Ki gondolta vona?Ismeretlen Budapest sorozatunk legújabb epizódjában a Nagykörúttól alig néhány lépésnyire álló Országos Rabbiképzõ - Zsidó Egyetem épületében jártunk. A TÁRKI 2012-es felmérése szerint a magyar lakosság egymilliósra becsüli a határokon belül élõ zsidók számát. A valódi szám ennek azonban alig a tizede – derül ki a Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben címû könyvbõl. Az erõs túlbecslés tökéletesen mutatja a magyarok fejében élõ fura prekoncepciókat és tájékozatlanságot a kisebb-nagyobb megszakításokkal már évszázadok óta köztünk élõ zsidókkal szemben.

A második világháborúig a világ hatodik legnagyobb zsidó közösségének otthont adó Budapest helyén kétezer évvel ezelõtt már éltek zsidók, elsõ betelepítésükre azonban IV. Béla uralkodásának derekán, az 1250-es években került sor. A következõ évszázadok nem bántak kesztyûs kézzel a budai zsidósággal, hiszen többször is kiûzték õket, a békés évtizedekben azonban virágzó közösséget hoztak létre – sõt, Mátyás uralkodása alatt itt született meg kora Európájának legnagyobb zsinagógája is.
A Várnegyedben állt a középkori Európa legnagyobb zsinagógája
Az elmúlt évtizedekben sorra bukkantak fel a Várnegyed elfeledett zsidónegyedeinek, illetve zsinagógáinak nyomai. Egyikük ma is látogatható.

Mára a budai zsidónegyed teljesen eltûnt, helyét pedig átvette az Óbudán a XVIII. század végére már kétezer fõsre rúgó, gyárosokat – így a Goldbergereket – is felvonultató, illetve a pesti oldalon ötszáz éves késéssel, II. József rendelete nyomán megjelenõ, a mai zsidónegyed szélén született közösségnek.

A következõ évtizedek a magyar zsidóság, illetve a teljes lakosság számának gyors növekedését hozták, tökéletesen követve az Európa más részein is tapasztalt ütemet. Zsidó gyárosok egész sora használta ki az ipari forradalom adta lehetõségeket, sokszor európai viszonylatban is jelentõs üzemeket létrehozva.

A legnagyobb ütemû növekedés az 1840 és 1880 közti négy évtizedben következett be, köszönhetõen a gyermekhalandóság csökkenésének és a betelepülés növekedésének. Míg a szabadságharc elõtt az összesített pesti és budai lakosság alig tizede (9,7%) vallotta magát zsidónak, ez a szám 1880-ra a kétszeresére, 19,7 százalékra nõtt.
Zsidó volt Budapest egynegyede

Az 1880-ban mért 19,7 százalékos részarány még nem a csúcs volt – ezt harminc évvel késõbb, 1920-ban érték el (23,2%). 1941-re ez az arány 15,8%-ra csökkent, a vészkorszak, illetve a menekülés pedig tovább csökkentette a számukat. Származása szerint ma legfeljebb százezer budapesti (ez közel 5%-os részarányt jelent) vallhatná magát zsidónak, tényleges arányuk azonban ennél jóval alacsonyabb.

A zsidóság számának gyors növekedése, illetve a boroszlói (ma Wroc³aw, Lengyelország) és berlini példa egyre erõsítette azt a már a századforduló óta létezõ igényt, hogy ideje lenne egy pesti rabbiképzõ létrehozásának: az 1862-tõl dédelgetett álom végül épp másfél évtizeddel késõbb, 1877-re valósult meg:

ekkor született meg ugyanis a Gutenberg tér sarkán, a Somogyi Béla és a Scheiber Sándor utcák találkozásánál álló jókora vöröstéglás épület, melynek falai közt immár száznegyvenegy éve mûködik az Országos Rabbiképzõ – Zsidó Egyetem.

A nyugat-európai zsidóság újító szellemének eszméi szerint mûködni kívánó – a Magyarországon megszületett zsidó újító mozgalom, a neológia elveit követõ – intézmény megszületését a hagyományaikhoz ragaszkodó ortodox rabbik minden eszközzel megpróbálták megakadályozni, így komoly vita alakult ki a közösségekben. Az ügy végére az ortodoxok próbáltak meg pontot tenni, így egy Ferenc Józsefhez küldött delegációval próbálták kiharcolni, hogy Pesten ne születhessen rabbiszeminárium.

Az ötlet azonban fordítva sült el: az uralkodó nemcsak hogy engedélyezte a neológ képzés létrejöttét, de az 1848-49-es szabadságharc végén tizenegy város zsidó lakóival – így a pestiekkel – is megfizettetett sarcot visszaadta, kikötve, hogy azt csak az építésre, illetve az oktatásra fordíthatják.
Milyen sarc?

Mindössze néhány héttel az 1848 áprilisában folyt zsidóellenes zavargások után Kossuth felhívást adott ki, melyben felkérte a lakosságot, hogy támogassák nemesfémekkel a forradalmi kormány céljait. A zsidók azonnal segítettek, sõt, a Flódni szerint még a Tóra-pajzsaik ezüstjét is átadták. A tett nem maradt büntetlenül: a lázadó magyar forradalmárok elleni megtorlást vezetõ Haynau tábornok jókora hadisarcot, 2,3 millió forintot követelt a legnagyobb magyar közösségektõl. Ez az összeg járt végül vissza a zsidók asszimilációját támogató pesti közösségnek.


A több fõvárosi gimnáziumot és az Üllõi úti Sebészeti Klinika két jókora épületét is tervezõ Kolbenheyer Ferenc (1840-1881) és a Kozma utcai zsidó temetõ órisi ravatalozóját, valamint az Andrássy út tizenegy épületét megálmodó Freund Vilmos (1846-1920) közös munkájaként az egykori disznó-, majd borjúpiactól, a mai Rákóczi tér elõdjétõl alig néhány lépésnyire megszületett neoreneszánsz homlokzatú saroképület végül 1877-re született meg, neve pedig

Ferencz József Országos Rabbiképzõ Intézet lett.


A magyarországi zsidóság épített örökségével már korábban is többször foglalkozó Ismeretlen Budapest sorozatunk legújabb epizódjában a Nagykörúttól alig néhány lépésnyire álló Országos Rabbiképzõ – Zsidó Egyetem épületében jártunk.

Európa legrégebbi, ma is eredeti helyén mûködõ rabbiképzõjének saroképületét a Gutenberg térrõl nézve már biztosan sokan elképzelhették, mi is lehet a falak mögött. Gazdagon díszített belsõ tér? Megállás nélkül a folyosón sétáló zsidó férfiak? Díszes termek? A kapun belépve épp ezért sorra érik az embert a meglepetések: ezek közül a legmeglepõbb talán a több belsõ átalakítást követõen ma egyszerûvé vált belsõ terek, melyek közül csak a fõlépcsõház és a meglepõen méretes tanzsinagóga emlékeztet arra a látványra, amit a XIX. század utolsó harmadában itt tanuló, párhuzamosan az ELTE egyik karán is tanuló, majd doktorátust szerzõ – ez volt a rabbiképzés feltétele – fiatalok láthattak.

Igen, tanzsinagógát írtunk az elõbb: a rabbinövendékek ugyanis az épület földszintjérõl nyíló, két szint magasságú, a neológok hagyományokkal szembeni ellenállása jegyeként nem keletre, Jeruzsálem felé tájolt zsinagógában gyakorolhatták a szertartásokat.


A teremben lassan persze feltûntek a hallgatók rokonai is, de a környezõ házakban lakó zsidók is egyre több istentisztelet erejéig keresték fel a termet, így egy valódi, ma is élõ közösség alakult ki a Nagykörúttól mindössze néhány lépésnyire.

A jókora terem fõbejáratával szemben nyílik az araszoba, ahol a menyasszony készül elõ az esküvõjére – ennek a teremnek a falát ma a Dohány utcai zsinagógában feleslegessé vált, sérült tóraszekrény-takaró függönyök (parokhetek) díszítik:


A köztes folyosón, a zsinagógában lévõ oltár másán találkozhatunk a XXI. század elvárásai elõtt meghajló emlékmécsesek falával – itt elhunyt családtagjaikért gyújthatnak gyertyát a hozzátartozók. Az évfordulók kiszámítása a zsidó naptárnak köszönhetõen korántsem könnyû, hiszen a zsidó idõszámítás kezdete Kr. e. 3761. október 7., az évek hossza pedig változó, 2018 augusztusának elsõ napjai így a zsidó naptár szerint 5778 Av utolsó napjainak felelnek meg. Az átváltás és az elektromos mécsesek bekapcsolása ezért a templomszolgák feladata.

A zsinagóga alatti pincerendszer is fontos része az épület történetének: a ma leginkább üres folyosók és kisebb-nagyobb termek az egész épülettel együtt már 1944. március 20-án, a német megszállás második napján az SS kezébe kerültek, itt alakították ki ugyanis az elsõ gyûjtõtábort, ahonnan ezrek indultak el végsõ útjukra a gyûjtõgettóvá alakított csehországi város, Theresienstadt, majd Auschwitz felé.

A néhány tíz méter után lefalazott – a legendák szerint egykor egészen a Síp utcáig érõ – alagútrendszerbe zárt zsidók közül többeknek persze sikerült megszöknie, a pinceablakokon átbújva, az utcákon keveset mutatkozva biztonságos rejtekhelyet találnia. A történet valóságtartalma jó eséllyel elég sovány, az épület titkáról azonban két, a kapu után elhelyezett emléktábla is mesél.

A magyarországi zsidók épített örökségéhez – így például a Kozma utcai temetõ csodáihoz –, vagy a XIX.-XX. század fordulóján született iskolaépületekhez mérten igen puritán belsõ térbõl kiemelkedik az épület két díszterme, az egyetemen is tanító világhírû orientalista, Goldziher Ignác nevét õrzõ Oktogonális terem, valamint az intézményt a II. világháború után Kelet-Európa egyetlen rabbiszemináriumaként újjáélesztõ Scheiber Sándorról elnevezett szoba.
Goldziherrõl és Scheiberrõl röviden

Goldziher Ignác (1850-1921) már tizenhat évesen a magyar Kelet-kutatás zsenije, Vámbéry Ármin tanítványa volt, huszonkét évesen pedig már egyetemi magántanárként tanította a nála alig néhány évvel fiatalabb diákokat. Öt évtizeden át tartó karrierje során megalapozta a modern európai iszlámtörténet tudományát, valamint alapmûnek számító könyvet írt a régi héber társadalom és a mitológiai hagyomány kapcsolatáról. Már huszonévesen a világ legnagyobb tudományos tekintélyei közt emlegették, zsidó származása miatt azonban nem kaphatott professzori állást, sõt, a Rabbiképzõ óraadó tanári pozícióinak egyikét is csak ötvenévesen, 1900-ban nyerte el. – írja róla a Cultura.



A fotografikus memóriával megáldott Scheiber Sándor (1913-1985) nyelvészként és irodalomtörténészként írta be a nevét a magyar zsidóság történetébe. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarát és a Rabbiképzõt párhuzamosan elvégzõ Scheiber 1938-ban vált rabbivá, doktorátusát pedig sémi nyelvészetbõl szerezte. A II. világháború kitörésekor már Európa-szerte ismert tudós, köszönhetõen a Cambridge-i, illetve az Oxfordi Egyetem könyvtárában tett felfedezéseinek. 1950-tõl 1985-ben bekövetkezett haláláig volt a Rabbiképzõ igazgatója, ellenállva a külföldi állásajánlatok egész sorának – ezen idõ alatt több mint ezerhatszáz publikációval gazdagította a világot. Írásai jó része a középkori zsidó mûvelõdéstörténethez, illetve az Arany János- és Mikszáth Kálmán-életmûhöz kötõdik, de Kosztolányi Dezsõ levelezésének feltárásában is oroszlánrészt vállalt.

Utóbbi szinte eredeti állapotában maradt meg: a századforduló, illetve a XX. század elsõ felének világirodalmát, klasszikus regényeket és persze zsidó szakirodalmát rejtõ, a szobát három oldalról is körbeölelõ könyvespolcok mögött még a terem falainak egykori szürke színe is látszik, az ajtóval szemben pedig a Rabbiképzõ összes eddigi vezetõjének portréja, valamint három, egykor tóraszekrényeket takaró szõnyeg néz a betérõkre.


Korántsem ezek a könyvek jelentik persze az intézmény könyvtárának egészét, hiszen itt õrzik a világ Izraelen kívüli legfontosabb, kétszázezer könyvbõl, több tízezer kisnyomtatványból, kétezer folyóiratból, illetve elképesztõ mennyiségû kéziratból álló, teljesen máig sem feldolgozott gyûjteményét, melyek jó részét szerencsére még a németek 1944-es bevonulása elõtt sikerült biztonságos helyre menekíteni.


Az épületben maradt kötetek közül Adolf Eichmann háromezret válogatott ki és szállított Prágába, ahol közel négy évtizedre nyoma veszett. Végül a cseh Nemzeti Múzeum pincéjében akadtak rá, a rendszerváltás évében pedig visszaszállították azokat Magyarországra.

A Rabbiszeminárium a vészkorszak után egy szempillantás alatt újjáéledt: 1945 augusztusában már mûködött, noha a gimnazista korúak alacsony száma miatt az egész épület tanárképzõvé vált, hallgatói pedig héber- vagy épp vallástanári diplomát szerezhettek a falak között. Az állami ellenõrzés, illetve egy vallásügyi minisztérium létrehozása sem nyomta rá a bélyegét az intézmény minõségére, így a vasfüggöny mögötti országokból, sõt, Izraelbõl is érkeztek vendéghallgatók, hogy az évtizedek alatt elismertté vált Országos Rabbiképzõ diákjai lehessenek. A képzés ma ennél sokrétûbb: a falak közt újra képeznek kántorokat, rabbikat, rabbihelyetteseket, valamint zsidó felekezeti szociális munkásokat és közösségszervezõket is, de a hallgatók a judaisztika alapszakot és kultúratörténet mesterszakot is választhatják.

A Szín-Tér-Kép Alapítvány alapítvány ötven perces, az OR-ZSE száznegyven éves történetét összefoglaló dokumentumfilmje


Az épület földszinti folyosójáról érhetõ el a szomszéd bérház belsõ udvara – egykor ez az épület is a rabbiképzõhöz tartozott, a történelem viharaiban azonban hosszú évtizedekre teljesen átlagos lakóházzá vált. Az elmúlt években az intézmény sorra vásárolja meg az eladóvá vált lakásokat, és irodákat, valamint tantermeket alakít ki bennük.


Ez tökéletesen egybevág az Országos Rabbiképzõ – Zsidó Egyetem rektori székét július elsejével átvevõ, irodalomtörténészként és vallásfilozófusként is aktív, rabbi végzettséggel a vezetõk közül elsõként nem rendelkezõ Vajda Károly céljaival, aki új szakok bevezetését is tervezi, hogy a Rabbiképzõ a következõ száznegyven évben is mûködõ intézmény lehessen, melynek kapuját a múltban olyan nagyságok hagyták el, mint Goldziher Ignác, vagy épp a botanikusként és fõrabbiként is tisztelt Lõw Immánuel, a lenyûgözõ szegedi zsinagóga egyik formálója.
Link