Alföldi Géza
A Vezér!

Vezér? Van itt, aki annak nevezi magát, annyi,
mint nyári melegben öreg istállókban a légy.

Donganak, mint éber darazsak, hirdetnek új hitet,
mint megszállt táltosok, mutatnak új utat, mint útszéli jel...
van, aki mindent örömmel elszível,

van itt megszállott, van itt kótyagos,

van, aki reggeltõ1 estig ordít, beszél,

csak éppen nem õ a: Vezér!



Mert a vezért imádni kell,

S nem, nem az a vezér, akit önmaga emel

százak és ezrek fölé úrnak, akit hólyaggá minden reggel újra fújnak,

akiben meglátjuk, a vétket, a tévedéseket,

akinél, úgy érezzük mi is jobban tudnánk

fûzni a szókat, tenni a tettet,

s nem az a vezér, aki hordja a keresztet,

vagy tûri a rúgást, a „népemért”!

...Az Isten küldi a: Vezért!



Jön, honnan, nem kérdi senki,

nem érdekel, múltjában mi van,

meg az sem izgat, gyári munkás-e,

iparos-e, vagy paraszt ember!



Csak jön! Talán még furcsán is nézünk,

ahogy elõször elõlép s beszélni kezd,

talán fakó a hangja, az arca bíbor,

s nem sztárok arca, ha kémleli a messzeséget,

de valami mégis odafigyelni késztet!



S ahogy egymáshoz hordja az igéket,

ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,

ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,

ahogy lehunyt szemeit is egyre szebbnek látom,

ahogy elragad magával könnyedén és csaláson,

ahogy megmutat rútat és szépet,

ahogy valóra váltja tettel a meséket,

ahogy odaáll, küzd és vérzik,

ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,

ahogy megáll és azt zúgja: utánam!

ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet

a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,

nem keresed, mit és miért akarhat,

csak úgy érzed, nincs más, aki

jobban tudjon bármit, mint ahogy õ tud,

s szentül hiszed beváltja, amit ígér,

s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,

nevével ébredsz, nevével alszol este,

nélküle nem látod a jövõt szépnek,

benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,

s úgy érzed, meghalni érte

a legszebb álommal felér!

Akkor, Testvér, tudd meg, Õ a: Vezér!





A Nép, 1944. augusztus 17.