Ejnye no, semmi nem változott, sõt mindig is ez volt a zsidaj szemiták "vallása". No meg az "égõ áldozat" is innen való. Kultusz, tudás és orgiák: ezt adta Fönícia a Nyugatnak (második rész)

„Hallgass rám, míg elmondom neked szeretõid történetét“ – ezzel utasította vissza Gilgames a híres mezopotámiai eposzban a hûtlenségérõl híres Istár istennõ közeledését. Itt tûnik fel elõször az „ég királynéja“, akinek gátlástalan és soha ki nem elégülõ perverzitása a föníciai hajósokon keresztül az egész Földközi-tengert, majd a görög kultúrát és a Római Birodalmat is megrontotta. Egy ókori történetíró szerint Istár templomában tisztelték Europét, a föníciai királylányt, aki a Baálnak szentelt bika – szintén egy kánaáni vallási jelkép – hátán vitte Egyiptom és Babilon szellemét nyugatra.

„És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei elõtt, mert a Baáloknak szolgáltak. És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta õket Egyiptom földébõl, és más istenek után jártak, a pogány népek istenei közül, akik körülöttük voltak, és azok elõtt hajtották meg magukat, és haragra ingerelték az Urat. És elhagyták az Urat, és szolgáltak Baálnak és Astarótnak” – így összegzi a Bírák könyve (2:11–13) a honfoglaló Józsué halálát követõ sötét korszakot. A Szamária és Júdea hegyein megtelepedõ izraeliták ekkor kerültek elõször a térség kultúráját meghatározó kánaáni fõistenek igézete alá a Kr. e. 13. században. Baál neve különbözõ összefüggésben több mint kilencvenszer fordul elõ a Bibliában, mint Izrael Istenének legfõbb ellenfele. Hatása és befolyása annyira meghatározó mind a rabbinikus, mind a keresztény irodalomban, hogy személyét sokan magával a Sátánnal azonosítják. Ezt a feltételezést támaszthatja alá az a tény is, hogy Ezékiel Lucifer leírását Tírusz királyához köti, aki Baál (vagy késõbbi nevén Melkart) földi megtestesítõje volt a föníciai vallásban. Nevének jelentése is erre utal: úr, uralkodó és király, valamint a „népek védelmezõje”.

Baál tisztelete rendszeresen összefonódik szexuális kicsapongásokkal, amelyrõl az elsõ bibliai utalást a Jordán keleti oldalán, Sittimben történt nemzeti drámánál olvashatjuk. Itt a Baál-Peor tiszteletére csábító moábita lányok saját testüket ajánlották fel a honfoglalásra készülõ izraelieknek, hogy ezzel közösen adjanak tiszteletet és hatalmat az istenségnek. Bár a Mózes negyedik könyvében található leírás szûkszavúan „paráznaságként” írja le az ünnepet, a Kánaán északi határán fekvõ õsi kereskedelmi központ, Ugarit város gazdag könyvtára már jóval bõvebben utal arra, milyen események is történhettek ezen a tragikus „fesztiválon”. Az épp ezzel egy idõben, a Kr. e. 14. században fénykorát élõ királyság romjai között talált több száz kõtábla a kor és a Biblia egyik legfontosabb külsõ szövegemléke, amik végig úgy írják le Baált, mint a helyi „pantheon” legfontosabb istenét. Mivel az Ugarit bukása után fölemelkedõ térségbeli nagyhatalom, Tírusz és Szidón nagyon kevés írásos emléket hagyott maga után, ezért annak kultúráját is ezekbõl, a föníciai ábácé elõfutárának számító ékírásos feljegyzésekbõl ismerhetjük meg. Ezek a fönnmaradt táblák minden pontban alátámasztják a Törvény és késõbbi görög–római beszámolók undorral teli leírásait az Ígéret Földjének perverz és féktelen lakosairól, akiknek romlott örökségét Fönícia magába szívta és integrálta, majd exportálta a Földközi-tenger egész vidékén.

Jézabel végzete: Izraelt ugyan megrontotta, de õt magát a palotája ablakából dobták le.
Vér és fajtalanság

Baál kultusza sosem egyéni vallásgyakorláson, hanem mindig tömegrendezvényeken alapult, amelyekrõl a sémi nyelvek egyik vezetõ szaktekintélye, Cyrus H. Gordon történészprofesszor végzett részletes kutatást. Szerinte ezeken a minden teliholdkor megtartott vallásos fesztiválokon Baált egy kifejezetten nyílt és rituális orgiával idézték meg, amiben a hajnalig tartó perverz, pedofil, homoszexuálisés bestiális jeleneteket tartalmazó pornográf koreográfiát nyújtottak a Közel-Kelet minden pontjáról érkezõ közönségnek. Mivel az „elõadást” a város elitje és a király játszotta el, ezért ebben részt venni a legnagyobb megtiszteltetésnek számított, Ugaritban egyfajta státuszszimbólum volt. A központi jelenet pedig egy – a késõbb Európa eredetmítoszában is megjelenõ – élõ bikával való közösülés volt. Ezt a Baál lányának és egyben szeretõjének tartott Astarte (ugariti nevén Atirat, héberül Astarót) papnõi hajtották végre, és ezzel a bestiális jelenettel emlékeztek arra, hogy az istenség a mitikus hiedelem szerint egy üszõvel párosodott.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.
Link