Mi a fene engem meg nem is hívtak? Nem is tudok semmirõl. A hidegháború alatt sem volt olyan nagy hadgyakorlat, mint amibe most kezdett bele Oroszország; egészen a második világháborúig kell visszamenni, hogy egy ennél több katonát és harci jármûvet megmozgató csapatmozgatást találjunk. A tegnap kezdõdött Vosztok 2018-on az orosz bejelentések szerint 300 ezer katona, 36 ezer tank és egyéb páncélozott harcjármû, rengeteg repülõ és hadihajó vonul fel a Távol-Keleten.

A gyakorlatokhoz Mongólia mellett Kína is csatlakozik, utóbbi vezetõjével éppen ma találkozik Vlagyimir Putyin elnök egy vlagyivosztoki fórumon. Az orosz közlemények szövetséges országként hivatkoznak Kínára, és elemzõk szerint az egésszel azt az üzenetet szeretnék küldeni a külvilág felé, hogy készek haderejüket akár globálisan is mozgósítani. Putyin szóvivõje az Egyesült Államok kiszámíthatatlan és fenyegetõ külpolitikájára is hivatkozott. Ez arra utal, hogy nem csak azért hívták meg a felemelkedõ nagyhatalmat, mert különben az fenyegetésként értékelhette volna a hadgyakorlatot. Kína egyre erõsebb, de éles helyzetben ki nem próbált hadereje szempontjából a tapasztalatszerzés miatt lehet fontos a részvétel. (Érdemes megfigyelni, hogy külpolitikájában Kína egyre inkább maga mögött hagyja azt az óvatosságot, ami az utóbbi évtizedekre jellemzõ volt).

Eközben a NATO sem szeretne lemaradni, az észak-atlanti szövetség szintén óriási hadgyakorlatra készül Norvégiában, ami az egyik Oroszországgal határos tagállam. Ezen a hosszú ideje tervezett katonai gyakorlaton 40 ezer ember vesz majd rész 29 országból (köztük a nem NATO-tag Svédországból és a Finnországból), és a NATO új, 48 óra alatt mozgósítható, német vezetésû “dárdahegy” haderejének fõpróbája lesz. Fõ célja, hogy javítsa a régióban állomásozó NATO-erõk készültségi szintjét, amely jelentések szerinti tragikus.
Stabilitás vs. a rend felborulása

A hadgyakorlatoknak nem csak negatív értelmezése van. Ha egy-egy katonai szövetség javítja a haderejének színvonalát, azzal elrettentheti a többi országot a kiszámíthatatlan húzásoktól. Ez elvileg – akárcsak a hidegháború óta fennálló nukleáris elrettentés – erõsítheti is a nemzetközi rendet, például kétszer is meggondolja egy nagyhatalom, hogy katonailag beavatkozzon egy másik országban.

Ugyanakkor hadgyakorlatokból körvonalazódó kínai-orosz szövetségnek és az erre adott nyugati válasznak van egy fokkal aggasztóbb értelmezése is. A kilencvenes években kezdõdött amerikai hegemónia a nemzetközi rendben már a kétezres évek óta hanyatlóban van, Trump elnök megválasztása és Kína további erõsödése miatt azonban a jelek szerint felgyorsult. Ezt több folyamat is erõsíti, legyen szó a vámháborúról vagy a pénzügyi rendszerek blokkosodásáról, a hibrid beavatkozásokról és a rájuk válaszként adott szankciókról, illetve az amerikai külpolitika ellentmondásairól, ami Trump elnök szövetséges-ellenessége és az amerikai apparátus folytonossága között feszül. Ez utóbbi hatalmi vákuumot okozhat, amit Kína és Oroszország kihasználhat.

Amikor gazdasági és katonai szövetségek blokkokba szervezõdnek, majd egyre nagyobb hadgyakorlatokat tartanak, az semmiképpen nem jó jel, ilyesmi történt a múlt század harmincas éveiben is – igaz, sok különbség van az akkori és a mostani helyzet között. Robert Kagan neokonzervatív gondolkodó arról írt hétvégén a Wall Street Journalban, hogy ha nincsen egy hegemón hatalom, amelyik vállalná, hogy erõvel fenntart egy úgy-ahogy szabályalapú nemzetközi rendet, akkor az szükségszerûen összeomlik. Az ilyesmit a múltban gyakran követték véres események.
Link