Hol jelent meg a "cikk" és ki "szerezte", nem közömbös. Lesz itt olyan "magyarok istenyila", meg Mózes-hebregés, mint a pinty. Azok, akik eddig ezt, most mást, holnap meg megint mást, így jól megértik egymást. Õstörténetünk vitatott kérdései
László Gyula (1910–1998) több okból lett a magyarságtudomány fekete báránya. Például túltanulta magát. Elõször szobrász lett a Magyar Képzõmûvészeti Fõiskolán, majd mûvészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet következett, sõt bölcsészdoktori oklevelet is szerzett, és tanulmányutakat tett Angliától Görögországig. Mindebbõl mûvész volta a leglényegesebb. Mûgyártó ugyanis bárki lehet, mûvész azonban csak az, aki a Teljességhez méri magát.

Ebben különbözött kortársai zömétõl, akik a szakemberséget választották a siker végett. A szakember a szakmához, mestersége szerinti szabványokhoz méri magát.

Nos, ezért mulatságos például az a többségi szaktudományos vélekedés László Gyula alapvetõ fölismerésérõl, amit sokaktól idézhetnénk, de most éppen Györffy György (1917–2000) történésztõl tesszük: „…a kettõs vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethetõ a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerûségeivel.”

Nos, ha a lényeget nézzük, akkor eme iskolapélda hangoztatói minden célszemélyüknél jobban tudják, hogy a magyarságtudományban Hunfalvy Pál uralkodása óta egyetlen alaptétel létezik, a magyar népnek, vagy ha ez nem megy, akkor a magyar nyelvnek, a finnugor származásába vetett hit. Ebben rejlik a „törvényszerûség”. Minden, ami erre árnyékot vet, netán bajuszát cibálja, az tudománytalan eretnekség. Sõt!

Engel Pál történész akadémikus (!) leszögezte a Népszabadságban (2001. május 12.): „A tudomány ott végzõdik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Ami ezen a ponton túl van, az a szellemi és politikai alvilág.”

Természetesen Györffy Györgytõl Engel Pálon át a Glatz Ferencig, s még rajtuk is túl, mindenki tudja, hogy a finnugor rokonságról „történeti és nyelvészeti forrásanyag” nem szól, mert ilyen, sajnos, lényegében nincsen. Ismétlem: sajnos.

Ami közösnek látszó mondamaradék fönnmaradt az ugoroknál, az jobbára magyar eredetû, ámde eredeti alakjából, világlátásából kiforgatott töredék. Lásd például: csodaszarvas-legenda. El kell olvasni a magyar és a manysi változatot, s meg kell nézni Jankovics Marcell finnugor szellemben készített filmjét. Hiteles. A finnugorok vették át a történet foszlányait, s a maguk képére formálták.

László Gyula válasza: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás számûzte a kutatók érdeklõdési körébõl mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar õstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”
Igen finom fogalmazás!

*

Az igazság igazságos. Fölragyogtatja, ami már elõbb is közkincs volt krónikáinkból. Például Anonymus (1200 körül) a Gesta Hungarorumban (50–51.) a székelyekrõl mint Attila király népérõl írt.

Ennyi elég is lehetne, hiszen a székelyek Csaba – a Tarih-i Ün­gürüszben: Kaba – népének elvonulása után, a honfoglaláskor, a Névtelen idejében is ugyanúgy beszéltek, mint mindmáig: magyarul. Ahogy korábban is, amikor õk jöttek be a Kárpát-medencébe. A hunokkal vagy az avarokkal! Létük az Árpád elõtti honfoglalás eleven bizonyítéka.

Kézai Simon írja: „Az Úr megtestesülésétõl számított 677-ben, száznégy évvel Attila magyar király halála után […] miként a rómaiak krónikájában meg van írva, a magyarok másodszor jöttek ki Scythiából.” Tehát a honfoglalás most elfogadott idejénél több mint két évszázaddal korábban! Ám ekkor már „másodszor jöttek ki Scythiából”. A magyarok! Akiket a hatályos tudomány avarnak nevez.

*

A hunfalvyzmus szégyencsillagainak egyike a Tarih-i Üngürüsz – A magyarok története – címû, talán éppen egy elveszett corvina fordításának elrejtése a magyar tudósok és az igényes közönség elõl. A mû eredetijét Mahmud Temüdzsán, Nagy Szulejmán szultán (uralkodott: 1520–1566) fõtolmácsa mentette meg a tûzhaláltól 1543-ban, amikor Székesfehérvár elfoglalásakor a törökök elégették a királyi könyvtárat.

Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintõl Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tûzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek. Mahmud a könyvet latinból a szultáni udvarban divatozó úgynevezett „népi desztánok” – értsd: népi regények – cirkalmas török nyelvére fordította.

Vámbéry Ármin 1860-ban vásárolta Isztambulban, s hazajövet az Akadémiának ajándékozta. Hunfalvy Pál fõkönyvtáros azonnal kiadta Budenz Józsefnek (1836–1892), aki 22 évesen, 1858 májusában érkezett Pestre, és három év alatt akadémiai levelezõ taggá érett! Természetesen lesújtó bírálatot írt róla. Bírálatot egy történelmi dokumentumról…

A mûvet Hunfalvy rögtön a zárt osztályra helyezte! Ott porladt 110 évig! 1971-ben (!) hazafiak kalandos körülmények között filmmásolatot készítettek róla, amelyet Prágába csempésztek a Károly Egyetem turkológusprofesszorához, Blaskovics Józsefhez, aki magyarra fordította. Az elsõ kiadás 1982-ben, a Magvetõnél jelent meg.

Szalay Károly, a kötet szerkesztõje több életveszélyes fenyegetést kapott! Késõbb Hazai György akadémikus fordítását és kritikáját az Akadémiai Kiadó adta közre (1996).

*

A Tarih-i Üngürüsz 26. fejezetében olvasható: „Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.

Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bõséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bõ termése van annak az országnak, és az õ nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

»Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?« – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált.”

A mû szerint ez volt a magyarok elsõ bejövetele Pannóniába, ám mégsem, hiszen az itt lakók magyarul beszéltek! Óvatos kérdés: az avarok itt netán hun maradékot találtak?

A könyvben több helyen olvasható, hogy a Kárpát-medencében „az õ nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek].

A Tarih-i Üngürüsz szerint egy bizonyos Kattar nevû fõvezér alatt a hunok újra bejöttek. Majd a Tiszán átkelõ Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött, és itt telepedett le.

A székelyek egyértelmûen hunok, akik Erdélyben élnek – vallja e krónika szerzõje is.

*

Érthetõ Hunfalvy Pál rettegése a könyvtõl, hiszen ha Anonymus mellett más középkori írók is azt állítják, hogy Pannóniában már Árpádék bejövetele elõtt magyarul beszélõk, tehát magyarok éltek, akkor a finnugor tervnek lõttek – hogy közös hun–magyar szólással éljünk. (Lõttek neki – hun–magyar–ujgur–mongol szokás a koporsó lebocsátása elõtt belelõni a sírba.)

Tökéletesen fölismerte, hogy a kétszeri, netán többes honfoglalás az õ finnugor elképzelését sírba döntötte volna, hiszen a Pamír környéki hunok és az Altaj térségében élõ avarok aligha járogattak a finnugorok messze északnyugati honába nyelvórákat venni.

*

A hivatalosság gondjai idõközben erõsen megszaporodtak. Nem elég, hogy az avarok régészeti hagyatékából, az úgynevezett griffes-indás motívumokból László Gyula a mi magyar õseink kézmûvességének és szellemének nyomát olvasta ki.

Az úgynevezett írottasokat azért nevezik így, mert olvashatók! Éppenséggel László Gyula kiváló tanítványa, a hozzá hasonlóan sokoldalú Vékony Gábor turkológus, történész, régész, nyelvész, rovástudó jóvoltából, aki sorra fejtette meg az úgynevezett avar kori rovásírásokat. Magyarul!

Mi derült ki?

E nép valóban elõdünk volt, hiszen magyarul beszélt. Ez egyértelmû a Vékony Gábor által elolvasott környei és szarvasi rovásokból, melyek jelenlegi legöregebb nyelvemlékeink, mégis csodálatosan üdék, és meglepõen közel állnak mai beszédünkhöz. Rá­adásul annak is bizonyságai, hogy 670 után megszaporodtak az itteni magyarok!

*

Az igazi tudóst túlélik fölismerései. Király Péter (1917–2015) nyelvészprofesszor megállapította, hogy a VIII–X. századi nyugat-európai forrásokban (fõleg a német nyelvterület kolostori névjegyzékeiben) elõforduló mintegy hatvan (!) Ungarus, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynév szintén a magyarok külsõ elnevezésére megy vissza, és nem valamely német köznévre.

Ez pedig azt jelenti, hogy már a honfoglalás elõtt létezett nyugaton magyar „diaszpóra”! (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei – A kalandozások és a honfoglalás éve. Szerkesztette és az elõszót írta: Udvari István. Nyíregyházi Fõiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2006)

(Német) Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében egy határhegy neve „marcha uengeriorium”; Widukind krónikájában (A szászok története): „Avares, quos modo Ungarios vocamus” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”) – idézi László­ Gyula. (Múltunkról utódainknak, Püski Kiadó, 1999., I. kötet)

A Szent Wandregisilius-kolostor 877. évi évkönyve szerint: „Lajos kapta meg többek között az avaroknak, azaz a hunoknak vagy ungarorum-oknak az országát.” Tehát az avar kori krónikás e három név viselõit egy népnek tudta!

*

László Gyula látta, amit félénk vagy dogmatikus pályatársai nem mertek észrevenni, ennélfogva a haladás irányát is észlelte.

A 2000-ben történt Semino-vizsgálat óta fölélénkült a genetika iránti érdeklõdés. Különösen, amikor kiderült, hogy hiányzik belõlünk az uráli népekre egyöntetûen jellemzõ TAT (EU13 + EU14) gén. Vajon származhattunk-e azoktól, akik nem lehetnek õseink? Ezt a kérdést senki nem tette föl.

Mismásolás kezdõdött: ha nem biológiai, akkor nyelvi leszármazottai vagyunk a finnugoroknak. Hogyan? Bronzkori magaskultúra hordozójaként és mûvelõjeként, de némaként érkeztünk az andronovói kultúra térségébe, hogy ott végre megtanuljunk beszélni a derék kõkoriaktól?

Az idén fejezõdött be az a kutatás, melynek során a karosi honfoglalás kori temetõk teljes genetikai anyagát elemezte Neparáczki Endre doktorandusz.

Adjuk át a szót a fiatal tudósnak: „…a karosi honfoglalás kori temetõk újabb, immár tán teljes genetikai elemzése során 89 mtDNS genom elemzésével megállapítottuk, hogy a honfoglalók lehetséges õseinek 41,5%-a xiongnu (ázsiai hun), 42,7%-a skandináv-germán, 6,7%-a kaukázusi (közel-keleti), 2,2%-a szláv és 6,7%-a egyéb európai származású lehetett. Adatainkat egyéb genetikai, antropológiai történeti adatok is alátámasztják.” Tehát Árpáddal nem jöttek finnugorok!

Neparáczki Endre ezt is írja: „Eredményeink támogatják középkori krónikáink hitelét, miszerint a »honfoglalás« népünk második bejövetele, és Árpádék itt már magyar nyelvû népességet találtak. Adataink hihetõvé teszik az eredetileg is magyar nyelvû székelyek hun hagyományát és a honfoglalást megelõzõ jelenlétüket a Kárpát-medencében.

Ezzel magyarázatot nyer a régészeti anyagból levont következtetés, miszerint a honfoglalás kori népesség régészeti hagyatékból becsült csekély létszáma alapján nem adhatta alapját a 11. századi, Árpád-kori tömbmagyarságnak (Kniezsa, 1993; Révész, 2016).

A finnugor–honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya arra utal, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem lehet a honfoglalókhoz kötni, ellenben a magyar nyelvben meglévõ masszív török nyelvi réteget nagy valószínûséggel hun eredetûnek tekinthetjük. Ez újabb kérdéseket és kutatási irányokat nyit a magyar nyelv lehetséges eredetérõl és rokonsági viszonyairól.”

Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gõzerõvel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezetõ tanárát, Török Tibort, aki idõközben a maga kutatását is megjelentette.

Néhány észrevétel kér szót: a nem finnugor Árpád-nép miként lett magyar ajkú?

A finnugorok – vagy legalább a hantik és a manysik – miért nem õrizték meg magyar nyelvüket és kultúrájukat?

A finnugor elem tán csak nem azért hiányzik teljes mértékben genetikai állományunkból, mert õseink valamilyen – milyen? – okból nem álltak szorosabb kapcsolatban a finnugorokkal?

Mikor és hol tanultak magyarul a finnugor népektõl és tõlünk is roppant távolról érkezõ avarok és hunok?

*

Az utolsó szó legyen László Gyuláé: „A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfûz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik elõttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”
Link