Most pedig orbán a kiszemelt cionista, akire Putyin rákenyheti a zsidó-cigány kérdés végsõ megoldását. Gáz van? Gáz van! Hetven évvel ezelõtt, 1948. május 14-én Ben-Gurion kikiáltotta Izrael Állam megalakulását, mire az arab államok többsége dzsihádra szólította fel a muszlim világot. Kevesen tudják, milyen aktív szerepet vállalt Sztálin Izrael létrehozásában és abban, hogy túlélte az elsõ arab–izraeli háborút. A történetet Kulcsár István írta meg a BBC History magazinban, a cikket az alábbiakban rövidítve közöljük.

A közemlékezetben Sztálin úgy él, mint nekikeseredett antiszemita, a cionizmus és Izrael dühödt ellensége. Ugyanakkor – bármily szokatlanul is hangozzék – tények bizonyítják, hogy ha 1948-ban nem áll Izrael mellé, akkor és olyan formában nem jöhetett volna létre Palesztinában a zsidó állam, és Sztálin tevékeny támogatása nélkül aligha lett volna képes megvédeni magát.

Charles E. Bohlen amerikai diplomata, aki Jaltában Roosevelt tolmácsa volt, visszaemlékezéseiben felidézte, mennyire meglepõdött, amikor az amerikai elnök kérdésére, hogy miként vélekedik a cionizmusról, a szovjet vezetõ azt válaszolta:

Elvben a cionizmus híve vagyok, de a zsidókérdés megoldásában vannak nehézségek. A Birobidzsánnal kapcsolatos kísérletünk azért mondott csõdöt, mert a zsidók a városi életet kedvelik.”

British Prime Minister Winston Churchill (sitting l-r), US President Franklin D. Roosevelt, and Soviet dictator Josepf Stalin have met from 4 to 11 February 1945 for a conference in Yalta.
Churchill, Roosevelt és Sztálin Jaltában
Fotó: DPA / AFP

Birobidzsánt – a papíron máig is létezõ zsidó autonóm területet – a cionizmus afféle alternatívájaként 1934-ban hozták létre az isten háta mögötti kelet-szibériai tajgában. Eredetileg sem nagy létszámú, bár eleinte kétségtelenül lelkes zsidó lakossága azóta fokozatosan, néhány ezer fõ kivételével otthagyta.

A polgárháborús és közvetlenül utána következõ éveket leszámítva a szovjet állampolgárságú zsidókat nem engedték alijázni, azaz Izrael földjére vándorolni. A Kommunista Internacionálé eleve nem támogatta a cionizmust. Sztálin viszonya a zsidósághoz, mondhatni, pragmatikus volt, alapvetõen politikai szempontok befolyásolták, és talán csak paranoiájának elhatalmasodásával vált beteges gyanakvássá.
JOG AZ ÖNRENDELKEZÉSHEZ

1948 májusában lejárt a Palesztina igazgatására még a Nemzetek Szövetsége által adott brit mandátum. 1947 februárjában az Egyesült Nemzetek Szervezete bizottságot hozott létre a terület további sorsának alakítására. 1946-os adatok szerint Palesztinában egymillió százezer muszlim arab, hatszázezer zsidó és százötvenezer keresztény (fõként arab) élt.
HIRDETÉS

A cionista zsidó közösség értelemszerûen saját államiságot akart. Ezt azonban nemcsak a volt gyarmattartó Nagy-Britannia ellenezte, hanem eleinte az Egyesült Államok is. James Forrestal védelmi miniszter határozottan szembeszállt ezzel az elképzeléssel, George Marshall külügyminiszter pedig egyenesen kijelentette Harry Truman elnöknek, hogy ha Palesztina területén az arab mellett létrehoznak egy zsidó államot is, õ lemond.

Az Egyesült Államok elnökét csak a zsidó állam létrehozásáért következetesen síkra szálló szovjet álláspont, illetve annak váratlanul jelentõs nemzetközi visszhangja késztette korábbi negatív álláspontjának felülvizsgálatára.

Andrej Gromikónak, a Szovjetunió ENSZ-képviselõjének, a késõbbi külügyminiszternek és államfõnek a világszervezet közgyûlése második ülésszakán elhangzott két felszólalása fordította meg a közhangulatot világszerte. „A probléma lényege az, hogy a Palesztinában élõ több százezer zsidónak, valamint arabnak joga van az önrendelkezésre…, joguk van ahhoz, hogy a béke és a függetlenség körülményei között éljenek a saját államukban…

Figyelembe kell vennünk a zsidó nép szenvedéseit, amelyet a hitlerizmussal és a Hitler szövetségeseivel vívott küzdelem során egyetlen nyugat-európai állam sem segített a fennmaradáshoz való jogának megvédésében…”

A Gromiko által kifejtett és Sztálin által jóváhagyott szovjet álláspont Palesztina felosztásából, egy zsidó és egy arab állam létrehozásából indult ki. Ezen elképzelés megvalósításához a tagállamok kétharmadának szavazatára volt szükség, ám ennek megléte csaknem az utolsó pillanatig kétséges volt.
Andrej Gromiko
Fotó: Mencarini Archives/Leemage/AFP

Egész biztosan és egyértelmûen csak a Szovjetunió, Ukrajna, Belorusszia, Lengyelország és Csehszlovákia küldöttsége támogatta a határozati javaslatot. A szovjet diplomácia nyilvános és színfalak mögötti, rendkívül aktív erõfeszítéseinek eredményeképpen végül 1947 novemberében, a szükségeshez képest mindössze egyetlen szavazat többséggel született meg a Palesztina zsidó és az arab államra való felosztásáról szóló ENSZ-határozat.
SZTÁLIN CÉLJAI

Vajon mi vezette Sztálint abban, hogy támogassa a cionizmus akkor már jó fél évszázados álmának valóra váltását? A szovjet vezetõnek ezzel nyilvánvalóan két célja volt:

kiszorítani a Közel-Keletrõl a meggyengült, gyûlölt Angliát, és
ha már a második világháború eredményeképpen nem sikerült megkaparintani a fekete-tengeri szorosokat, legalább valahol a Földközi-tengeren létrehozni egy szovjet bázist.

Ha nem is feltétlenül katonait, de legalábbis politikait, és ha nem is kifejezetten szatellitát, legalábbis egy baráti államot. Ben-Gurion (két nappal késõbb hivatalosan is izraeli miniszterelnök) még szinte alig fejezhette be az Izrael megalakulását kihirdetõ beszédét, amikor 1948. május 15-én az arab országok katonai erõvel máris megtámadták a zsidó államot.
HIRDETÉS

Izrael ekkor jóformán nem rendelkezett fegyverzettel,

és a szervezett arab haderõvel szembeszálló hadseregében a parancsnokoknak is csak annyi katonai tapasztalatuk volt, amennyire a korábbi évtizedek paramilitáris zsidó erõiben, illetve a második világháború idején a brit hadseregben tehettek szert. A Cahal (az izraeli hadsereg) emellett az arab létszámfölénnyel szemben égetõ emberhiányban is szenvedett.
The designated Prime Minister David Ben Gurion (m) reads Israel's independance declaration in Tel Aviv's museum in Israel. Picture taken on the 13th of May in 1948. The wall behind him is adorned with a picture of Theodor Herzl, the visionary of Zionism.
Ben-Gurion bejelenti Izrael megalakulását
Fotó: DPA / AFP

A Szovjetuniónak és szövetségeseinek segítsége nélkül Izrael nem élte volna túl az elsõ arab–izraeli háborút. A második világháborúban gyõztes Szovjet Hadsereg nagy harci tapasztalattal rendelkezõ zsidó veteránjai, köztük tisztek és tábornokok, tömegesen jelentkeztek (volna) önkéntesnek Izraelbe, õket azonban Sztálin nem engedte el, illetve csak a Németországban állomásozó szovjet csapatok néhány dezertáló katonája jutott el oda saját akaratából.

Ahhoz viszont a szovjet vezér hozzájárult, hogy a háborúban a Vörös Hadsereg oldalán küzdött lengyel hadsereg zsidó katonái elmehessenek Izraelbe harcolni. És ha önkéntesként szovjet veteránok nem is siethettek Izrael segítségére, hivatalos vezényléssel számos – nem feltétlenül zsidó származású – szovjet katonatiszt, fõként hírszerzõ és diverzáns már 1946-tól kezdve tevékenykedett az angolok és az arabok ellen Palesztinában.

A fiatal zsidó állam felfegyverzésében eleinte ugyancsak alapvetõ volt a szovjet blokk szerepe.

Kelet-Németországból repülõgépszám vittek a szovjetek által zsákmányolt Wehrmacht-fegyvereket Izraelbe. Csehszlovákia nagy mennyiségben szállított a túlerõvel küzdõ új államnak tüzérségi és kézi lõfegyvereket, lõszert, sõt harci repülõgépeket is – mindezt nem utolsósorban amerikai zsidók pénzén.
HIRDETÉS

Ha a Szovjetunió nem támogatott volna bennünket fegyverekkel, katonailag, Izrael nem tudta volna túlélni az elsõ háborút” – nyilatkozta Golda Meir, a késõbbi izraeli miniszterelnök.

TELJES HÁTRAARC

Sztálin közel-keleti politikája azonban nem sokkal késõbb gyökeresen megváltozott. Kiderült, hogy a közel-keleti szovjet bázishoz fûzött remények alaptalanok. Izrael vezetõi ugyan baloldaliak voltak, de szociáldemokraták, akik – már csak az amerikai zsidó lobbi hatására is – mindinkább közeledtek a kapitalista Egyesült Államokhoz. A Generalisszimusz megrettent, amikor a szovjet zsidók tízezrei lelkesen ünnepelték Izrael elsõ moszkvai nagykövetét, Golda Meirt, akit magának Sztálin jobbkezének, Vjacseszlav Molotovnak a felesége, Polina Zsemcsuzsina köszöntött jiddis nyelven e szavakkal:

Én a zsidó nép lánya vagyok.”

Mindezek hatására Sztálin, aki ekkor már hajlamos volt minden cionistában, sõt egyszerûen zsidó származású szovjet állampolgárban amerikai ügynököt látni, módszeresen szétverte, bezáratta a zsidó szervezeteket, a jiddis sajtót; a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetõit meggyilkolták, Zsemcsuzsinát pedig a Gulagra küldték. Sztálin bizonyára azt is figyelembe vette, hogy a párt- és az állami szervek, elsõsorban az erõszakszervezetek ekkoriban megkezdett csaknem teljes „zsidótlanítását” az orosz lakosság nem lebecsülhetõ része rokonszenvvel fogadja.

Az 1950-es évek elején-közepén a szovjet katonai szakértõk kirendelése, a bõkezû, viszonzatlan fegyverszállítások már a legkevésbé sem Izraelbe, hanem éppenséggel a vele szemben álló arab országokba irányultak.
HIRDETÉS

Anekdotába illõ, de megtörtént esetet írt le Meir Amit, a Moszad izraeli hírszerzõ szolgálat egyik vezetõje (és mellékesen Borisz Szluckij, az ismert szovjet költõ unokatestvére). Az 1967-es hatnapos háború idején a front két oldaláról távcsõvel figyelte egymást az Izraelben ragadt, de etnikailag történetesen orosz tiszt, Anatolij Kazakov (Natanel Kazan) és az egyiptomiak szovjet tanácsadója, a zsidó származású Leonyid Belderevszkij. Nem mindennapi „találkozás” volt, mivel a második világháborúban a Vörös Hadseregnek ugyanabban a zászlóaljában szolgáltak.

Kulcsár István teljes cikke, valamint az amerikaiak és személyesen Truman elnök szerepe Izrael létrejöttében a BBC History 2018. májusi számában olvasható.
Link