Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Mellõzve, elkeseredve halt meg a budapesti embermentõ

BelföldEjnye no, kár volt egyetlen egyet is "megmentenie", mert ugye milyen hálásak voltak érte! Másik olvasatban lassan összeszedik az ausici elfüstölteket, akik Palesztinában építették már a "demokráciát". Lutz meg vagy balek volt, vagy ügynök, esetleg mindkettõ. Carl Lutzot, a vészkorszakban ezrek életét megmentõ svájci diplomatát nem hõsként fogadták otthon, hanem vizsgálatot indítottak ellene. Bár a világ több országa még életében elismerte érdemeit, hazája sokáig méltatlanul bánt vele.

Raoul Wallenberget a budapesti zsidók megmentõjeként emlegetjük. Joggal. Ám legalább ennyi jogot formálhat e címre egy svájci ember, akirõl sokkal kevesebbet tudunk. Carl Lutz hazája konzuljaként mûködött 1942-45 között Budapesten és itt hatvanezernél több ember életét óvta meg. Köztük volt Heller Ágnes, aki Svájc nagykövetségének az Andrássy Egyetemen rendezett megemlékezésén beszélt arról, hogyan élte át serdülõként a vészkorszakot. Beszélgetõtársa kisgyermek volt akkor: Agnes Hirschi, Carl Lutz fogadott lánya – õt anyjával ugyancsak a bátor svájci mentette meg.

A világhírû filozófus kitûnõen emlékszik a részletekre: hogyan álltak sorba a Vadász utcai „Üvegház” elõtt, ahol svájci menlevelet kaphattak az üldözöttek. A több ezres tömeg miatt azonban elintézni az ügyet lehetetlen volt – a Heller-család, mint sokan mások, a cionista fiatalok által hamisított svájci papírral védték életüket. Amennyire lehetett: a razziázó nyilas hordák gyakran összetépték a menleveleket, akár valódiak voltak, akár hamisak. És távolról sem voltak biztonságban a zsidók az úgynevezett védett házakban sem, a nemzetközi gettóban, ahová a az ilyen igazolásokat szerzetteket telepítették. Ezekbõl a házakból hajtották ki az embereket, hogy a Dunába lõjék õket – Heller Ágnest is. Neki végül sikerült elkerülnie a legrosszabbat, de a dunai halál szörnyû képei évekig nyomasztották. „Mindig gondolkodni kell és megfontolni: jobb jót tenni, mint nem segíteni”, tanácsolta a termet zsúfolásig megtöltõ közönségnek a filozófus.

Agnes Hirschi hibátlanul beszél magyarul, pedig 1949 óta Svájcban él. Édesanyját Carl Lutz feleségül vette és adoptálta lányát, aki újságírói pályát futott be. Az elmúlt év végén jelent meg angolul Svájci védelem alatt címû kötete. Abban társzerzõjével 36, Lutz által megmentett holokauszt-túlélõvel készült interjút, illetve kortársak visszaemlékezéseit tette közzé. Hirschi azóta is járja a világot, hogy megismertesse Carl Lutz történetét – így talál újabb túlélõkre, akiket szintén nevelõapja mentett meg.

Amint az alábbiakból kitûnik, Lutzot hazájában elõször elismerés helyett felelõsségrevonás fogadta. Amint Peter Burkhard budapesti nagykövettõl hallhattuk, maga is tagja volt a szakértõi bizottságnak, amely a 90-es években vizsgálta, milyen magatartást tanúsított országa a 2. világháború alatt. Egyébként néhány hete Carl Lutz nevét viseli a törvényhozás berni épületének egyik terme.

Mások hamarabb léptek. Míg hazája sokáig méltatlanul bánt vele, elismerte munkásságát Izrael, az amerikai, a brit kormány, kapott hajdan köszönõlevelet Dinnyés Lajos miniszterelnöktõl is. Budapesten 1990-tõl emléktábla, utóbb az Üvegházban állandó kiállítás emlékeztet rá és az emlékét õrzõ Alapítványnak sikerült elérnie, hogy az Újpesti rakpart immár Carl Lutz nevét viselje.

Ki volt Carl Lutz?

Különös sors. Már szinte feledésbe merül, hogy a 20. században oly irigyelt, gazdag Svájc csak egy-két nemzedékkel korábban javarészt szegényparaszt ország volt, ahonnan sokan kivándoroltak, hogy megélhessenek. Carl Lutz is. Tizennyolc évesen, 1913-ban szállt hajóra Hamburgban, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Ott hosszú éveken át kemény fizikai munkával kereste kenyerét. Végül fõiskolára iratkozott, majd 1920-ban sikerült – levelezõként – állást kapnia Svájc washingtoni nagykövetségén. Az immár képzett, szolid (és mélyen vallásos) ifjú azután bekerült hazája diplomáciai szolgálatába. Sokáig Philadelphiában dolgozott, majd 1935-ben konzul lett Palesztinában. Bern jaffai megbízottja akkor (nem kevés honfitársához hasonlóan) antiszemita volt, sõt csodálattal adózott Európa két „erõs emberének”, Mussolininek és Hitlernek. Ez is közrejátszott abban, hogy a háború kitörésekor Ribbentrop külügyminisztériuma õt kérte fel, segítsen a német képviselet felszámolásában a brit mandátumon. Lutz svájci pontossággal teljesítette kényes megbízatását. Ez késõbb, Budapesten rendkívül fontosnak bizonyult: Berlinben sokan emlékeztek a svájci kolléga segítõkészségére.

Az alkonzul 1942. január 2-án vette át a svájci követség új, idegenérdek-képviseleti osztályának vezetését. Ezzel Budapest egyfajta szürke eminenciásává lépett elõ. Svájc ugyanis akkor a két fõ hadviselõ, az USA és Nagy-Britannia (s annak összes gyarmata, domíniuma) mellett további tizenegy országot képviselt. Carl Lutz reggel a Várból, a brit követség Werbõczi (ma Táncsics) utcai palotájából hajtatott munkahelyére, a Szabadság térre. Osztálya az amerikai követség (ma is használt) épületében mûködött. Itt kapott elõször utasítást, hogy teljesítse a brit kérést: segítse elõ zsidó gyerekek kijutását Palesztinába. A cél az volt, hogy a háború ellenére kitölthessék a Jewish Agency és London 1939-ben kialkudott szûk bevándorlási kvótáját. Vagy árvákról volt szó, vagy olyan zsidók gyerekeirõl, akik a szomszédos országokból szöktek Magyarországra, s így fokozottan veszélyeztetetté váltak. A pedáns svájcit meghatotta a gyerekek sorsa, és – hatáskörét is túllépve – mindent megtett értük. A zsidótörvények Budapestjérõl 1942-tõl a németek 1944-es bevonulásáig jóval több mint tízezer zsidó juthatott ki így, svájci közremûködéssel, kalandos körülmények között, vonaton, hajón Palesztinába. Õk megmenekültek, de sokan azok közül is, akik nem mehettek. Hála a svájci alkonzulnak.

A svájci kormány már 1942-ben (többek között jól értesült budapesti követe, Maximilian Jaeger révén) pontosan ismerte a nácik zsidókkal kapcsolatos terveit. Még jobban értesült volt Lutz, hiszen a bevándorlási ügyek révén napi kapcsolatot tartott a Jewish Agency Budapesten mûködõ képviselõivel. Tapasztalatai feltehetõen ifjúkori antiszemitizmusának maradékát is eltüntették, s a szenvtelen svájciból a zsidó életek szenvedélyes védelmezõje lett. A német megszállással, majd Szálasiék 1944. októberi hatalomátvételével persze vége szakadt a féllegális kivándorlásnak.

A feladat az lett, hogy megmentsék annak a több ezer zsidónak az életét, aki megkapta ugyan a kivándorlási papírokat, de már nem élhetett velük. S persze a többiekét is.

Közelmúltunk bizarr arculatát mutatja: Horthy-Magyarország hatóságai 1944 márciusáig elismerték a brit mandátumba való kivándorlásra jogosító papírokat, amelyeket – a háborús ellenség nevében – a semleges Svájc állított ki. A Helvét Államszövetség pecsétjével ellátott okmányok bizonyos fokig még azután is sokakon segítettek. Carl Lutz nem habozott, amikor ilyenekre volt szükség, sõt fáradhatatlanul járta a magyar kormányhivatalokat, protestált, kilincselt védencei érdekében. A nyilas hatalomátvétel után is, amikor Szálasi nemzetközi elismerésre oly éhes emberei örömmel fogadták. Nemegyszer a szó szoros értelmében a gyilkosok keze közül mentett ki embereket. S járt rendre a németeknél is, ahol, mint említettük, jó híre volt.

Ami ugyancsak fontos: hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az életmentõ papírokat nagy számban hamisítják. Weiss Arthur üveggyáros- és kereskedõ V. kerület Vadász utcai, ma is álló „üvegházában” kaptak menedéket azok, akiknek kivándorlásra jogosító papírjuk volt, de már nem utazhattak el.

Amikor a szovjet csapatok elfoglalták Budapestet, a svájci diplomaták közül kettõt letartóztattak, õk csak hosszú huzavona után térhettek haza. Carl Lutz nem jutott ezek vagy Raoul Wallenberg sorsára: õ hamarosan hazautazhatott. Feltehetõen azt várta, hogy hõsként üdvözlik, hiszen olyasmit tett, amit honfitársai közül talán senki. Keserûen csalódnia kellett. A Külügyminisztériumban, ahonnan a sorsdöntõ idõszakban semmilyen támogatást nem kapott, még csak nem is érdeklõdtek iránta. Mély hallgatás övezte, majd elképesztõ fejlemény: hivatali vizsgálat indult annak felderítésére, nem lépte-e túl az alkonzul ilyen nagy mennyiségû Schutzpass és Schutzbrief kiállításával hivatali hatáskörét... A hosszú vizsgálat ugyan nem marasztalta el nyíltan a boldogtalan embermentõt, de bélyeget hagyott rajta. A mélyen csalódott ember késõbb a Lutheránus Világszövetséget képviselte az Izraellel folytatott tárgyalásokon, majd Svájc bregenzi konzuljaként fejezte be hivatali pályafutását 1961-ben. Mellõzve, elkeseredetten halt meg 1975-ben, közel a nyolcvanhoz.
Link

Hozzászólások

Még nem küldtek hozzászólást

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.46 másodperc
2,960,353 egyedi látogató