Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Egy holokauszt-álmúzeum az év budapesti turistacsapdája

BelföldA tetves szélhámos kis zsidaja!***

A Dohány utcai zsinagóga mögött, a Wesselényi utcában egy magas, vasalt kapu szárnyain nagy, angol és héber nyelvû felirat hirdeti:

Az elsõ és egyetlen, bunkerben található holokausztmúzeum.

Az ajtóban egy magyarul egyáltalán nem, az angolt enyhe szláv akcentussal beszélõ hölgy üldögél, majd a kongó vaslépcsõ aljában egy 60 év körüli férfi, akinek õszes-szakállas-mosolygós feje az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag Henry Jones professzorára emlékeztet.
Õ üzemelteti a Shoah Cellar (Soá Pince) nevû, múzeumnak nevezett intézményt (meglátják, a körülményes megnevezés nem véletlen). A neve Avner Friedman***, és egy izraeli ügyvéd, aki a kilencvenes években jött elõször Magyarországra, és jogászként magát a náci bûnök szakértõjének tartja.



Arról nem is tudott, hogy pincéje milyen vihart kavart, amikor a szomszédjában található Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár fõigazgatója, Toronyi Zsuzsanna betévedt a helyre, és lepadlózott attól, hogy

> egy úgy-ahogy felújított szenespincét akarnak eladni náci bunkerként;
> amit teljesen alaptalanul népesítenek be a zsidó történelem ikonikus alakjaival;
> és ezt a történelemhamisítást iszonyú igénytelenséggel tetézik

Amikor egyébként késõbb Friedmannak említettük a kritikát, rávágta, hogy szerinte az igazgató asszony – akinek a nevét még meg sem említettük – sosem járt idelent, mivel õ „mind a 15 ezer látogatójára emlékszik”:

"A blablabla elõtt inkább látogasson meg!"


Egyébként Toronyi felháborodását már az elsõ lépések elkezdik igazolni. Elõször is, magán a „bunkermúzeum”-on semmilyen megerõsítés vagy szellõzõjárat nem látszik, tök ugyanolyan, mint a belváros többi pincéje a maga boltíves áthidalásaival, málló téglafalával és átható penészszagával. De Friedmann váltig állította, hogy márpedig ez akkor is egy bunker, amit õ már csak azért is jobban tud, mivel „magas rangban szolgált az izraeli hadseregben”.

Faliújság a furnérlemezen

Másfelõl pedig az egész kialakítása iszonyú igénytelen. Ötletszerûen követik egymást a „tárlatok” (nem kevesebb, mint hét darab a talán 70-80 négyzetméteren): elõbb néhány falra ragasztott random kép a holokausztról, utána egy gyerekágy, teliszórva – fõleg nem is magyar – gyerekek fényképeivel, utána meg egy furnérfolyosó fénymásolatokkal és nyomtatott lapokkal. Majd egy meggyilkolt zsidó sportolókról és az Izraelben nemzeti hõsként tisztelt Szenes Hannáról készült faliújság, egy kínzókamra, ami nem különbözik egy szûkösebb biciklitárolótól, és semmi nyom nem árulkodik arról, hogy valóban kínzásra használták volna. És a legnagyobb vicc:

Eichmann dolgozószobája, amiben a fõ szemléltetõeszköz egy mûanyag kerti asztalon heverõ antik telefon.


Hát, ennyi a holokausztról szóló rész, amit abszolút érzelemmentesen hagytunk magunk mögött. És egyáltalán nem az érzéketlenség miatt, hanem azért, mert minden annyira odavetett, levegõben lógó, történet nélküli, hogy nem ad hozzá semmilyen történetet a szenvedés tényéhez.


Fotó: Barakonyi Szabolcs


Ezután jön pár tárlat, melyek már csak nagy áttételesen köthetõk a holokauszthoz, inkább Izraelrõl meg a zsidóságról szólnak – így például a Sztálin által Kazahsztánba deportáltak leveleibõl összeállított koncept-art, vagy a tizenkét zsidó törzset szimbolizáló, felfüggesztett üvegekbõl álló kompozíció, ami egyébként egy Marc Chagall híres jeruzsálemi üvegablakai elõtti hommage.

Ezek megítélésénél maradjunk annyiban, hogy ízlés dolga. De még az oké-kategóriás mûalkotásoknál sem bírtunk megszabadulni attól az érzéstõl, hogy az egész múzeumszerû izé anyaga olyan, mintha egy inkább jómódú, mintsem gazdag, káeurópai gyökerekkel rendelkezõ izraeli saját gyûjteményébõl akarna rockefellerkedni, de közben a kiállítás berendezését okosba' akarná megoldani. Ha rosszhiszemû akarnok lenni, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy kis befektetéssel akar sokat keresni.

A Soá Pince mögött egy alapítvány áll, de az Association of Global Arts tevékenysége 95 százalékos átfedésben áll a Soá Pince egyszobányi kiállításaival. Minden „tárlat” kurátora Avner Friedman, alkotója pedig „Európa egyik vezetõ mûvésze”, Monika Grik¹taite, akinek a munkásságáról amúgy a neten semmi nem találtam azon kívül, hogy litván származású (ami ugye nem számít munkásságnak).

Sokkoló, erõteljes mestermûvek a világ legjelentõsebb szakértõitõl

Friedman történelmi tudásán ráadásul Mariana-ároknyi lyukak tátongnak – ami egy olyan érzékeny, de közben alaposan feldolgozott történelmi téma esetében, mint a magyar holokauszt, megbocsáthatatlan. A kurátor-tárlatvezetõ összekeveri a Horthy-korszakot a Szálasi-rezsimmel, totálisan egymásra csúsztatja a zsidók üldöztetésének különbözõ eseményeit és szakaszait (például a megszállás elõtti atrocitásokat, a konkrét deportálásokat vagy a nyilas vérengzéseket).

Ráadásul a tárlatvezetésben is elõkerültek a már a múzeum honlapján is ott díszelgõ, a turistákat bevonzó állítások magáról a pincérõl:

> Hogy itt lett volna a Monarchia vezérkarának fõhadiszállása az I. világháború alatt. (Egyébként is, mit keresett volna a légi háborúk kora elõtt egy rakás fõtiszt a föld alatt?)
> Hogy Theodor Herzl a pince fölötti házban született. (Nem itt született.)
> Hogy a britek által értelmetlen kommandósakcióban ledobott Szenes Hannát itt kínozták és végezték ki (a Margit körúton még emléktábla is van a megpróbáltatásai helyszínén).
> Hogy a luxust és a poharazgatást kedvelõ Eichmann nem a budai Majestic szállóban ütötte fel a fõhadiszállását, hanem itt.

Igaz, ezeket a markáns állításokat Friedmann nekünk már igyekezett elmaszatolni (ami egyébként le is leplezi azt, hogy tudatos történelemhamisításról van szó): Herzl természetesen nem pont itt született, hanem a Síp utca felé, de ez az egész rész egyetlen háztömb volt. Szenes Hanna nem pont itt halt meg, de itt is kínozták. Eichmann és emberei több helyen is mûködtek. És a maszatolások mellé jött a kozmetika, az „ez is csak egy vélemény” érv:

"Jó jel, hogy mindenki szeretné Herzlt saját szomszédjának tudni."


Friedmann másik stratégiája a silány kis kiállítási anyag szuperlatívuszokkal történõ kisegítése: a képek sokkolók, a kiállítás megoldásai erõteljesek, minden egyes üvegtárgy mestermû. És az egészet kiegészíti a hitelesség aurájának az „ismerem a vezetõ történészeket” szintû kijelentésekkel való foltozása, a releváns és kevésbé releváns nevekkel való dobálózás (Benny Ganz egykori vezérkari fõnököt tényleg nem tudtuk hová tenni), meg annak bizonygatása, hogy õ bizony kész bárkivel vitázni a kiállításáról, és ha már kérdezem, amúgy is tervez egy nagy, Adolf Eichmannról szóló nemzetközi konferenciát a legnagyobb szakértõk részvételével.


Fotó: Barakonyi Szabolcs


A magasztalások és bizonygatások miatt egy idõ után úgy éreztem magam, mint a szúszai bazárban, ahol az árus arról próbál meggyõzni engem, hogy az orrom elé kihengergetett szõnyeget nem kínai robotok, hanem beduin asszonyok szõtték évek verejtékes munkájával egy távoli oázisban, és bár pénzben nem mérhetõ értéket képvisel, csak most, csak nekem...

Csakhogy ugye itt nem egy szuvenírrõl, hanem a modern történelem talán legsúlyosabb fejezetérõl van szó, melyet pont egyedisége és érzékenysége miatt szokás a legnagyobb körültekintéssel bemutatni. És ebbe nem fér bele, hogy a Laziót „Lacio”-nak írja, és a tizenkét törzs elhelyezkedését egy litván történelmi atlaszból kifénymásolt oldallal szemlélteti.

Nem is lehetne múzeum, de tenni senki nem fog ellene

És perverz módon az szinte már vicces, hogy miközben a holokauszt megjelenítésérõl, meg nem jeleníthetõségérõl lényegében a lágerek felszabadítása óta vitáznak a tudósok, mûvészek és kurátorok, addig itt, Budapesten egy vállalkozó olyan nemtörõdömséggel képes kezelni az egészet, mint a Hitlert ronggyá lövetõ Quentin Tarantino. Mert Friedmann végsõ érve az, hogy amit látunk, az nem úgy történelmi rekonstrukció:

"A megközelítés szimbolikus, és inkább a mûvészi szintre koncentrál."


A pincetárlat innentõl el is veszti múzeum jellegét, ami viszont azért gáz, mert a turisták egy múzeumra csengetnek ki 2000 (tárlatvezetéssel 3000, számlát helyben nem kaptunk) forintot, melyben valódi relikviákkal, a múlt nyomai által megalapozott narratívákkal találkoznak. És bár a múltra ráhúzható történetek elég sokfélék ahhoz, hogy elbírják a legkreatívabb megoldásokat is, de azért az mégiscsak kilóg a múzeumságból, ha a meg nem történt dolgok kiállításával kapcsolatos kritikára az a válasz:

Ez egy személyes történet; és vagy igaz, vagy nem.


A Soá Pince nemcsak azért gagyi, mert a holokauszttal ügyeskedik, hanem azért is, mert azért is, mert

voltaképpen nem is lehetne múzeum.

Ugyanis ahogy az a kulturális ügyeket is felgyelõ Emmi jogszabályi összefoglalójában áll:

A múzeum elnevezést hivatalosan csak a mûködési engedéllyel rendelkezõ, múzeumi besorolású intézmények használhatják.



Fotó: Barakonyi Szabolcs


Azaz a Soá Pincének igazolásokkal megtûzdelt kérvényt kéne benyújtania a kormányzati szervezetekhez. De Friedmann elmondta nekünk, hogy õ bizony nem törekedett a hivatalos besorolás megszerzésére – ennek megfelelõen intézménye még kiállítóhelyként vagy gyûjteményként sem szerepel az Országos Muzeológiai Módszertani és Információs Központ adatbázisában.

Muzeológiai forrásaink szerint a múzeum elnevezés használatával simán vissza lehet élni, mert hiába nincs engedélye, legfeljebb egy figyelmeztetést küldhet rá az Emmi. Egyébként Magyarországon több intézmény is használja a „múzeum” elnevezést valódi múzeumi engedély nélkül, de forrásunk szerint ezek szakmailag – kivéve a Zelnik-gyûjteményt - amúgy rendben vannak.

Egy szabadulószobába sem térnek vissza

De azért a Soá Pincében van még egy csavar: az, hogy a turisták le sem szarják a mellbevágó szakmai és etikai hiányosságokat. A Tripadvisoron korrektnek számító négy csillagon áll, szóval teljesen érthetõ, ha egy külföldi betervezi egy zsidónegyed-túrába – mondjuk, ha valaki lejjebb görget, akkor a véleményekben láthatja, hogy a hely iszonyú megosztó; a látogatók vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz véleménnyel voltak róla.

Az egész Soá Pincét tényleg a turizmusipar felõl a legkönnyebb megérteni: ez egy ugyanolyan gyorsan, fillérekbõl összerántott, könnyen fogyasztható élményt kínáló üzlet, mint mondjuk egy menekülõszoba. És nem véletlen, hogy az angol mellett héber a kiállítás és tárlatvezetés másik nyelve, hiszen alap, hogy egy izraeli turista (akik ráadásul egyre nagyobb számban keresik fel Magyarországot) betér egy olyan helyre, ami ott van Közép-Európa legnagyobb zsinagógája mögött, ami a Soáról szól, és aminek hívószavai között a cionizmus atyjának és a Jeruzsálemben elítélt náci bûnösnek a neve is ott szerepel.

A Soá Pince ennek az igénynek akar eleget tenni afféle zsidó garázs-Ópusztaszerként, egy olyan gócpontként, melyben a zsidó sors dicsõ és tragikus szálai találkoznak. De közben minden csak egy kis illusztráció, egy kis utalás, egy kis borzongás – pont annyi, amennyi egy sûrû városnézõ túrába kényelmesen beilleszthetõ. És ha mindezt valaki iszonyú gagyinak találja? Hát, amúgy sem térne vissza.

Írta: Tóth Gergely (Neki viszont gratulálok! - Majd írja meg azt is, ez után a cikk után hol és mit képzel el új munkahelyének!)

Forrás: http://index.hu/tudomany/tortenelem/2017/12/04/soa_pince_shoah_cellar_muzeum_holokauszt_szelhamossag_tortenelemhamisitas/

Hozzászólások

48 #1 ro-zsola
- 2017-12-05 16:03
Múzeum vagy sem , nem lényeges. A holokauszt csak egy biznisz semmi több
37 #2 HER
- 2017-12-05 16:18
De elfoglalta, lefoglalta a helyet!
254 #3 mujko
- 2017-12-05 17:45
Ezekbõl Danubiust lehetne rekeszteni .
Ki valójában Elie Wiesel?

A Fõvárosi Törvényszéken kedden megkezdõdött az a személyiségi jogi per, amelyet a Svédországban élõ Grüner Miklós indított Köves Slomó rabbi ellen, aki egy cikkében történelemhamisítónak titulálta a holokauszt-túlélõ férfit.


Grüner Miklós felperes azért perelte be Köves Slomót, mert a rabbi 2009-ben, Elie Wiesel magyarországi látogatásakor egy cikkében történelemhamisítónak nevezte Grünert. A most 83 éves Grüner azt szeretné bizonyítani, hogy Köves Slomó „jogsértõen és megalapozatlanul tüntette fel õt történelmi és valós tényeket célirányosan csúsztatva, a valóságtól elrugaszkodva hivatkozó személyként”.

A felperes a szerint valójában azt szeretné bizonyítani, hogy Elie Wiesel hamis személyazonossággal él. Wiesel a hivatalos életrajza szerint 1928-ban született Máramarosszigeten, 1944-ben a családjával együtt deportálták. Túlélte az auschwitzi haláltábort, ahonnan elõbb Franciaországba került, késõbb az Egyesült Államokban telepedett le. Holokausztról szóló irodalmi és politikai munkásságát 1986-ban Nobel-Békedíjjal ismerték el.

Grüner Miklós ugyanakkor azt állítja, hogy a valódi Lázár Wieselnek az ötvenes évek közepén eltûnt, a jiddis nyelven Argentínában kiadott önéletrajzi mû még bizonyosan az õ alkotása volt, ám „Az éjszaka” már egy másik személy munkája, aki elõbb szépirodalmi stílusban átdolgozta Lázár Wiesel önéletrajzát, majd Elie Wiesel néven felvette a személyazonosságát is. Grüner a nyolcvanas években találkozott Wiesellel, ám Grüner megdöbbenésére nem ismerték meg egymást. A felperes bizonyítékokkal igyekszik meggyõzni a bíróságot. Grüner ügyvéde szerint Wiesel személyazonosságának minden kétséget kizáró bizonyításával éppen a holokauszt-tagadók érveit gyengíthetnék. Grüner úgy fogalmazott: egykori rabtársa emlékének tartozik azzal, hogy az általa átélt szenvedésekbõl ne élhessen meg egy másik személy, ne használhassa fel jogtalanul a valódi Lázár Wiesel személyazonosságát. A Fõvárosi Törvényszék február 6-án hirdet ítéletet az ügyben
118 #4 keepfargo
- 2017-12-07 02:19
Holokamu kötelezö gyakorlat; David Cole dokumentumsorozata a YouTube-on Auschwitz címmel(nem több, mint 60 perc). Ezt minden embernek meg kellene nézni, de legalábbis minden magyar embernek, vagy minimum e honlap olvasóinak. (Hanyadszor írom, nem érdekes.)

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.69 másodperc
2,956,161 egyedi látogató