az ezoterikus irodalom egyik legvitatottabb alakja, aki valószínûleg Thot (Theuth), a bölcsesség egyiptomi istenének személyével azonos. Thot volt az írás és a tudomány megalapozója, az istenek írnoka, akit egyesek elsô Hermészként emlegetnek, s aki a legenda szerint az idôszámításunk elôtti 12. évezredben bekövetkezett világkatasztrófa közeledtekor személyesen készített feljegyzéseket az emberiség számára. Ezt a szent nyelven megfogalmazott mûvet fordították le a vízözön elmúltával a hieroglifák nyelvére, s így szolgálhatott alapjául a késôbbi (második?) Hermész törvényeket, tudományt és teológiát magukba foglaló szent könyveinek, melyek minden bizonnyal az Óbirodalom kialakulása és Menes hatalomra jutása elôtt lettek összeállítva, tehát legalább háromezer évvel Krisztust megelôzôen. A négy könyv további felbontással negyvenkét kötetet tett ki, ami megegyezik a Védák könyveinek számával, de ezenkívül a két mû között számos tartalmi hasonlóság is felfedezhetô. Hermész szent könyveit a templomok legbelsô szentélyeiben tartották, és a legmagasabb rangú papok kivételével senki sem olvashatta azokat. Tíz kötet az istenek kinyilatkoztatásairól, a világ keletkezésérôl és a papság rendszabályaival kapcsolatban kihirdetett mennyei törvényekrôl szólt, további négy csillagászatról és asztrológiáról, kettô pedig az istenekhez intézett himnuszokat és az uralkodói vezetés alapelveit tartalmazta. Ezenfelül tíz kötet az imádságok formáit, a felajánlások, ünnepek és körmenetek szabályait foglalta magába, a többi részben pedig Hermész a filozófiáról, orvoslásról, anatómiáról és más tudományokról írt.

Nagy Sándor idejében találták meg Hermész Triszmegisztosz sírját, a hagyományok szerint múmiájának kezében a híres Tabula Smaragdinával, melyen a bölcsek kövének titka olvasható jelképes megfogalmazásban. Mivel a titkos tanítások alkimista célokat is szolgáltak, Severus római császár minden misztikus írást összegyûjtött, és Nagy Sándor sírkamrájába temettetett, Diocletianus pedig elpusztította valamennyi, Egyiptomból származó alkimista könyvet. Így az egykor híres Hermész Könyvek évszázadokra eltûntek.

Ami fennmaradt az eredeti egyiptomi szövegekbôl, azt a végleges formájukban az idôszámításunk szerinti II-III. században felbukkanó, Alexandriából származó hermetikus írások olvasztották magukba. Az újpythagoreus és újplatonikus eszmerendszerrel rokonságot mutató, tizennyolc fejezetbôl álló gyûjtemény görög, valamint arab közvetítéssel terjedt el, s elsô fejezetének címe után gyakran Poimandrész (A Jó Pásztor) néven említették. Késôbb görögrôl latinra, németre, franciára, angolra és számos más nyelvre is lefordították. A mû szerzôjeként ismert Hermész Triszmegisztosz neve "háromszor legnagyobb Hermész"-t jelent – mert állítása szerint az egyetemes bölcsesség mindhárom része birtokában volt –, de Thotnak szintén hasonló neve volt a fennmaradt egyiptomi szövegekben, amit "nagyon nagy-nagy"-nak fordíthatnánk. Hermész a görög mitológiából is ismert Zeusz és Maia fiaként, mint az istenek hírnöke, a leleményesség és ügyesség pártfogója, a holt lelkek vezetôje. Római neve Mercurius volt, melyet gyakran a Hermész név után csatolnak, egyúttal utalván a beavatottak származását képviselô Merkúr bolygóra.

Hermész Triszmegisztoszra hivatkozásokat találhatunk néhány igen jelentôs, filozófiával, teológiával és alkímiával foglalkozó mûben. Platón a szent könyvek himnuszairól azt írta, hogy azokat az egyiptomiak személyesen Ízisznek tulajdonították, és tízezer évesnek hitték. Phaidrosz címû mûvében pedig maga Theuth (Thot) szólal meg: "Ez a tudomány bölcsebbé és tartósabb emlékezetûvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel". Ugyancsak szoros kapcsolatot mutat a hermetikus filozófiával Platón Timaiosza, mely természetbölcseletének foglalatát adja mitikus elemekkel átszôve. Lactantius a következôket mondta: "Hermész – nem tudni, hogyan, de – csaknem a teljes igazságot felfedte". A hermetikus iratokban foglaltakat késôbb is az alkímia legôsibb forrásmûveként tartották számon, és felhasználták a bölcsek kövének, a lapis philosophorumnak az elôállítása során, hogy a legvégsô ismeret (Gnózis) birtokában a teljes átalakulást (transzmutációt) ne csak az anyagi világban, de szellemi tapasztalatként (ill. fiziológiai értelemben) is átéljék. Így Henricus Cornelius Agrippa De Occulta Philosophia címû mûve erôteljes hermetikus hatást tükröz, kortársa, Theophrastus Paracelsus gondolatvilágához hasonlóan. Késôbb, a XVII-XVIII. században kialakuló rózsakeresztes irányzat szintén igen nagy jelentôséget tulajdonított Hermész Triszmegisztosz írásainak. ...

Hornok Sándor: Történeti áttekintés, in: Hermész Triszmegisztosz összegyûjtött tanításai, Farkas Lôrinc Imre Könyvkiadó, 1997
Link