Mielõtt kiderülne, hogy Putyin teremtette a Naprendszert, azért javaslom a sorosok közt olvasni. Putyin házizsidajai? A zsidk háziputyinja? Végsõ soron nem mindegy melyik? Nem ez a kérdés. Az a kérdés, mi a jó qva anyjukat kereshetnek ezek még itt a Földön (vagy hol-don) még egyáltalán ennyit és még többet? “Oligarcha szerintem az, aki jelentõs vagyonának birtokában feljogosítva érzi magát arra, hogy az ország stratégiai ügyeinek alakításába beleszóljon és ezt meg is tudja tenni. Azok az újgazdagok viszont, akik Putyinnak köszönhetik vagyonosodásukat, errõl nem is álmodhatnak. Õk Putyin teremtményei, akik egy pillanatig sem érezhetik úgy, hogy az elnököt õk irányítják. Épp ezért nem számítok arra, hogy majd egy adott pillanatban meg tudnának – vagy akárcsak meg akarnának – ellenzékként szervezõdni. Õk oly mértékben kiszolgáltatottak Putyinnak, hogy ezt elképzelhetetlennek tartom.”

Az Sz. Bíró Zoltánnal készített interjú második része.

A budapesti zsidó egyetem, az OR-ZSE nem mindig magas színvonaláról ismert. Moszkvában ez másképpen van?

A budapesti zsidó egyetem színvonalát nem tudom megítélni, de ami a moszkvait illeti, kiváltképp annak 90-es évekbeli teljesítményét, arról csak elismerõen nyilatkozhatok. Ezekben az években, amikor kijutottam Moszkvába, teljes évfolyamokat vásároltam meg az egyetem tudományos közleményeibõl, amelyek rendkívül magas színvonalúak voltak. A moszkvai intézmény munkatársai szoros kapcsolatot alakítottak ki izraeli egyetemekkel és más judaisztikai központokkal. A 90-es években tehát mindenképpen igen figyelemre méltó szellemi központként mûködött a moszkvai zsidó egyetem. Hogy ma mi a helyzet, azt nem látom át, mert tevékenységüket az utóbbi években kevésbé követem. Mindehhez azonban azt még hozzátenném, hogy ha valaki ma bemegy egy komolyabb moszkvai vagy szentpétervári könyvesboltba, akkor a judaisztikai és az általános zsidó tematikájú könyvek széles választékával találkozhat. A nyugati nyelvekrõl lefordított zsidó tematikájú könyvek kínálata jóval nagyobb, mint Magyarországon. Nem beszélve a hazai szerzõk munkáiról. Látható tehát, hogy még ez a megcsappant létszámú közösség is egyfelõl komoly judaisztikai anyagot képes „elõállítani”, másfelõl követi és közvetíti a nyugati judaisztika termését.
Én persze elsõsorban a történeti anyag iránt érdeklõdöm, és mondhatom, a téma elképesztõ gazdagságban van jelen a könyvpiacon.

szovjet antiszemita karikatúra

Ez a nagy mennyiség feltételez egy jelentõs számú nem zsidó olvasóközönséget is.

Így van. Másfelõl azonban azt is meg kell említenem, hogy a hétköznapok szintjén jelen van antiszemitizmus is. Ha valaki a nagy orosz keresõprogramokba beüti a zsidó, zsidóság szavakat, már az elsõ találatok között is szép számmal találhat virtigli antiszemita oldalakat. De ez már a 90-es évek elején is tapasztalható volt, amikor az azokra az évekre jellemzõ utcai könyves standokon a századforduló antiszemita irodalma fénymásolat vagy primitív utánnyomás formájában széles repertoárban állt az erre éhes olvasók rendelkezésére. Az orosz társadalom egy részében nyilván van egy (nem is mindig lappangó) antiszemitizmus, továbbá egy erõteljesen növekvõ, alanyát idõrõl-idõre váltogató xenofóbia. Ez utóbbi a két csecsen háború idején a kaukázusiakra irányult, most pedig leginkább a közép-ázsiai vendégmunkásokat veszi célba.

Itt tehát inkább valamiféle iszlámellenességrõl van szó.

Ebben az esetben talán nem is annyira a felekezeti elem a fontos, hanem az, hogy az idõrõl idõre kipécézettek idegenek, nem olyanok, mint mi oroszok, vagy mi szlávok vagyunk. Mindemellett olyanok is akadnak szép számmal, akik továbbra is hisznek abban, hogy Oroszországot a zsidók irányítják, ezért aztán feladatuknak tekintik, hogy rendszeresen adatokat közöljenek a kormány etnikai összetételérõl.

Ahogy tudom, az antiszemitizmus a szabadság beköszöntével, a 90-es években lendült föl nagyon erõteljesen.

Igen. Ebben részben szerepet játszott az is, hogy korábban tiltott, az olvasók elõl elzárt írásokhoz lehetett hozzájutni. Ennek pedig mindig van valami bódító hatása. Ugyanakkor annak jelét nem láttam, hogy az antiszemitizmus az állami politikában is megmutatkozott volna.

A helyzet hasonlónak tûnik Magyarországon: míg a 90-es években a jobboldali médiumokból ömlött az antiszemitizmus, most ahogy haladunk egy autoriter berendezkedés fel, úgy szorul vissza az antiszemitizmus a jobboldali (túlnyomórészt a kormány által ellenõrzött) fórumokon.

Putyin viszont az elsõ két elnöksége idején sem élt az antiszemitizmus eszközével. Úgy látom, hogy tudatosan távol tartja magát ettõl. Sokan kérdezték már tõlem, hogy a Hodorkovszkij elleni kirakatperben felbukkant-e valamilyen antiszemita elem. Amire mindig azt válaszoltam és most is ezt teszem, hogy ilyet soha nem érzékeltem. És úgy tûnik, hogy Putyin erre a nemzetközi kapcsolatok terén is vigyáz. A szíriai háború kapcsán nincs még egy politikus, aki olyan gyakran fordulna meg Moszkvában, mint Benjamin Netanjahu. Putyin, akit az utóbbi évek bel- és külpolitikája miatt nagyon sok tekintetben lehet élesen bírálni, láthatóan nem akar konfliktusba keveredni Izraellel és látványosan tartózkodik attól, hogy antiszemita húrokat pengessen.

Putyin elnök – jobbján és balján a két izraeli fõrabbi

Ez engem is meglep. Tekintve a gazdag antiszemita hagyományokat és az élesen Izrael-ellenes szovjet politikát, honnan ez a nagy barátság?

Ebben szerepet játszhat az az egymillió egykori szovjet állampolgár, aki ma Izraelben él. De fõleg az a reálpolitikai felismerés szabhat gátat ennek, hogy Moszkva tudatában van annak, újabb frontokat nem érdemes nyitni, a szíriai helyzet e nélkül is épp elég bonyolult. Figyelemre méltó, hogy noha 2016-tól az oroszok modern légvédelmi rendszereket telepítettek Szíriába, az izraeli vadászgépeket – leszámítva azt a februári incidenst, amikor is a szíriai légvédelem több évtized után le tudott lõni egy izraeli gépet – semmilyen bántódás nem éri, amikor a Hezbollahnak szánt utánpótlást semmisítik meg. Netanjahu gyakori moszkvai látogatásai is nyilván ezzel függhetnek össze.

Benjamin Netanjahu és Vlagyimir Putyin

A cári Oroszországban a zsidóknak értelemszerûen nem volt semmilyen hivatalos képviseletük, de ugyanez volt a helyzet a Szovjetunióban is. Ezért ugyancsak meglepõ, hogy most az orosz elnök látványosan barátkozik a Chabad Lubavits mozgalom – nagyon is zsidó külsejû – rabbijaival, akik ott nagyrészt kisajátították maguknak a zsidóság képviseletét.

Ennek az oka számomra is rejtély. A kérdés elsõ felére visszatérve: a múlt századfordulón a birodalom ötmilliós zsidóságának mindössze másfél százaléka tekintette az oroszt anyanyelvének és mintegy negyedük tudott csak valamennyire oroszul. A zsidó lakosság háromnegyede a XIX. század végén még jiddisül beszélt és egyáltalán nem ismerte a többség nyelvét. Ez már önmagában is olyan korlát volt – túl a kormányzat zsidókat sújtó intézkedésein –, amely rendkívül megnehezítette a zsidóság érdekeinek hatékony képviseletét.

A ma Oroszországban maradt zsidókra már nem olyan jellemzõ a forradalmi szellem és úgy tûnik, megjelent körükben valamiféle újfajta lojalitás.

Valószínûleg ez azzal függhet össze, hogy az Oroszországban maradó zsidóság jelentõs része – képzettsége, tájékozottsága és kapcsolatai révén – inkább nyertese, mintsem vesztese volt a 90-es évek politikai és gazdasági átalakulásának. Az akkor megszerzett tulajdon védelmét és a kedvezõ helyzet fenntartását pedig a hatalommal való együttmûködésben láthatta. Az új keletû lojalitást leginkább ezzel magyaráznám. Meg azzal, hogy a zsidóság a hitélete gyakorlásának szabadságát és biztonságát is az államtól várta el, és ebben alapjában véve eddig még nem is csalatkozott. Ez azonban nem jelenti azt – ahogy erre már az interjú elején is utaltam –, hogy a zsidóság egésze lenne lojális a putyini rendszer iránt. Bizonyos kérdésekben elfogadja és elismeri annak mûködését, illetve teljesítményét, míg más vonatkozásokban kritikusan ítéli meg.

Mint tudjuk, a Jelcin korszakban a hirtelen felemelkedett oligarchák elsõ nemzedéke jelentõs részben zsidó volt.

Volt is a 90-es években egy olyan kifejezés, amit annak érzékeltetésére használtak, hogy ilyen rövid idõ alatt milyen kevés ember kezébe került az ország. Annak mintájára, ahogy a XVII. században használták az uralmi forma leírására a „szemibojarscsina” („a hét bojár uralma”) kifejezést, ugyanúgy megalkották annak jelcini korszakra jellemzõ megfelelõjét, a „szemibankirscsiná”-t, vagyis „a hét bankár uralma” fordulatot. A 90-es évek közvéleménye pontosan tudta és számon tartotta, hogy a hét bankár közül csak egy nem volt zsidó. Annak ellenére, hogy ez a kifejezés közszájon forgott és annak tartalma közismert volt, az mégsem keltett antiszemita hullámokat. Valószínûleg azért nem, mert a nyugat felé közeledõ jelcini Oroszországban ennek a hatalom részérõl nem volt semmiféle hátszele. És annak sem látom jelét, hogy ez másképp lenne Putyin idején. Az üzleti elit körében ma is ott van a zsidóság, de az államhatalom ebben nem lát semmiféle kockázatot vagy természetellenes dolgot.

Mihail Hodorkovszkij, aki komolyan vette társadalomjavító feladatát

Nyilván, de ez már nem olyan látványos, mint a 90-es években.

A 90-es évek második felében Jelcin kétségtelenül foglyává vált annak a korai privatizáció révén meggazdagodott tulajdonosi elitnek, amely igényt tartott arra, hogy a háttérbõl meghatározza az orosz bel- és külpolitika stratégiai irányait és ezért joggal nevezhetjük õket oligarcháknak. A putyini etatista fordulat után azonban az oligarchák megtanulhatták, hogy a politikában hallgass a nevük. Épp ezért az üzleti elit második nemzedékének tagjait, vagyis azokat, akiket Putyin emelt föl és tett gazdaggá, én már nem is nevezném oligarcháknak, mert az oligarcha szerintem az, aki jelentõs vagyonának birtokában feljogosítva érzi magát arra, hogy az ország stratégiai ügyeinek alakításába beleszóljon és ezt meg is tudja tenni. Azok az újgazdagok viszont, akik Putyinnak köszönhetik vagyonosodásukat, errõl nem is álmodhatnak. Õk Putyin teremtményei, akik egy pillanatig sem érezhetik úgy, hogy az elnököt õk irányítják. Épp ezért nem számítok arra, hogy majd egy adott pillanatban meg tudnának – vagy akárcsak meg akarnának – ellenzékként szervezõdni. Õk oly mértékben kiszolgáltatottak Putyinnak, hogy ezt elképzelhetetlennek tartom.

Az oligarchák elsõ nemzedéke eltûnt?

Részben megmaradtak. A maiak közül nagyjából be lehet azonosítani azokat, akik a 90-es években szerezték a vagyonukat. De õk lemondtak a politikacsinálás ambíciójáról, mert belátták, hogy ha nem ezt teszik, akkor Hodorkovszkij sorsára jutnak. Ilyen lojális ember például Abramovics, aki Putyin elsõ két elnöksége idején Jakutföld kormányzója volt. Az elsõ nemzedék megmaradt tagjai mellé Putyin „felemelt” egy olyan újabb csoportot, amelynek tagjait a hozzá való feltétlen hûség jellemez. Köztük is akadnak zsidók, de már korántsem olyan domináns arányban, mint a jelcini években. Már csak azért is így alakult ez, mert Putyin környezetét jelentõs részben egykori titkosszolgálati emberek alkotják.

Az interjú elsõ része itt olvasható.


„A jelenlegi orosz állami politikából az antiszemita elem hiányzik”

Írta: Gadó János - 2018-08-21 Rovat: Kultúra-Mûvészetek, Történelem

1880-ban még Oroszországban élt a világ zsidóságának több mint fele. Az egy évvel késõbb elinduló pogromhullám azonban hatalmas lökést adott a kivándorlásnak és 1914-ig a zsidók mintegy negyven százaléka elhagyta az Orosz Birodalmat. Ennek ellenére az elsõ átfogó és modernnek tekinthetõ 1897-es népszámlálás idején számuk még meghaladta az ötmilliót.

Sz. Bíró Zoltán történésszel beszélget Gadó János

Sz. Bíró Zoltán



Kezdjük a kései Brezsnyev-korszakkal, az Ön kutatási területének kezdõpontjával.

Ebben az idõben a Szovjetunióban élõ zsidók jelentõs része az életét már a szovjet határokon kívül képzelte el. Gorbacsov hatalomra jutása után nem sokkal a határokat megnyitották a kivándorolni kívánó zsidók elõtt. A Szovjetunió utolsó két-három évében, 1989-91-ben félmillióan hagyták el az országot és ez a folyamat a 90-es évek közepéig tartott. Ez idõ alatt közel egymillió zsidó vándorolt ki a Szovjetunió – illetve 1991 után az utódállamok – területérõl. Mindennek következtében a zsidó lakosság száma Oroszországban is drámaian lecsökkent: a legutóbbi, 2010-es népszámlálás adatai szerint az ország területén már csak mintegy 150 ezer zsidó él. És nem lennék meglepve, ha a következõ, 2020-ban esedékes népszámláláskor számuk százezer alá csökkenne. Összlakosságon belüli arányuk már ma is alig 0,1 százalék.

Zsidó bevándorlók Ellis Islanden (Forrás Wikimedia)

Mindehhez tudni kell, hogy 1880-ban még Oroszországban élt a világ zsidóságának több mint fele. Az egy évvel késõbb elinduló pogromhullám azonban hatalmas lökést adott a kivándorlásnak és 1914-ig a zsidók mintegy negyven százaléka elhagyta az Orosz Birodalmat. Ennek ellenére az elsõ átfogó és modernnek tekinthetõ 1897-es népszámlálás idején számuk még meghaladta az ötmilliót.
A XX. század végén hasonló nagyságú zsidó kivándorlásnak lehettünk tanúi. Érdekes, hogy jelentõs késéssel – 2014-tõl – mások is elkezdték követni a zsidók példáját. 2010-ben még mindössze 40 ezer fõ – köztük zsidók és nem-zsidók – vándorolt ki Oroszországból, ám az ukrajnai válság következtében drámaian fölerõsödött az emigrációs hullám: 2014-ben már 300 ezren, 2015-ben 350 ezer, míg 2016-ban pedig már 420 ezren emigráltak, köztük nyilván nem kis számban zsidók is.

Mi motiválja kivándorlásra ma az oroszországi zsidókat?

Az 1980-as évektõl induló nagy kivándorlási hullámnak részben gazdasági okai voltak, részben pedig az az anticionizmusként elõadott antiszemitizmus, ami sokak mindennapi életét keserítette meg.

A kivándorlás jogáért tüntetõ szovjet zsidók

A gazdasági gondok a Szovjetunió 1991-es felbomlása után is fennmaradtak. Az évtized elején ráadásként ott kísértett az ország weimarizációjától való félelem is. Fõleg a birodalom perifériáján lángolt fel az erõszak, amelynek a leglátványosabb példáját az örmény lakosság elleni pogrom szolgáltatta az azeri fõvárosban, Bakuban. A zsidóság tarthatott tõle, hogy ilyesmire máshol is, az idõközben önállóvá vált Oroszországban is sor kerülhet. Ez újabb lökést adott a kivándorlásuknak. Ami pedig a 2013-2014-tõl kibontakozó új emigrációs hullámot illeti, ez részben a 2011-2012-es választások elcsalásával, részben pedig az ukrajnai válsággal, illetve az annak nyomán kibontakozó politikai közhangulatváltással hozható összefüggésbe: egy viszonylag engedékeny autokrácia ezekben az években alakult át egy súlyosan büntetõ, szabadságjogokat korlátozó nyugatellenes autokráciává. Sokan ezt nem tudták elviselni. Ez az új kivándorlási hullám azonban – mint ahogy erre már utaltam – nem egy újabb zsidó exodus, hanem annál jóval szélesebb kört érintõ jelenség.

Az orosz történelem során a forradalmi, majd ellenzéki mozgalmakban nagyon erõs volt a zsidók részvétele…

Igen, ez épp úgy megfigyelhetõ volt már XIX. század második felében a hatalommal szembeforduló elsõ radikális csoportok megszervezõdésekor, majd a századforduló oroszországi pártjainak létrejöttekor, mint ahogy a Hruscsov-korszakban induló szamizdat és tamizdat irodalom születésekor. A Szovjetunióbeli disszidens mozgalomban jelentõ szerepet játszottak a zsidók – részben zsidó nemzeti alapon, részben attól függetlenül, az ellenzék különbözõ ideológiai irányzataihoz kapcsolódva.

Jellemzõ ugyanez a mai Putyin-ellenes demokratikus mozgalmakra is?

A zsidók ma az oroszországi lakosság nagyon csekély hányadát teszik ki. A tudományos és kulturális életben, ahogy a közéletben is jelen vannak, de a zsidóság, mint egységes és sajátos érdekekkel bíró csoport ma nem része az orosz politikai diskurzusnak. Én legalábbis effélét nem érzékelek.
Ugyanakkor tudjuk, hogy a maradék oroszországi zsidóság fõként a nagyvárosokban él, miközben az a fajta új ellenzékiség, ami a 2011-12-es elcsalt választások után mutatkozott meg nem volt más, mint a születõben lévõ városi középosztály lázadása a putyini autokráciával szemben. Ebben a hónapokon át tartó tiltakozási hullámban nyilván szerepet vállaltak a nagyvárosokban élõ zsidók is, hiszen többségük jól képzett, széleskörûen mûvelt, nyelveket beszélõ, külvilággal kapcsolatot tartó ember, akiket nehéz „megvezetni”. Az a fajta tájékozottság és szellemi autonómia, amivel többségük rendelkezik kiváltképp fontos és értékes abban a helyzetben, amikor az orosz állampolgárok négyötödének nincs útlevele és információikat az állam felügyelte központi televíziókból szerzik. Ám amint mondtam, a zsidók, csekély létszámuk miatt nem láthatóak igazán. Valamiféle önálló ideológiai vagy politikai áramlatként pedig végképp nem látszódnak.

Pogrom Kijevben a cári korszakban

És a hatalom, eltérõen az 1900-as évek elejétõl, ezt nem is tematizálja.

A cári Oroszországban 1900 körül jelentek meg az elsõ illegális, 1905 után pedig az elsõ legális pártok. A centrumtól balra álló pártok – vagyis a bolsevik, a mensevik és az eszer párt – tagjainak körében feltûnõen magas volt a zsidók aránya. Ezt többek között onnan lehet tudni, hogy a cári titkosrendõrség, az Ohrana pontos kimutatást vezetett errõl. Magas reprezentációjuk érthetõ volt, hiszen a zsidókat korlátozó rendelkezések egészen a cárizmus bukásáig érvényben maradtak és azokat csak az Ideiglenes Kormány oldotta fel 1917 márciusában. Az elnyomatásukra és az õket sújtó megannyi diszkriminációra a zsidók háromféle választ adtak: vagy kikeresztelkedtek, vagy emigráltak, vagy politikailag aktívvá váltak. Az utóbbi maga is kétféleképpen történhetett. Az egyik lehetõséget az etnikai alapon történõ pártalapítás és politizálás kínálta. Az úgynevezett zsidó pártok közül a legismertebb a Bund volt, de a XX. század elején számos más hasonló szervezõdés is létezett. A másik lehetõséget a különbözõ baloldali pártokhoz való csatlakozás képviselte. A zsidók nagy számban nemcsak a baloldali pártokban tûntek fel. Jelentõs számban csatlakoztak az oroszországi liberalizmus baloldali szárnyát képviselõ alkotmányos demokratákhoz, a kadétokhoz is. A fent említett pártok ugyanis fontos politikai céljuknak tekintették az etnikai és felekezeti alapú diszkrimináció minden formájának felszámolását, a teljes emancipációt.

És mi volt az oka a zsidók magas arányának az ellenzékben a 70-es évektõl kezdve?

Valószínûleg az átlagot meghaladó tájékozottságuk. Képzettségük és foglalkozásuk okán leginkább nekik lehetett többé-kevésbé hiteles és átfogó képük arról, hogy mi zajlik a világban. Olvasottságuk, nyelvtudásuk és tájékozottságuk miatt õk lehettek a „közvetítõk” a Szovjetunión belüli és kívüli világ közt. Ma – annak ellenére is, hogy az utóbbi években Oroszország újra kezd elzárkózni és a nyugati világgal szembefordulni – erre a közvetítõ szerepre nincs szükség. Az Oroszországban élõk mai elzártsága ugyanis még mindig messze elmarad a brezsnyevi Szovjetunió külvilágtól való elzártságától. Úgyhogy arra a szerepre, amit a 60-as és a korai 80-as évek közt a disszidensek – köztük a zsidó másként gondolkodók – betöltöttek, egyelõre nincs szükség.

Moszkvában ma zsidó egyetem is mûködik.

A 90-es évek elején komoly várakozás és reménykedés hatotta át a közhangulatot, ennek jegyében jelentõs politikai, gazdasági és kulturális változásokra került sor. Ennek az átfogó átalakulásnak a részeként jött létre a 90-es évek elején a moszkvai Zsidó Egyetem, amit lényegében a moszkvai zsidó tudományos elit összefogása hozott létre. Az egyetem máig három karral mûködik. Van egy (héber) nyelvészeti, egy történelmi és egy szociálpszichológiai kara.
2012-ben pedig az állam jelentõs támogatásával megnyitottak ugyancsak Moszkvában egy ambiciózus célokat kitûzõ múzeumot is. Ennek az intézménynek a teljes neve: Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ. A múzeum keretei között – az állandó és idõszakos kiállításokon túl – egy kutató központ is mûködik, amely a zsidó emlékek gyûjtését és rendszerezését tekinti feladatának. A központ rendszeresen felvilágosító programokat is szervez.
A múzeumalapítás is azt jelzi, hogy a jelenlegi orosz állami politikából – a tradíciók dacára – hiányzik az antiszemita elem. Nincsenek erre utaló komoly jelek. De az egyre féktelenebbé váló nyugatellenesség hozományaként találni példát kisebb-nagyobb kisiklásokra. Tavaly például az egyik állam által felügyelt központi televízióban egy Rotschildokról készült film részeként hosszú bejátszást lehetett látni Göbbels egyik propagandafilmjébõl. A szokatlan „produkció” sokak – és nemcsak zsidók – ingerküszöbét érte el. Finoman szólva is, ami történt, roppant kínos volt. Még akkor is, ha a történtekrõl joggal feltételezhetjük, hogy az a fokozódó és egyre általánosabbá váló nyugatellenes hangulat vadhajtása volt. Ám még így is roppant aggasztó, hogy erre sor kerülhetett.
Link
Link