Tudom, hogy Bayer, meg Fidesz - de nem tehetek róla egyet kell értenem

„Ti, kik erõs lélekkel birván / Meg nem szeppentek a harci morajtól, / Halljátok szavamat! / De ti, a kiknek szíve / Keményebb dolgoknál / A test alsó részébe hanyatlik, / Oh ti kerûljétek szavamat!” (Petõfi Sándor: A helység kalapácsa)

Bizony, csak e szörnyû szavak, e baljós invokáció méltó a harchoz, mi manapság a „szabadságért”, a „demokráciáért” folyik a honban.

Régen minden más volt.

Hajdan holmi tölgyfák dõltek pusztító viharokban, de ma, e valóban (víg)eposzi korban szõrös disznóparéjok (feketikus-gyorikus) kandikálnak ki a langy tehénlepénybõl, s onnét orrontják a harcot, a végsõt.
Hajdan ifjú legények és leányok dobták oda életüket a pesti utcán, Molotov-koktéllal szállva szembe szovjet tankokkal, de mi volt az a harc ahhoz képest, ahogy manapság két igazi rettenthetetlen hõs, egyikük vitéz Csepü Palkó, másikuk Bagarja úr, szóval ahogy õk ketten feltartják a molinót a sportcsarnokban, hogy „nem leszünk orosz gyarmat”, aztán a dugóbbik este már fel is írja a blogjára, hogy aszongya „Megüzentük: Nem leszünk orosz gyarmat!” – bizony megüzenték a szõrös disznóparéjok, méghozzá a két rettenetes diktátornak, azok meg egészen elsápadtak és reszketni is méltóztattak, a nagyobbik, a hatalmasabbik oda is szólt elfúló hangon a biztonságára vigyázó marconáknak, hogy „jól látom, tényleg a vitéz Csepü Palkó fenekedik ott ellenem?”, s amikor igenlõ választ kapott, fejvesztve menekült haza.
Ilyen rémes harcok dúlnak mostanában a honban.

Más kicsi szõrös disznóparéjok más tehénlepényekbõl kikandikálván meg álarcot öltöttek magukra, és úgy álltak ottan, az ellen elõtt, rettenthetetlenül, mint hajdan Sándor az ulánus dzsidája elõtt, vagy talán mégsem egészen úgy… mindenesetre õket kikísérték, szelíden, beléjük karolva, hogy el ne botoljanak, mert hát nem láthattak rendesen az álarcban, kikísérték õket, megsimogatták a buksijukat, adtak nekik friss vizet, mert szemmel láthatóan nagyon megviselte õket az iszonyú harc, és mondanom sem kell, abban a kikísérésben is ott reszketett, tombolt, ugatott, csaholt és kaffogott a borzalmas, embertelen diktatúra.

Harmadik típusú szõrös disznóparéjok meg eközben fütyülõt vettek a szájukba, odaálltak egy kapuhoz, és fújták a fütyülõt, ahogy csak egy szõrös disznóparéj fejletlenke, csenevészke tüdejébõl kitellik, aztán kiderült, hogy ameddig õk fújták a fütyülõt, az ellen, a rém, a szörnyûséges diktátor egy teljesen másik kapun át már régen behatolt az épületbe, és éppen vidáman parolázott odabent s üdítõt hörpintett, így a fütyülõk hangját nem hallotta más, mint néhány elbetegedett kóbor kutya, meg a Szélestenyerû Fejenagy, aki épp arra járt. Már ebbõl is látszik a diktatúra elborzasztó természetrajza ugyebár.

Jogot tehát, paréjjogot a szõröséknek, mert a disznótlanság a legrútabb bélyeg… hogy lássék végre, kitessék végre, nem fittyfenéért folyik itt a harc. De tehénlepényért, meg azért is, hogy néhány jódolgában nem tudja mit csináló balfék végre találjon valami értelmet a szánalmas, felesleges kis életében. És jó, ha tudjuk, ezzel a legnehezebb mit kezdeni.

Ezek a kis disznóparéjok is héroszok akarnak lenni ugyanis, ezért otthonos kis tehénlepényeikbõl kikandikálva harcot, ellent, diktatúrát, diktátort álmodnak maguknak.

Ha egyszer, egyetlenegyszer tényleg harcolni kellene itt valami komoly ellen, vagy valami komolyért, õrájuk biztosan nem számíthatunk. Annyi pénz viszont a világon nincs, hogy minden otthonos tehénlepény mellé építsünk egy játszóházat nagy sebességû internethálózattal.

Olcsóbb, ha hagyjuk õket játszódni. Katonásdit, szabadságosdit, diktatúrásat. Vígeposz ez. Vagy még kisebb. Röhejke.