Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

Világpuccs

TanácsadásJó kis vicc, pedig nem is, de mégis, vagy mégse? "Elit"-váltás, csak a csereérték nagyon silány. A proxy-háborúk korában az államokon belül is a helyettesítõk harca folyik. A helyi katonai államcsínyeket felváltotta a nemzetközi szervezetek és a „civilek” globális puccsa.

„Ma a kormánypuccsok nem a tereken zajlanak, hanem a képernyõkön. Ahhoz, hogy az ember forradalmat csináljon, többé nem a Téli Palotát kell elfoglalnia – le kell forgatnia egy klipet, amit arról szól, hogy a Téli Palotát már elfoglalták.” Ilja Sztogoff: Kamikaze (2001)



Az új évezred második évtizedének konfliktusképe kezd nagyon hasonlóvá válni bel- és külpolitikai szempontból. A proxy-háborúk korában az államon belüli érdekellentétek háttere is tisztázatlan marad, a helyettesítõkön keresztül játszott nemzetközi bábjáték országhatárokon belül ismétlõdik meg, a hibrid hadviselés komplex és szerteágazó módszerei államok között és államokon belül egyaránt érvényesülnek. Emiatt a kollaboráció és a fegyveres megszállás közismert 20. századi példái korunkban érvényüket vesztik: már az „információs bombák” (Paul Virilio), az álcázott nemkatonai mûveletek és a tömeges manipuláció korát éljük – a belpolitikában is.

Akik a média nyomására utcára mennek, nem feltétlenül tudják, kinek az érdekében teszik. Azok a tüntetõk, akik „nem tudják, de teszik” (Marx), minduntalan azok önkéntelen helyettesítõi, akik tudják, de nem teszik.

A hadsereggel végrehajtott klasszikus államcsínyek, a bonapartista puccsok és a mindenkori télipaloták ostromának ideje lejárt. Laktanyák helyett jogvédõ irodák, pártmilicisták menetelése helyett diákdemonstrációk, tereket elfoglaló harckocsik helyett „közösségszervezés”. Az igazi erõket gyakran nem a jól látható belpolitikai homlokzat jelenti, hanem a mögötte meghúzódó érdekkör épülete, amelynek elõbbiek csupán önkéntes vagy akaratlan szövetségesei. Ez utóbbi persze a lényegen mit sem változtat:
a nyílt ügynökszervezetek és a „hasznos idióták” mindegyikére szükség van a belpolitikai hibrid hadmûvelet sikere érdekében.

A hibrid hadviselés, a proxy-háborúzás és az információs háborúk korában az államok közötti, valamint az állami és különbözõ nemállami szereplõk közötti konfliktusokat sem klasszikus katonai–politikai összecsapások formájában vívják meg. Mindezek ráadásul a nemzetközi szervezetek szeme elõtt, a „világközvéleményt” befolyásoló média közvetítésével és a globális nemkormányzati szervezetek kommentálásával zajlanak.

Van-e különbség hatását tekintve aközött, ha állítólagos orosz hackerek befolyásolják a választásokat, vagy ha az amerikai nagykövetség teszi ugyanezt, csak az általa támogatott médián és NGO-kon keresztül? A végeredményt tekintve nem mindegy-e, ha egy állam destabilizálja szomszédját a regnáló kormány vallási/etnikai/politikai ellenzékének támogatásával, vagy ha hivatásos tüntetésszervezõk piszkálják fel és mélyítik el az elégedetlenséget? Mi jelent nagyobb nemzetbiztonsági kockázatot a bevándorlás szervezésével kapcsolatban: az embercsempészek hálózatai vagy a migrációt segítõ „civil” szervezeteké? A tõzsdespekuláció vagy az annak jövedelmébõl végzett „filantróp” tevékenység van-e nagyobb hatással egy állam belpolitikai életére? Miután egy kívülrõl támogatott terrorszervezet és egy globális alapítvány lokális képviselõje egyaránt képes felfordulást okozni, az állami stabilitás szempontjából abszolút értékben nem különböznek egymástól.

Az sem mindig világos, hogy az aszimmetrikus politikai küzdelemben melyik az erõsebb fél; ki támad és ki védekezik?
A globális kommunikációs csatornák és a médiakonzorciumok nagyobb erõt képviselnek, mint a kormányok,

a tõkeerõs nemzetközi alapítványok által finanszírozott emberjogi és „civil” szervezetek, „oknyomozó” fórumok és aktivisták nyomásgyakorló képessége hovatovább meghaladja a nemzetállamok érdekérvényesítését. Az indirekt módon alkalmazott soft power hatékonyabb, mint az erõ közvetlen bevetése. Az állam szempontjából azonban egyre megy, hogy az aszimmetrikus helyzetet külföldrõl finanszírozott terrorcsoport vagy migránssegítõ szervezet idézte-e elõ, különösen, ha valójában az irreguláris szereplõ az erõsebb, szervezettebb és viselkedik agresszorként! Napjainkban egyre kevésbé olyan partizánok alkotják a mindenkori aszimmetrikus konfliktusok nemállami oldalát, amelyek állami hadseregek ellen védekeznek; hanem az államok kényszerülnek szabadságharcra a náluk hatalmasabb, megszálló, de nemállami struktúrákkal szemben.

Anélkül, hogy az államok ne vonnák fejükre a szabadságjogok sokaságának és a nyilvánosságra, a „fékek és ellensúlyok” mûködésére, a bíróságok függetlenségére vagy az átláthatóságra vonatkozó követelmények megsértésének vádját, aligha tudják a náluk erõsebb, de irreguláris szereplõk tevékenységét korlátozni. Ezért a gerilla-taktikát újabban az állam kénytelen alkalmazni, mivel a nemállami szereplõk jelentik az erõsebb, inváziós felet.



Az államok (s bennük az egyház, a hadsereg és a helyi politikai elit) hatalmával szemben azok megerõsödése óta létezik egy nemzetekfölötti és nemzetközi ellenhatalom, amelynek jeles képviselõje volt Rotterdami Erasmus, aki az egyetemes kereszténység humanista elitjének vezetõ szerepében hitt. E kora újkori kozmopolitizmus hagyományát folytatta a felvilágosodás szekuláris értelmiségi programja, amelynek legjobb képviselõje Immanuel Kant volt (Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetérõl. 1784, Az örök béke. 1795). E régi vágású világpolgárság helyébe a hidegháború vége óta egy kozmopolita világelit lépett, amely nem a filozófusok világköztársaságában, hanem a civil társadalom egyetemességében hisz.
A Weltbürgert felváltották az NGO-aktivisták, az „örök béke” utópiáját a „nyitott társadalom” diktátuma.

A régimódi katonai vagy forradalmi hatalomátvételek során az uralkodó elitet (vagy annak egy részét) leváltotta egy másik. A mostani, nyomásgyakorlással, lobbizással, befolyásolással és információs aszimmetriával elért rendszerváltások nemcsak az elit összetételét, hanem az állam egész szerkezetét meg akarják változtatni. Az államcsíny kedvezményezettje ezesetben a „globális civil társadalom”. A társadalomtudományi szakirodalomban 1988 óta terjedt el ez a kifejezés (global civil society), amelynek legnagyobb hatású teoretikusa Jean Keane. Könyveiben (Demokrácia és civil társadalom. 1988, A civil társadalom – Régi képzetek, új látomások. 2004) a régi kantiánus hagyomány radikális felújítójának mutatkozik.

Keane a nemzetállamok közötti konfliktusok megelõzésére kitalált számos korábbi javaslatnál (a hadseregek általános leszerelése, államközi konfliktusok eljogiasítása, egyetemes humanizmus, világállam, Népszövetség) sokkal hatékonyabb megoldást talált ki. Mégpedig az államhatárokat felbontó, azok fölött lebegõ vagy azok alatt átbújó, nem államok által szervezett globális társadalmat.

Definíciója szerint „a globális civil társadalom az országhatárokat figyelmen kívül hagyó, a világ minden csücskébe eljutó társadalmi-gazdasági intézmények hálózatának »vastagodását« és terjeszkedését jelenti”. Ilyenformán a globális civil társadalom nemzethez és államhoz nem kötõdõ, azok politikai és kulturális logikáját felülíró, egyetemes szervezõdés. Mindez azonban nem áll meg itt: ez a párhuzamos világstruktúra jellegénél fogva lebontja a régi, helyi szervezõdéseket és új globális rendet hoz létre: „A globális civil társadalom tagjai sokféle módon segítenek megõrizni vagy megváltoztatni a helyi, regionális és az egész bolygóra kiterjedõ rendet összekapcsoló láncokban rejlõ erõviszonyokat”, így ennek révén „kialakulóban van az elsõ valódi transznacionális rend”. Az új világrend normatív tartalma radikálisan neokantiánus: „a globális civil társadalom tagjai kevésbé provinciálisabbá, [hanem inkább] kozmopolitábbá válnak. A globális közvélemény leckét kap a rugalmas állampolgárság mûvészetébõl […] elmosódnak a határok hazaiak és külföldiek között” – írja.
A globális civil társadalom elsõsorban a nemzetállami kormányok hatáskörének csökkentéséhez járul hozzá,

hiszen „különbözõ helyszínekrõl, a civil társadalmon belülrõl és kívülrõl ellenõrizheti a hatalom gyakorlását”.

A neokantiánus programot rajta kívül számos filozófus (Karl Popper), társadalomtudós (Ralf Dahrendorf, Ernest Gellner, Anthony Giddens, Jürgen Habermas), közéleti személyiség (Adam Michnik, Michael Ignatieff, a CEU rektora) dolgozta ki, legerõsebb képviselõjét pedig az a „civilekbõl” álló hálózat jelenti, amelyet a Soros György-féle Nyílt Társadalom Alapítvány tart fenn. Ez a külföldrõl finanszírozott és koordinált szervezetrendszer a globális civil társadalom államcsínyének legerõsebb fegyvere. Pénzügyi forrásai kivétel nélkül a „nyílt társadalom” ernyõszervezetétõl érkeznek. A magyarországi fiókintézményei közül 2016-ban például az Amnesty International bevételeinek 85 százaléka (43,5 millió forint) érkezett külföldrõl, amelynek nagyrészét (34 millió) „nemzetközi mozgalmon keresztül”, közel 7 milliót a Norvég Civil Támogatási Alap pályázatán keresztül, két és fél milliót pedig a flamand nagykövetségtõl kapott; belföldrõl (tagdíj, adomány, felajánlás, adó 1% formájában) ötmillió sem jött össze. A Magyar Helsinki Bizottság 2016-ban a Soros-alapítványtól egyenesen hazai támogatása ötvenszeresét kapta (150 millió forintot), amely éves költségvetése harmadát tette ki, a mûködési költség negyedét egyébként az ENSZ, 16 százalékát pedig az EU biztosította. A Menedék – Migránsokat Segítõ Egyesület ugyanebben az évben 17 millió forintot kapott Sorostól, hazai adófelajánlásból viszont ennek az összegnek csak alig két százalékát tudta begyûjteni, azt is mindössze 52 személytõl. (Ehhez képest 2016-ban az Ökumenikus Segélyszervezet költségvetésének 34 százalékát a kormány és az önkormányzatok, 22 százalékát magánadományozók, 16 százalékát az ENSZ, 14 százalékát vállalatok, két százalékát pedig az egyházak állták.)

A civil szó kisajátítása mindazok fényében különös, hogy a több mint hatvanezer magyar önkéntes társadalmi szervezet mellett mindössze tizennégy (!) olyan van, amelyet a Soros-alapítvány finanszíroz, de ez utóbbiak mégis elérték, hogy ha civil szervezetrõl van szó, mindenki kizárólag rájuk gondoljon. Tõkeerejük, nyomásgyakorló képességük, nyilvánosságra gyakorolt befolyásuk, médiareprezentációjuk és külföldi hálózatuk felülmúlja a hazai civil társadalom szervezeteiét, amelyeknek mindössze 0,02 százalékát alkotják.
Nem önálló polgári kezdeményezésnek köszönhetõen, hanem globális szervezés eredményeként jöttek létre,

finanszírozásuk legalább háromnegyede kívülrõl érkezik, a belföldi polgári társadalom jóindulatából képtelenek lennének fennmaradni. Mindezek miatt – és céljaik ismeretében különösen – nem túlzás arra gondolni, hogy ezek valódi civil szervezetek helyett valójában ügynökszervezetek.

A szuverén nemzetállamok alulról és felülrõl is nemállami szereplõk befolyásolási, fellazítási kihívásával néznek szemben, mely két törekvés igen gyakran közös (hatalmi, szervezési, finanszírozási) forrásból érkezik. Miután az államok fölötti szervezõdések (ENSZ, EU, IMF) és a nemállami szereplõk kölcsönösen erõsítik egymás munkáját (ha nem egyenesen közvetlen a kapcsolatuk és együtt is mûködnek), tevékenységük satuba fogja az államot. A nemzetközi intézmények és a nemkormányzati szervezetek ebben a szuverenitásharcban közösen szorongatják a nemzetállamokat. A fölülrõl érkezõ direktívák alulról jövõ nyomásgyakorlással párosulnak, az államon belüli és a rajta kívüli ellenséges aktivitás párhuzamosan, egymást felerõsítve mûködik. A nemzetközi spekuláns nagytõke például világszerte olyan NGO-kat finanszíroz, amelyek a föderális bíróságok joggyakorlatát segítik s metanarratívájukat (emberjogi fundamentalizmus, egyedi jogsértések általánosító megtorlása, sokadig generációs jogok követelése, határok légnemûvé tétele, transzparencia) aztán a nemzetközi jogi–politikai fórumok törvényesítik. A határokon felül és azokon belül egyaránt zajlik az állam dekonstrukciója.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságán folyó perekben például rendre olyan bírák hoznak ítéletet, akik távolról sem függetlenek. Példa erre, hogy egykori ítélkezõjük, Sajó András, a CEU egyik alapítója s ezen kívül a New York-i Open Society Justice Initiative vezetõje, amelyet ugyanaz a „filantróp” milliárdos tart fenn, aki azt a Magyar Helsinki Bizottságot is, amelynek ügyvédei Magyarország ellen képviselték Strasbourgban a vádat számos ügyben, miközben a szintén Soros-pénzen fenntartott Amnesty International, MigSzol és Migration Aid tüntetést rendezett a felperesek mellett. Az ENSZ menekültügyi fõbiztosa, Filippo Grandi mellett dolgozó migrációs különmegbízottnak, Louise Arbour-nak egyenesen Soros György adta át a CEU Nyílt Társadalom-díját. Míg a fõbiztos szerint „a közvéleményben erõsíteni kell a bevándorlókról kialakított pozitív képet”, szerinte „a migráció sok kedvezõ hatással jár”. A „civil” szervezetek narratíváját képviseli a világszervezet két globális kompaktja is, amelyek a migránsok és a valódi menekültek között mosnák el a különbséget s ösztönöznék befogadásukat, sõt emberi alapjoggá kívánják tenni – számos Soros-szervezet ajánlására és lobbizása eredményeként – a vándorlást és a letelepedést.

A világszervezetek, föderatív testületek és más nemzetközi intézmények befolyásolása mellett a „nyílt társadalmon” dolgozó szervezetek azok, amelyek érzékenyítik a társadalmakat, képviselik az állami jogsértések áldozatait, dolgozzák ki a média témáit és szervezik a „civil” megmozdulásokat. Dénes Balázs, a Soros-pénzbõl mûködõ, berlini székhelyû Civil Liberties Union for Europe vezetõje (aki Magyarország elleni lobbitevékenységet végzett német cégek irányában) egy alkalommal odáig ment, hogy kijelentette:
„az emberi jogi NGO-knak kellene felügyelniük minden állami intézményt”.

Egy kiszivárgott információ szerint az Európai Parlament képviselõinek közel negyede szerepel a tõzsdespekuláns fizetési listáján, de az EU felsõvezetése sem mentes befolyásától: Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és a testület alelnöke, Frans Timmermans egyaránt régi barátjának tartja õt, egyeztetéseik rendszeresek. A Nyílt Társadalom Alapítvány 2018 elején ki is dolgozott egy ötpontos akciótervet, amelyben az NGO-kat fenyegetõ kabinetekkel szembeni határozott fellépést sürget Brüsszel részérõl. A demokratikus felhatalmazás nélkül mûködõ nemzetközi globális és föderális pénzügyi, politikai, bírósági testületek, valamint a „civil” szervezetek a nemzetállami szuverenitás felülírásán és a népszuverenitás eredményeképpen létrejött kormányok antidemokratikus „korrigálásán” dolgoznak.

A hatalomátvétel indirekt és láthatatlan megoldásai mellett persze létezik közvetlenebb eljárás is. Ennek módszertanát forradalomcsináló kézikönyvek sora tartalmazza. Ezek mind Saul Alinsky klasszikus poszthatvannyolcas, aktivista-kiskátéjának (Rules for Radicals. 1971) mintájára készültek, amely a szerzõ utolsó mûve volt. A „közösségszervezõ” (community organiser) õsforrásban tíz lecke szerepel, amelyek közös taktikai alapja, hogy bármilyen ügy is szerepeljen egy szervezõdés cselekvésének középpontjában (legyen az a szexuális, etnikai és életmódkisebbségek érdekvédelme vagy környezetvédelmi, gazdasági, esetleg közvetlenül politikai célú), olyan külsõ ellenséget kell kijelölni, amely ellen – hatásos szimbólumválasztás és folytonos kampányok segítségével – tagjait egyesíteni lehet. Az elõállított konfliktushelyzetek sorozatában a direkt akciók mindegyike e közösséget integráló „fõgonosz” legyõzése érdekében történjék – tanácsolja. Az idén elhunyt Gene Sharp is ez alapján írta meg az erõszakmentes ellenállás lassan háromtucat nyelven elérhetõ használati utasítását (From Dictatorship to Democracy. 1994). Az „erõszaknélküli hadviselés Clausewitz-e” egy korábbi könyve (The Politics of Nonviolent Action. 1973) alapján 198 gyakorlati eljárásból álló függeléket is csatolt a könyvhöz, amelyet haszonnal alkalmaztak Szerbiától Egyiptomig és Ukrajnától Iránig.

Ez alapján készült a leghíresebb, szintén gyakorlati tanácsokat is nyújtó kormánybuktató könyv, amelyet a híres Otpor!-veterán és TED-elõadó, Srða Popoviæ írt, s szintén több nyelven elérhetõ (Útmutató forradalomhoz. 2017). A populáris nyelven megfogalmazott DIY-puccsforgatókönyv a 20. század több mint 300 politikai ellenállásának tanulsága alapján – miszerint a fegyvereseknek csak negyedük volt sikeres, de a békés megmozdulások 53 százaléka gyõzni tudott – dolgozta ki az erõszakmentes rendszerváltás módszertanát. Ennek lényege röviden az, hogy
elõbb a rendszer legyõzhetetlenségének hitét kell megtörni, majd az ellenállást kell vonzóvá tenni

(humoros akciók, protestival, viccpártok), és ehhez úgy kell felosztani a társadalmat, hogy a legkisebb közös többszörös alapján legyen mozgósítható.

A kifejezetten a „civilek” által elõállított kampány-kézikönyvek egyikében az Amnesty ad tanácsokat (Campaign Manual. 1997/2001) a „stratégiai kampányok” lebonyolításához. Ebben azt olvassuk, hogy – kiadója gyakorlatához hasonlóan – az egyetemes emberi jogok ernyõje alatt lehet hosszú távú harcot vívni a kormányok ellen. A Helsinki-hálózathoz és a helyi emberjogi szervezetekhez tartozó csoportok kifejezetten ahhoz adnak útmutatást, hogy „megismerhessük és ezáltal jobban ellenállhassunk az illiberális kormányoknak”, méghozzá különösen Horvátország, Magyarország, Lengyelország és Szerbia esetében (Resisting Ill Democracies in Europe. 2018). A szöveg politikai kiindulópontja szerint az illiberális rendszerekben a parlamenti választások eredményeként kialakult többségre támaszkodva mûködteti a kormány a „többség zsarnokságát”, amikor megszünteti a bíróságok és az intézmények függetlenségét, korlátozza a civil szervezeteket, valamint „manipulálja a történelmi narratívát és a többség nevében támogatja a »hagyományos értékeket« és a »nemzeti érdeket«”. Haraszti Miklós, volt szabad demokrata politikus elõszavában azt írja, hogy egy ilyen helyzetben „a változás csak a még megmaradt és nem ellenõrzött globális társadalmi erõktõl, vagyis az élénk civil társadalomtól várható”.
A szuverén nemzetállamok választott kormányainak megingatása elsõsorban irreguláris eszközökkel mehet végbe

– írják rendre a felsorolt forgatókönyvek. A cél aszimmetrikus helyzet kialakítása, elsõsorban ún. erõszakmentes akciókkal (non violent action), amelyek mindegyike azt célozza, hogy az egyidejûleg diplomáciai és gazdasági, pszichológiai és médianyomás alá is vett kormánynál elszakadjon a cérna, és miután esetleg erõszakkal reagál egy elszigetelt esetre, ebbõl kiindulva – a moralizálás fokozása és a nyilvánosság túszul ejtése segítségével – általánosítani lehessen a „civilek” által kialakított politikai válságot. A demokrácia-tanfolyamok, valamint a közösség- és kampányszervezési képzések mellett jóval közvetlenebb, de a felidézett konfliktust még mindig szándékosan a polgárháborús küszöb alatt tartó tevékenységek sora ismeretes: blokád, önmagukat leláncoló aktivisták, látványos mikroakciók, szervezett tömegtüntetések, occupy-taktika, szimbolikus épületek megrongálása, festékbombás támadások, forgalomlassító tiltakozások, „vicces” akciók stb. E polgári engedetlenség többnyire valamilyen jelképes és/vagy erõs érzelmi töltetû eseményhez kapcsolódik, amelynek oka lehet a sajtószabadság sérelme, állami visszaélés, korrupció, rendõri túlkapás – vagy leginkább ezek álhíre. Az akciók mindegyike a dezintegráció, a tekintélyrombolás és a legitimációvesztés jegyében áll.

A „civil” szervezetek taktikája a terroristákéhoz hasonló, hiszen az államhatalom szervezett erejével való megküzdés helyett szintén a politikai vezetést rettentik el és a polgári társadalmat helyezik nyomás alá. Az indirekt, hibrid hadviselés itt a belpolitika és az információáramlás területén érvényesül: manipulációval, médiahadjárattal, lejárató kampányokkal, nevetségessé tétellel és lelki terror alkalmazásával. Az elbizonytalanodott, legitimációjában megingatott rendszerrõl – amint Srða Popoviæ is írja – már csak el kell hitetni, hogy megbuktatható. Amint a hibrid hadviselés katonai vonatkozására, úgy annak nemfegyveres verziójára is igaz, hogy a célpont már jóval a látványos összeomlás elõtt elveszti a háborút.

A „civilek” államcsínyét, ha bekövetkezik, észre sem fogjuk venni, egyszerûen csak megtörténik, miközben felszívódik a közhatalom. A hatalomátvétel ez esetben a hatalom megszüntetésével lesz egyenlõ, az uralom azonban nem szûnik meg, hanem csúcsának vertikális kicserélõdése helyett horizontálisan vándorol odébb, mégpedig a nemzetek fölötti és nemállami globális struktúrákhoz. A régi típusú, katonák által végrehajtott helyi államcsínyeket felváltotta a „civilek” globális puccsa. Céljuk nem az „állam meghódítása” (Ramiro Ladesma Ramos), hanem annak eltörlése.
Link

Hozzaszolasok

238 #1 bivaly
- 2018. May 25. 05:30:12
Közhatalom már régen nincs ! A "civilek" elég régen átvették a hatalmat, mivel nem civilek. Ez az a bizonyos "párhuzamos társadalom" !
Sztogoff !
A Téli Palotát akkor is úgy foglalták el, hogy csak akkor tudta meg a nagyérdemû, amikor Einzenstein filmet csinált belõle ! A Bastille "elfoglalása" idején még nem volt film, ott a nyilvános kivégzéses cirkusz volt a tudósítás a "nagy eseményrõl". Annak is Einzensteinek írták a forgatókönyvét, és Einzensteinek voltak a fõszereplõk is.
A történelem csak ismétli önmagát, mivel az emberi természet örök, csak technikailag változik, a cél marad, uralkodni a Világ felett.
4 #2 Posta Imre
- 2018. May 25. 05:59:16
Bivaly, irányítástechnika, belépési pontokkal, de valóban a "lényeg" soha nem volt "lényeg". Engelsz a dávid is felszínt kaparászva hebreg, de hát õ pofaszõr.

A birodalommá válás útján David Engels
L'Harmattan Kiadó, 2018

Összefoglaló

David Engels szerint korunk olyan hatalmas és halaszthatatlan kérdései láttán, mint a népesség csökkenése és elöregedése, a csökkenõ ipari termelés, a munkanélküliség, a bevándorlás, a demokrácia hanyatlása, a politikából való kiábrándultság, az állami eladósodás, a növekvõ bûnözés és a szociális juttatások robbanásszerû megnövekedése, alig kételkedhetünk abban, hogy a következõ évek politikai döntései meghatározók lesznek az európai földrész hosszútávú túlélése szempontjából. De hasonló problémák valójában nem elõször merülnek fel kontinensünkön.

Már a Római Köztársaság kései történelmében, a Kr.e. I. században hasonló nehézségekkel nézett szembe Európa: munkanélküliség, az értékrend hanyatlása, tömeges bevándorlás, a népesség csökkenése, globalizáció, technokrácia, termeléskiszervezés, aszimmetrikus háborúk, gazdasági oligarchia, a bevett vallások és kultuszok hanyatlása, társadalmi polarizálódás, széthulló családok és materializmus.

David Engels lenyûgözõ történeti-filológiai felkészültséggel mutatja be, hogy kétezer évvel ezelõtt milyen válaszok születtek a maihoz hasonló történelmi helyzetben. Úgy látja, hogy Európa újra arra pontra jutott, ahol a kérdés végül ismét az: átlépi-e valaki a Rubicont. Diagnózisa szerint, ha az egyre fenyegetõbbnek tûnõ válság az Európai Unió polgáraiban fel tudná ébreszteni az összetartozásnak azt a szellemét, mely minden állam és kultúra nagyságának egyetlen letéteményese, remélhetnénk, hogy Európa a jövõben minden újabb politikai és gazdasági veszélynek ellen tud majd állni. Anyagi szempontból kétség kívül szegényedhet ezek hatására, erkölcsileg és politikailag azonban végül megerõsödne.

A szerzõ a Brüsszeli Szabadegyetem ókortörténész professzora.
https://bookline.hu/product/home.acti...mp;type=22

A többi is igaz. Az Aurórás lövöldözés, a Téli Palota "ostroma" és Lenin is "kamu", pont úgy, ahogy itt nagyjából minden az.
116 #3 livia
- 2018. May 25. 21:15:33
Ma már elég a bombázáshoz egy joyistik, no, meg egy drón. Szerintem a bajok fõ forrása az elkényelmesedés. Már bombázni se kell egy hadseregnek,Elég egy megfizetett joyistik. A drón, vagy a drót végén?

Hozzaszolas küldése

Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés

Csak regisztralt tagok Értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztr?lj.

Még nem értékelték
Generalasi idö: 0.08 masodperc
296,443 egyedi latogato