Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Odamentek az orosz különleges erõk, és megmondták, hogy ki lesz az új miniszterelnök

BelföldA cikk maga baromság, de van benne egy-két aktualizálható jelenet. Helyek, nevek szabadon behelyettesíthetõek. Ja, ideje vona felszabadulni, nem, ha már április 4 van. Négy év telt el azóta, hogy az Oroszországi Föderáció katonai erõvel megszállta, majd pedig magához csatolta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. A március 18-i évfordulón érdemes áttekinteni, milyen okok vezettek ehhez a lépéshez, hogyan zajlott az elcsatolás, illetve mi a történtek biztonságpolitikai jelentõsége. A cikk kitér a Krím elcsatolását legitimálni kívánó különféle oroszbarát narratívák buktatóira is.

Egy kis Krím-történelem

A Krím-félsziget történelmérõl és hovatartozásáról a 2014-es eseményekig Nyugat-Európában igen kevesen tudtak csak részleteket. Nem véletlen, hogy a megszállást az orosz információs arzenál kezdetben sikerrel igyekezett legitimálni azzal a közismert narratívával, hogy „a Krím mindig is Oroszország része volt”. Ha azonban kicsit közelebbrõl vizsgáljuk a félsziget történelmét, azt látjuk, a kép lényegesen árnyaltabb. A félszigetet az Orosz Birodalom formálisan 1753-ban szállta meg, érdemi jelenlétet azonban csak az 1856-ban lezárult krími háború után kezdett ott kiépíteni. Ekkortól kezdve 1917-ig a Krím az Orosz Birodalomhoz tartozott, majd a két világháború között autonóm köztársaság státusában a Szovjetunióhoz, azon belül az Orosz Szovjet Szocialista Köztársasághoz (OSzSzK). A német megszállást követõen 1944-ben, miután Sztálin deportáltatta az általa megbízhatatlannak tekintett krími tatárok legnagyobb részét, ismét csak az OSzSzK-hoz került a félsziget.

A területi alárendeltség 1954-ben változott meg, amikor Nyikita Hruscsov pártfõtitkár döntésével, az 1654-es perejaszlavi megállapodás háromszázadik évfordulóján a Krím átkerült az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz. Itt érte a Szovjetunió felbomlása is, 1991-ben. Noha 2014 után az orosz állami kommunikációban sokan igyekeztek utólag törvénytelennek feltüntetni Hruscsov döntését, ez nem változtatott azon a tényen, hogy a Szovjetunió felbomlásakor az újonnan létrejövõ Oroszországi Föderáció is elismerte Ukrajna 1991-es határait, így a Krím Ukrajnához tartozását is.

Bár a felbomláskor a Krímben is kibontakozott egy erõs autonómia-mozgalom, amely 1992-ben még egy alkotmány elfogadtatásáig is eljutott, ezt a dokumentumot az ukrán kormán csak igen jelentõs módosításokkal fogadta el. A félsziget tehát 1991 után is Ukrajna része volt, autonóm köztársaság státusban. A krími autonóm köztársaság kormánya és parlamentje Szimferopolban székelt, a krími tatároknak pedig emellett volt egy saját, a közösség ügyeit intézõ közgyûlésük is, a Medzslisz.

A félszigeten az utolsó népszámlálás 2001-ben volt, akkori adatok szerint a kétmilliós lakosság 58,3%-a orosznak, 24,3%-a ukránnak, 12%-a pedig krími tatárnak vallotta magát. Jelentõs számban éltek emellett beloruszok, örmények, bolgárok, görögök és más népek is. Lényeges információ azonban, hogy a szovjet idõszak erõs kulturális olvasztótégely-hatása, az orosz Fekete-tengeri Flotta jelenléte, valamint a régió kedvelt üdülõhely-mivolta miatt a helyi identitás meghatározó eleme maradt a szovjet múlt és az ahhoz való kötõdés. A független ukrán állam pedig sosem fordított elég figyelmet és erõforrást a Krímre, így ott a lakosság legnagyobb részében nem erõsödött meg az Ukrajna iránti lojalitás. Annál is inkább, mert a döntõ többség etnikai identitástól függetlenül orosz anyanyelvû volt, így pedig fokozottan tudott érvényesülni Oroszország kulturális és politikai vonzereje, valamint az orosz média hatása.
Az orosz Fekete-tengeri Flotta hadihajói Szevasztopolban, 1992-ben

A „kis zöld emberkék” és az orosz megszállás

Ukrajnában 2014. februárjára összeomlott Viktor Janukovics akkori elnök hatalma, az elnök február 22-én elmenekült Kijevbõl, ahol átmeneti kormány került hatalomra. Moszkvában az eseményeket úgy értékelték, hogy reális veszéllyé vált az új, nyugatos ukrán kormány csatlakozása a NATO-hoz. Ez pedig kritikus lett volna Oroszország katonai biztonsága szempontjából, többek között azért is, mert Moszkva szerint Ukrajna kész lett volna felmondani a Fekete-tengeri Flotta állomásoztatásáról szóló szerzõdést.

Így 2014. február 22-23-a éjszakáján Vlagyimir Putyin orosz elnök összehívta a Nemzetbiztonsági Bizottság rendkívüli ülését, ahol az a döntés született, hogy katonailag meg kell szállni a Krímet. Ma már tudjuk, többek között Oliver Stone híres Putyin-interjúiból és több személyes beszámolóból is, hogy a döntésben kizárólag katonai biztonsági megfontolások játszottak szerepet. A lehetséges külpolitikai, gazdasági és egyéb következmények, ha mérlegelték is õket, nem befolyásolták a végeredményt.

A moszkvai orosz döntést követõen azonban csakhamar megindult a félsziget megszállására irányuló orosz mûvelet. A Krímben már az ukrajnai válság kezdetétõl voltak oroszpárti tüntetések, amelyek aztán a kijevi hatalomváltás után megerõsödtek. Ebben az orosz média is jelentõs szerepet játszott azzal, hogy aktívan gerjesztette az „kijevi fasisztáktól” való félelmet a krími lakosságban. A félelem olyan értelemben nem volt teljesen alaptalan, hogy a Janukovics elleni tüntetéseken országszerte egyre nagyobb szerephez jutottak a radikális, szélsõségesen ukrán nacionalista erõk. Az új kijevi ideiglenes kormány egyik legelsõ intézkedése pedig az volt, hogy súlyosan korlátozni akarta az orosz nyelv használatát, amit a lakosság jelentõs részei, a Krímben pedig a döntõ többség anyanyelvként beszélt. Bár a törvényjavaslatot Olekszandr Turcsinov ukrán ideiglenes elnök megvétózta, így az sosem lépett hatályba, az eredeti szándék kétségtelenül alkalmas volt arra, hogy komoly aggodalmakat keltsen az oroszajkú lakosságban, különösen a Krímben.

A legnagyobb oroszpárti megmozdulásra Szevasztopolban került sor, ahol tízezer ember követelte, hogy a félsziget szakadjon el Ukrajnától. Jelentõs megmozdulások történtek más városokban is. A tömeg megszervezésében és irányításában aktív szerepet vállaltak az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSzB – Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi) munkatársai és több orosz különleges alakulat is, amelyek a Fekete-tengeri Flotta támaszpontjait használták bázisnak.

Még a kijevi válság fordulópontján, 21-én a krími miniszterelnök, Anatolij Mohiljov úgy nyilatkozott, hogy elismerik az új ukrán kormányt legitimnek, és Ukrajna része kívánnak maradni. Hasonló álláspontot volt a krími tatár Medzslisz is. Február 27-én hajnalban azonban az orosz különleges erõk és helyi szakadárok elfoglalták a szimferopoli parlament épületét, és szó szerint fegyverrel kényszerítették a képviselõket arra, hogy szavazzák meg egy új kormány felállítását. Az ilyen körülmények között „megválasztott” új krími miniszterelnök a korábban figyelemreméltó bûnözõi karriert befutott, „Kobold” gúnynéven ismert oroszbarát üzletember, Szergej Akszjonov lett.

Február 27-tõl kezdve nagyszámban tûntek fel a Krímben jól felfegyverzett, kiválóan képzett, egyenruhás, ám felség- vagy alakulatjelzést nem viselõ katonák. A magukat „helyi ellenállóknak” mondó fegyveresek gyorsan és hatékonyan megszállták a Krím jelentõs stratégiai pontjait, elvágták a félszigetet Ukrajna többi részétõl. A televízió- és rádióállomások és közigazgatási épületek gyors elfoglalását követõen a kijevi kormány de facto elvesztette az ellenõrzését a Krím felett.

A helyi lakosság és az orosz média hamar „kis zöld emberkék” néven kezdte el emlegetni ezeket a katonákat. Az orosz vezetés hivatalosan mindvégig tagadta a részvételét az eseményekben, noha a megszállók felszerelésébõl és fegyverzetébõl kezdettõl fogva egyértelmû volt, hogy orosz különleges erõkrõl van szó.
A „kis zöld emberkék” a Krímben – valójában nem helyi ellenállók, hanem orosz katonákFotó: euromaidanpress

Az ukrán államhatalom összeomlása a Krímben

Miközben az orosz különleges egységek és a helyi lakosságból verbuvált milíciák egyre-másra foglalták le az ukrán közigazgatás épületeit, állítottak fel ellenõrzõ pontokat és vágták el a Krímet Ukrajna többi részétõl, az ukrán államhatalom lényegében tehetetlen volt. Annak ellenére is, hogy az ellenállás katonai értelemben kezdetben egyáltalán nem lett volna reménytelen: a félszigeten közel 20.000 ukrán katona állomásozott, és március 10-12-ig az orosz megszálló erõknek nem voltak stabil, jól védhetõ pozícióik.

Az éppencsak létrejött ukrán ideiglenes kormánynak azonban az elsõ, február végi napokban sem ereje, sem képessége nem volt rá, hogy a krími helyzetet meg tudja fordítani. A „kis zöld emberekkel” szembeni ellenállás fel sem merült: Kijev egyrészt nem lehetett biztos a krími csapatok lojalitásában, másrészt nem merték megkockáztatni azt sem, hogy az orosz-ukrán határon hadgyakorlat keretében összevont, sok tízezer fõnyi orosz katona válaszként esetleg megtámadja Kelet-Ukrajnát. Ilyen értelemben tehát a határon felvonultatott, nagylétszámú orosz csapatok lényegében elrettentõ erõként mûködtek. Nyugalomra intették a kijevi ukrán vezetést a nyugati nagyhatalmak is.
Orosz katonák a Krímben. A háttérben látható GAZ Tyigr típusú páncélozott jármûvekbõl Oroszország sosem adott el Ukrajnának, többek között ezért sem volt tehát hihetõ, hogy a „kis zöld emberkék” helyiek volnának.Fotó: VIKTOR DRACHEV/AFP/Getty Images

Az ukrán állam Krímben mûködõ szervei nagyrészt vagy képtelenek voltak az ellenállásra, vagy szándékukban sem állt ilyesmi. A terület évtizedes, Kijev általi elhanyagoltsága, az ukrán átmeneti kormány nem teljesen egyértelmû legitimációja, a sok szempontból még mindig szovjet mentalitás, az etnikai oroszok magas aránya, orosz kötõdésû szervezett bûnözõi körök széleskörû befolyása és az orosz média túlsúlya, kiegészülve a fegyveres erõszakkal megtették a hatásukat. A rendõrség és a központi közigazgatás állományának legnagyobb része egyáltalán nem állt ellen, sõt, egy részük problémamentesen „oldalt váltott.” Talán a legdöbbenetesebb epizód Gyenyisz Berezovszkij ellentengernagyé volt: az ukrán flotta fõparancsnoki (!) tisztét betöltõ Berezovszkij maga szólította fel a félszigeten állomásozó ukrán katonákat az átállásra. Összességében a Krím-félsziget Oroszország általi megszállása az ukrán állam helyi szervei és a fegyveres erõk lényegi ellenállása nélkül zajlott le.

Sor került persze néhány, egyszerre reménytelen és hõsies epizódra is. A belbeki ukrán légitámaszponton március 4-én Julij Mamcsur ezredes az egységét fegyvertelenül nekivezette a bázist körülzáró és õket megadásra kényszeríteni próbáló orosz erõknek. Az alakulat zászlói – köztük egy ismert, második világháborús, szovjet relikvia - mögé felsorakozott, a himnuszt énekelve, zárt alakzatban vonuló ukrán katonákra a megdöbbent oroszok végül nem mertek lõni. A szembenállás így megegyezéssel zárult, és Mamcsur katonái rendezetten távozhattak. A történtekrõl készült felvétel bejárta a világsajtót, Mamcsur pedig 2014. októberében képviselõként bejutott az ukrán parlamentbe.

A krími ukrán alakulatok közül legtovább azonban nem õk, hanem a Szlavutics parancsnoki hajó legénysége tartott ki. A matrózok március 2-án visszaverték a hajó megszállására tett elsõ orosz kísérletet, és egészen 2014. március 22-ig (!) ellenálltak. A Szlavuticsot orosz különleges erõk végül 22-én kora reggel foglalták, négy nappal a függetlenségi „népszavazás” után. A hajó utolsó óráit a partról figyelemmel kísérte a Szabad Európa Rádió egy ukrán riportere is.

A „népszavazás” és az annexió

Az új, orosz fegyverek árnyékában létrehozott krími bábkormány egyik elsõ rendelkezése volt, hogy a félsziget státusáról népszavazást kell kiírni. Noha az ország területi integritását érintõ kérdésekben az ukrán törvények szerint nem lehetett volna helyi népszavazást tartani, a tényleges eseményeket ez nem befolyásolta.

A szakadárok eredetileg 2014. május 25-re, tehát a közelgõ ukrajnai elnökválasztás napjára írták ki a népszavazást. Ezt azonban több lépésben elõbbre hozták, elõször március 30-ra, aztán még korábbra, március 16-ra. A pontos dátum kitûzésére és a szavazólapon szereplõ kérdések meghatározására mindössze tíz nappal a szavazás elõtt került sor. Könnyen belátható, hogy ilyen körülmények között nem volt lehetõség érdemi kampányra, vagy a döntés következményeinek elõrejelzésére, felmérésére. Annál is inkább nem, mert az orosz megszálló erõk egyik elsõ dolga volt megkezdeni az ukránpárti média elhallgattatását, és az ukránbarát politikusok megfélemlítését.

A népszavazáson két lehetõség közül lehetett választani a félsziget státusát illetõen. Az egyik opció az Oroszországi Föderációval való egyesülés volt, tehát az, hogy a Krím és Szevasztopol teljes jogú föderatív szubjektumként Oroszország részévé váljon. A másik választás pedig az 1992-ben vitatott körülmények között elfogadott és többször módosított krími alkotmány eredeti, 1992-es változatának visszaállítása volt amellett, hogy a Krím Ukrajna része maradna.

Látható tehát, hogy nem is volt olyan opció, ami a status quo megmaradását támogatta volna, az ukrán államiság tehát mindenképpen vesztesként került volna ki az ügybõl. Annál is inkább, mert az eredeti, 1992-es krími alkotmány roppant széleskörû jogokat adott volna a félsziget parlamentjének. Így pedig nem lett volna kizárható az sem, hogy a Krím ezek után is elszakad Ukrajnától, különösen az orosz megszállás körülményei közepette.
A szavazólap, rajta a két kérdés, orosz, ukrán és tatár nyelven

A népszavazáson hivatalos adatok szerint a lakosság 83,1%-a vett részt, és közülük 96,7% az Oroszországgal való egyesülésre voksolt. A népszavazáson nem volt semmiféle hivatalos, pártatlan nemzetközi megfigyelõi jelenlét, sem a voksolás, sem a szavazatszámlálás során. Csak egyes európai szélsõjobboldali, illetve oroszbarát politikai erõk képviseltették magukat – így például több európai parlamenti képviselõ is, köztük Kovács Béla a Jobbik színeiben, aki szerint minden a legnagyobb renden volt . Sem az ENSZ, sem az EBESZ megfigyelõi nem voltak azonban jelen, nem kívánták ugyanis legitimálni a minden szempontból törvénytelen szavazást. A hivatalos eredmények tehát gyakorlatilag bármik lehettek volna, amit a szakadárok akartak, úgysem lehetett volna ellenõrizni. A 83,1%-os részvétel melletti 96,7%-os támogatás egyébként, mint Andrew Wilson kimutatta, már csak etnikai okokból sem volt valószínû, a lakosságnak ugyanis 24%-a ukrán, további 12%-a pedig krími tatár volt, az pedig nehezen hihetõ, hogy õk is az Ukrajnától való elszakadásra szavaztak volna. Azt, hogy az egész népszavazás hamis volt, egy nagy port felvert interjúban 2015. januárjában részletesen elismerte Igor Girkin, a Krím megszállásában résztvevõ egyik orosz titkosszolgálati kulcsfigura is.

A valós részvétel az idõközben napvilágot látott különféle információk szerint megközelítõleg 30-50% százalék között lehetett, és a többség az elszakadásra voksolt, ami természetesen nem teszi utólag legitimmé a referendumot. Fontos ugyanakkor látni, hogy a Krímben – ellentétben a valamivel késõbb kirobbant kelet-ukrajnai konfliktussal – volt valós, érdemi társadalmi támogatottsága az Ukrajnától való elszakadásnak, noha az nem igazolható, hogy ez valós többség lett volna. A német ZOIS kutatóintézet 2017. novemberében publikált egy Gwendolyn Sasse vezetésével készült, úttörõ fontosságú elemzést, sikerült ugyanis valódi közvélemény-kutatást végezniük a Krímben. Az eredmények pedig azt mutatták, hogy a megkérdezettek döntõ része, 78,8%-a ugyanúgy szavazna, mint 2014-ben, a többség magát orosz állampolgárként határozza meg, és közel 80%-uknak orosz az anyanyelve is. Az, hogy a lakosság alig tíz százaléka fontolgatja egyáltalán a félszigetrõl való elköltözést, azt mutatja, hogy a négy évvel ezelõtti annexiót a helyi lakosság döntõ többsége tulajdonképpen nem bánta meg, bár a megkérdezettek nagy többsége szerint nehezebbé váltak az életkörülmények.

A népszavazást követõen Oroszország március 18-án aláírta a Krímmel az egyesülésrõl szóló megállapodást, amit az orosz parlament három nappal késõbb, 21-én ratifikált. Oroszországban azóta március 18-a a Krímmel való – orosz terminológia szerint – „újraegyesülés” ünnepe, és ezen a napon rendezték 2018-ban az elnökválasztást is.

A területi következmények

Az elõállt helyzet döntõ mértékben különbözik bármilyen olyan konfliktustól, amire Európában az utóbbi évtizedekben példa volt. Európában ugyanis a második világháború óta nem fordult elõ, hogy az egyik állam katonai erõvel megváltoztassa egy vele szomszédos ország határait úgy, hogy az elfoglalt területet magához is csatolja. A Krím megszállása ilyen értelemben vízválasztó, még a poszt-szovjet térség befagyott konfliktusaihoz képest is. Egyik korábbi, Oroszország által fenntartott szeparatista rezsim – legyen szó akár Abháziáról, akár Dél-Oszétiáról, akár Transznyisztriától - kapcsán sem merült fel soha, hogy Oroszország bármilyen formában magához csatolná az illetõ területeket.

Az annexióval viszont a Krím-félsziget orosz jogrend szerint az Oroszországi Föderáció integráns részévé vált, noha a történteket sem a nemzetközi, sem az ukrán jog nem ismeri el legitimnek. Az Oroszországi Föderáció a Krím-félszigetet nem egyben csatolta magához, hanem két külön föderális szubjektumként, aminek politikai, gazdasági és katonai okai is voltak. A két új szubjektum neve Krími Köztársaság és Szevasztopol szövetségi jelentõségû város, amelyekkel föderális szubjektumok száma összesen 85-re nõtt.

Noha a korabeli orosz propaganda Koszovó esetével próbálta legitimálni a Krímben történteket, az analógia több szempontból is sántít. Egyrészt, a Krímben eleve szó sem volt az ottani kisebbségek aktív üldözésérõl, nem úgy, mint az akkori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság által Koszovóban 1998-ban indított, deklaráltan a tartomány etnikai arányainak megváltoztatására irányuló hadmûveletekben. Másrészt, Koszovóban a NATO 1999-es beavatkozása után ENSZ adminisztráció jött létre, nem történt tehát annexió, a NATO nem csatolta magához a területet – ilyesmire definíció szerint is képtelen lenne. Harmadrészt, a függetlenedésrõl szóló döntést a tartomány legitim, megválasztott parlamentje hozta meg közel egy évtizeddel késõbb, 2008-ban (noha a szerb képviselõk nem vettek részt ezen a szavazáson), szó sem volt tehát semmiféle, puskacsõ elõtt kikényszerített voksolásról, vagy nyilvánvalóan illegitim és ellenõrizetlen „népszavazásról.”

Biztonságpolitikai szempontból a Krím elcsatolása messze túlmutat önmagán, és számos olyan következménye van, ami hosszú távon is meg fogja határozni mind a térségbeli, mind a globális biztonságot.
A Krím-félsziget remilitarizációja

Az annexiót követõen Oroszország szinte azonnal megkezdte a félsziget megerõsítését. Az orosz védelmi minisztérium már 2014 áprilisában döntést hozott a félszigetre telepítendõ, illetve ott állomásoztatandó orosz csapatokról. Moszkva nemcsak jelentõs csapat-erõsítéseket vezényeltek a térségbe, és elkezdték a régi, az elõzõ évtizedekben nem használt ex-szovjet katonai bázisok renoválását is.

Külön megoldásra váró kérdés volt, hogy mi történjen az ukrán fegyveres erõk Krím-félszigeten rekedt állományával. Számukra három lehetõség kínálkozott. Az egyik opció volt leszerelni és a Krímben maradni, immár orosz állampolgárként - ugyanis egy szövetségi törvény a Krím összes lakóját automatikusan orosz állampolgárrá tette, ami de jure együtt járt az illetõk ukrán állampolgárságának elvesztésével is, Ukrajna ugyanis nem ismeri el a kettõs állampolgárságot. A másik lehetõség az volt, hogy a nehézfegyverzet hátrahagyásával kivonulnak, és azt követõen tovább szolgálnak Ukrajna katonáiként. Ezzel a lehetõséggel orosz adatok szerint körülbelül 3000 fõ élt. A harmadik lehetõség pedig az volt, hogy a Krímben maradt ukrán katonák, tengerészek, pilóták, belbiztonsági munkatársak és a fegyverek erõk egyéb tagjai leteszik az esküt az Oroszországi Föderáció alkotmányára, és attól kezdve orosz zászló alatt szolgálnak tovább. A konfliktus elõtt a Krímben állomásozott ukrán katonák döntõ többsége, mintegy 9000 fõ ezt a harmadik lehetõséget választotta, tehát átállt, ami sokat elárul az akkori ukrán állam iránt való lojalitásról.

Köztük volt a fentebb említett Gyenyisz Berezovszkij altengernagy is, aki az annexiót követõen az orosz Fekete-tengeri Flotta parancsnok-helyettesévé vált, árulása tehát tulajdonképpen kifizetõdõ volt. Az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SzBU) aztán 2016. márciusában a szervezet ünnepén hosszú, közel nyolcperces Youtube-üzenetben „köszöntötte” azokat az egykori kollégáit, akik átálltak Oroszországhoz, Vlagyimir Viszockij híres, Predatyelsztvo (Árulás) címû dala mellett névvel-arccal mutatva elég sokat az érintettek közül – noha messze nem mindenkit, mert a szervezet saját adatai szerint összesen 1391-es SzBU-s állt át.

Azóta az orosz fegyveres erõk igen jelentõsen megerõsítették a Krím-félszigetet. Komoly szárazföldi erõk mellett nagy számban telepítenek oda Sz-400-as légvédelmi rendszereket, Basztyion hajó elleni rakétákat, valamint hadászati bombázó repülõgépeket is. A Krímbe telepített csapatok összetételébõl megállapítható, hogy Oroszország nemcsak egy esetleges (noha irreális és valószínûtlen) ukrán támadás elhárítására készült fel, de szükség esetén kész volna felvenni a harcot akár a NATO ellen is. A Krím annexiója ilyen módon jelentõsen megváltoztatta a fekete-tengeri katonai erõviszonyokat, annál is inkább, mert a megszállás során szinte az egész ukrán hadiflotta orosz kézre került.
A nemzetközi biztonsági garanciák rendszerének kiüresedése

A Krímben történtek következményeként nagyon jelentõsen meggyengült a biztonságpolitika nemzetközi garanciákra épülõ korábbi rendszere is. Oroszország ugyanis korábban maga garantálta Ukrajna szuverenitását és területi integritását, legalább négy különbözõ alkalommal.

Az elsõ ilyen a Szovjetunió megszûnését kimondó, 1991 végén aláírt Belovezsszkaja Puscsa-ig megállapodás, illetve az azt megerõsítõ, Alma-Atában 1991. december 21-én aláírt jegyzõkönyv volt, amely kimondta az államhatárok kölcsönös tiszteletben tartását és sérthetetlenségét. A jegyzõkönyvet Oroszország és Ukrajna is aláírta, ratifikálta.
A második alkalom az 1994: decemberében aláírt Budapesti Memorandum volt. Ebben az egyezményben Ukrajna vállalta, hogy lemond a szovjet felbomláskor a területén maradt atomfegyverekrõl. Cserébe három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Oroszország és az Egyesült Királyság vállalta, hogy garantálják Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Ez természetesen nem jelentett kollektív védelmi garanciát, tehát senki sem lett volna köteles katonai erõvel Ukrajna segítségére sietni a krími események során, de ezzel együtt is politikailag igen erõs biztosíték volt.
A harmadik olyan szerzõdés, amelyben Oroszország garantálta Ukrajna szuverenitását és területi integritását, az orosz Fekete-tengeri Flotta ukrajnai állomásoztatását rendezõ, 1997. májusában aláírt megállapodás volt. A szerzõdés lehetõvé tette, hogy a megadott kondíciók mellett Oroszország a Fekete-tengeri Flottához tartozó hajóegységeket és csapatokat állomásoztasson a Krím-félszigeten, ezeknek az erõknek azonban tiszteletben kellett tartaniuk Ukrajna szuverenitását és tartózkodniuk kellett az Ukrajna belügyeibe való beavatkozástól. Az eredetileg húsz évre szóló megállapodást a 2010-es ún. harkivi egyezményben további 25 évre meghosszabbították. A Krím megszállása látványos megsértése volt ennek a kötelezettségvállalásnak is.
Végül a negyedik ilyen megállapodás az 1997-ben aláírt orosz-ukrán barátsági szerzõdés volt, amely kimondta, hogy a felek kölcsönösen tiszteletben tartják a fennálló államhatárokat, valamint a másik szuverenitását és területi integritását.

A Krímben történtek következményeként világszerte jelentõsen meggyengült a nemzetközi biztonsági garanciákba vetett hit. (Hozzá kell tenni, hogy a hidegháború végén kialakult biztonsági rendszer gyengülése nem a Krímmel kezdõdött, hanem az ENSZ mandátum nélküli koszovói és az iraki beavatkozásokkal, valamint a nemzetközi fegyverzetkorlátozási rezsimek lassú gyengülésével.) A Krím megszállása után már egyetlen, magát fenyegetve érzõ ország sem fog bízni egyedül a szerzõdéses garanciákban. Ehelyett jó eséllyel arra fogna törekedni, hogy olyan képességekre tegyenek szert, amelyek valódi védelmet és elrettentést jelentenek bármilyen potenciális támadóval szemben – ez pedig a gyakorlatban a tömegpusztító fegyvereket jelenti. A tömegpusztító fegyverek abszolút biztonsági garancia szerepébe vetett hit mint logikai keret segíthet megérteni többek között mind Észak-Korea, mind Irán viselkedését, amelyre a nemzetközi biztonsági garanciák rendszerének meggyengülése csak ráerõsít. A Krím-félsziget orosz megszállásának és annexiójának ez az igazi, globálisan is jelentõs gyakorlati biztonsági következménye.

Rácz András

Link

Hozzászólások

267 #1 Perle
- 2018-04-04 22:41
"A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik." írják a cikk végén.

Érzõdik erõsen. Mégis mit várna el a cikk szezõje Oroszországtól?
Váljon meg déli tengeri kijratától, nézzen szembe a Nato csapataival a Fekete tengeren , a Baltikumban , Közép-Ázsiában önvédelemre való felkészülés nélkül?
Az csak jelent valamit, hogy Krím évszázadokon át orosz terület volt és lakosság cca 60 %-a orosz?
Még sehol sem volt az SZ-400 telepítése, amikor az amerikaiak bejelentették, hogy Romániába és Lengyelországba rakéta védelmi rendszert ( Irán ellen???) telepítenek, garanciát viszont nem adtak arra, hogy ez nem Oroszország ellen írányul.
Annyi joga azért van az orosz csapatoknak a Krímben tartózkodni, mint amerikai, brit, francia hadihajóknak a Fekete tengeren, magánvéleményem szerint.
896 #2 PirX
- 2018-04-05 14:09
Udvarias emberek (Polite men) https://youtu.be/...
118 #3 keepfargo
- 2018-04-08 17:33
az oroszok nem elcsatolták a krimet hanem visszacsatolták az anyaországhoz
elcsatolás akkor volt, amikor hruscsov rászólt a kp kb.-re hogy adják ukrajnának ...
putyin csak azt vette vissza ami az övék volt

rácz andrás meg csak azt írja amiröl tud, (a krím "átkerült" ukrajnához !?), s amiröl nem tud arról hallgat

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.64 másodperc
2,954,228 egyedi látogató