettem vissza a „házba”, megosztva munkatársaimmal a rém/hírt. Ketten késõ éjjelig bent maradtunk, mert elhatároztuk, hogy a szórólapot másnap reggeltõl szétvisszük. Ez idõtájt drága, színes nyomtatvány elkészítésére nem volt lehetõség, s a mi kiadványunk egy színnyomással, zöldre nyomatott. Elõvéve a lapokat, valamint a vonalzót és a piros filctollat, a zöld keretet nemzetiszínûvé változtattuk. Ennyi nacionalizmust megengedhettünk magunknak.

Nem volt könnyû összehozni a cenzúrázási aktust. Kolindáék azt mondták, hogy ha valaki kíváncsi rájuk, bejöhetnek a próbatermükbe, Zala Márk Huszárik Zoltánnal járta a Felvidéket, filmforgatással volt elfoglalva, nem volt elérhetõ, mint ahogy Jobba Gabi sem, a 25. színház társulatánál. Itt most csak megjegyzés erejéig említem meg, hogy a Kolinda Együttes, az éledõ /városi/ magyar folkzene reprezentánsa agyontiltott – akadályozott társulata itthon nem tudott mûködni, szétszéledtek kiválóságai. Vezetõjük, Lantos Iván Párizsban, Franciaországban vált híres zenemûvésszé. A két nagy tehetségû színmûvész pedig fiatalon menekült öngyilkosságba. Vonjunk le kor – kor – kór konzekvenciákat? Krimibe váltott egyszerû, nemes, õszinte hazafias indíttatású programválasztásunk és a rendezvény megvalósításának menete. Az elrendelt „fõpróbán” tehát ott voltunk mi, a mûvelõdési ház munkatársai és természetesen a zenekar, mint üldözöttek, s a népes üldözõi csoport. Nem túlzás talán, ha így fogalmazok. Fõpotentát fõvárosi elnökhelyettes et. magával hozta D-nét, akinek jogosítványa volt egész Budapest területére, hogy felülbírálja a kerületi jóváhagyással kiadott mûsorengedélyeket. Jelen volt még BP. Fõv. Tan. V.B. Mûv. Oszt. (ugye milyen hercig kis rövidítés! ) fõnöke is, akit szerte Pest- Budán csak „rozmárnak” neveztek, valamint a kerületünk oszt. vezetõje is, akit egyébként fõorvos férje „nyuszikám”-nak becézett, talán robusztus alkatát ellensúlyozandó evvel a karcsú becenévvel, valamint a népmûvelési csop. vezetõje és fõelõadója is. Felejthetetlen szép zenei élményben volt részünk, és a muzsikálás csodát tett. Láthatóan és fokozatosan feloldódott a felügyeleti, adminisztratív szervemberek feszültsége, ellenszenve, és õk is megtapsolták és megköszönték a produkciót. Már – már elhagytuk a termet, ami számomra jeles élményszerzõ hely volt ifjabb koromban, hiszen a kezdõ, a „könnyûzenei” életbe berobbanó, hírneves Illés Zenekar vasárnapi fellépéseit itt láthattam, hallhattam, lelkes beat rajongóként. Akkor a BME Schönherz Zoltán Kollégiumát jelezte a névtábla az intézmény falán, ma Magyarság Házának nevezik, de úgy tudom, nemsokára már valamelyik kormányzati hivatal székhelye lesz a frekventált Szentháromság téren lévõ mûemlék épület. … tehát, már majdnem betettük magunk mögött az ajtót, amikor P.-né, aki a „zsûri” legkisebb rangú személye megdöbbenését kifejezve felszólalt: „Elvtársak, most veszem észre, hogy nem az az összeállítás hangzott el, amire én a mûsorengedélyt kiadtam!



Hát mégis csak provokációra készülnek ezek a frányák?

Nocsak, minõ szemérmetlen csalást követtek el itten, hát mégiscsak provokációra készülnek ezek március idusán? – vetõdött fel azon nyomban a kérdés, és az elkövetõk számonkérése. Lantos Ivánék nem zökkentek ki nyugalmukból, és azt nyilatkozták, hogy õk megszokott próbarendjüknek megfelelõen, némi (és népi) spontaneitással kedvükre daloltak, muzsikáltak, különösebb tartalmi koncepció nélkül megszólaltatva szerzeményeiket. Egyébként is, õket szereplésre kérték fel, nem politikai párbajozásra, s ezek után akár vissza is léphetnek. A bizottság bölcsei ezek után zárt ajtók mögött jó órán keresztül titkos tárgyalást folytattak, hogy végsõ döntésüket meghozzák. Elõtte engem megkérdeztek, hogy mi a véleményem? Ez a gesztus meglepett, és ki is használtam. Azt mondtam, hogy a rendezvény propagálása szerte a városban, az egyetemeken megkezdõdött, sõt a sajtó is hírelte. Amennyiben azt leállítják, kiszámíthatatlan következménye lehet, hiszen a „márciusi fiatalok” ott lesznek a Múzeumnál, és nem fogják szó nélkül eltûrni, hogy a cenzúra közbelépett. Ami ugyebár szabad hazánkban nem létezik…

A teli gatyás majmok nem mertek döntést hozni, az „ügyet” tovább vitték: mondja ki az áment R. elvtárs, az MSZMP KB. BP-i Biz. fõosztályvezetõ helyettese, aki a rendezvények fõ- fõ felügyelõje. Húh! A hitványsággal, ravaszsággal, gáncsoskodással, bizalmatlansággal és zsarolással átszõtt és felejthetetlen kádári – aczéli éra mûködésének, mechanizmusának kellõs közepén jártunk, ami esetünk tükrében kiviláglik. A „storynak” azonban még koránt sincs vége.

A nagy átverés, azaz a cocilizmus, komenizmus természetrajzához az is hozzá tartozik, hogy a sok kiszámíthatatlanság légkörében (ld. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. versét!) még a langyos, új gazdasági mechanizmusos szakaszában is reflexszerû önvédelem alakul ki az egyénekben, a társadalomban. A hatalom prekoncepciós bizalmatlansága esetenként bumeráng hatást ér el.

Az említett zárt tárgyalást, annak minden személyeskedõ, szemérmetlen, cinikus mondatát, mindenkit, még a pártot is, és nem csak a gyanúsított népmûvelõket és mûvészeket pocskondiázó kibeszélés egészét valaki magnószalagra rögzítette titokban! A nagyteremhez csatlakozó vetítõ – technikai helyiségben tartózkodó, a zenekar hangosítását végzõ stúdiós srác követhette el ezt a „kémtevékenységet”, még az is lehet, hogy nem elõre megfontolt szándékkal. Néhány órán belül tudomásunkra jutott ez a tény, és tudatosult bennünk, hogy ez az anyag felhasználható a hatósággal folytatott nemtelen küzdelmünkben.

Este meghökkentõ meglepetés érte a fõvárosi elnökhelyettest, ugyanis egy névtelen telefonáló közölte vele, hogy milyen corpus delicti van az ifjúság birtokában, és amennyiben betiltják a rendezvényt, a magnófelvételt nyilvánosságra hozzák. Mindenekelõtt az egyetemen naponta sugárzott helyi iskolarádión adják közre az elvtársak áskálódó, agresszív megnyilatkozásait, hadd hallja a jövendõ értelmiség, hogy a rejtõzködõ diktatúra milyen etikátlan módon mûködik szép honunkban. Azt nem tudom, mi volt a válasz, ki döntött végül, nyomoztak-e a „bûnösök” után, csak azt, hogy megtartottuk a kitûzött programot.



Az ülõ Arany János szobor, meg az árnyékában sunyizó nyomozó a Nemzeti Múzeumnál.

Döbbenetes és egyben nevetséges volt tudomásul venni, hogy a rendezvény környéke a jeles napon zsúfolásig telítve volt rendõrautókkal, közöttük az ismert, nyitott, szakaszszállító teherkocsikkal, egyenruhás és civil zsaruk kóricáltak a Múzeumkertben. Volt olyan is, aki az Arany János szobornál bujkált, persze mindenki szeme láttára. A koncert, az elõadás, zsúfolt „ház” jelenlétében fényesen, nagyszerûen sikerült, és – természetesen minden probléma közbejötte nélkül. Az ominózus bujdosó – betyárénekek is elhangoztak, Táncsics börtönnaplója és Petõfi XIX. század költõi c. verse szintúgy. Utassy József elhíresült Zúg márciusa nem, azt talán még meg sem írta a költõ, ezt a mintegy a mai napig is érvényes protest songot. Amerre csak megfordultam drága Kárpát hazánkban, ezt a verset mindenhol elolvastam honfitársaim gyülekezetében. Zúgott a taps, az emberek telt szívvel és átélt mûvészi élménnyel indultak haza, jó érzéssel, hogy szabadságunk hõseit méltó módon ünnepelhették meg a Nemzeti Múzeumban. Nekünk, szervezõknek is ez volt a célunk eredetileg. S a hatalom mégis az elsõ pillanattól megkérdõjelezte a szándék tisztaságát, gyanúpert és vegzálást folytatott, megalázó szituációkba kényszerített becsületes „vállalkozókat”. Nem tudom, hogy az utódaik a rendfenntartásban, a közigazgatásban, az általános és azon belül a mûvelõdéspolitikában és a közmûvelõdés – halódó – gyakorlatában jellegét tekintve hasonló módon járnak – e el, amennyiben hatalmi érdekeiket féltik. Talán jobb, ha ezt most nem firtatjuk. A tanulságot, a dokumentumot, a történteket azonban talán nem hiábavaló rögzíteni és átadni az utókornak. Ez a célja ennek az írásnak.



Taps és gratuláció – és a kriminek még sincs vége.

A sikerrel véget ért március 15-i mûsor után nagy meglepetésemre és õszintének tûnõen oda lépett hozzám fõ-fõ elvtárs, aki ugyebár Budapest egyik vezetõje volt, a fõváros mûvelõdési életének irányítója, és kemény, basszus hangján gratulált, kézfogás kíséretében. Bevallom, szétáradt bennem a büszkeség és nagyon örültem, hogy megnyertük a „párbajt”, amit ugyan nem mi kezdeményeztünk és végig méltatlannak éreztük a pofánkba vágott kesztyût. Élménnyel, örömmel, megnyugvással lépdeltünk a múzeum legendás lépcsõin lefelé, s irányt vettünk a Múzeum Kávéház felé. Munkatársaimat meghívtam egy finom vacsorára, megköszönve fegyelmezettségüket és helytállásukat. Velõ rántva hasábburgonyával, mellé káposztasaláta és egy – két pohár egri pinot noir volt a kínálat. Sokáig beszélgettünk, felidézve az elmúlt hetek õrületét. Ugye milyen szép az élet? Igyekeztem haza sietni, hogy végre jól kialudjam magamat.

Másnap reggel korán, úgy 8 óra tájban telefoncsörgés vert ki az ágyból. A vonal másik végén munkáltatóm, a kerületi osztályvezetõ elvtársnõ volt jelen, aki arra biztatott, hogy minél elõbb menjek be a tanácsházára és keressem meg. Hangerejébõl, hangsúlyából arra következtettem, hogy gond van, esetleg megint baj van velem, és biztosan nem azért rendel magához, mert kitüntetést akar átnyújtani. Jeleztem, hogy csak délután szerettem volna munkába lépni, de közbevágott, hogy súlyosabb problémáról van szó, hogy halogathatnánk az intézését. – Milyen ügyrõl van szó? – kérdeztem.- Hát, hát a március 15-i témáról hápogta.

-Bocsánat, S. elvtársnõ, azt hittem, hogy a program sikerével, a hivatalos elismeréssel ez az „ügy” lezárult. – vetettem közbe. - Ugyan, Végh elvtárs, ez az ÜGY CSAK MOST KEZDÕDIK!… – süvöltötte.

Nem mondom tovább, mert a lényeget leírtam. Annyit befejezésül, hogy a story nem rólam, nem csak egy rendezvényrõl szól, hanem… a többit az olvasóra bízom!

Végh Péter

Hozzászólások

238 #1 bivaly
- 2017-03-11 19:45
Kicsit odaégetett ez a visszaemlékezés. Magyarul odakozmált, ehetetlen. A Kolinda csak egy volt a "megnemértettek" közül, az igazi folk, és mások valahogy nem menekültek Párizsba. Mert még Romániába sem kaptak útlevelet. A felemlegetett nevek is ..., na mindegy. Valaki utófényezi magát. Valamiért ? Nem volt kötelezõ elvtársnak lenni, ha meg lettél, akkor meg ne pofázz, fõleg most, utólag !
40 #2 bulcsu
- 2017-03-12 09:34
boór feri is keveri a sz@rt már megint. "Légy a hatalom megfelelõ alattvalója!" És õ nem is késlekedik!
http://www.feherv...ndex/19406

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.63 másodperc
2,965,998 egyedi látogató