A zsidó „aranykor” Nagy Szulejmán szultán uralkodása alatt. Avagy: „kefer ve jahudi” - hitetlen és zsidó.
Fodor Pál idézett tanulmánya alapján:
„A zsidók egyértelmûen az oszmán állam oldalára álltak, annak Európa ellen vívott harcában, s választásuknak a 15-16. században folyamatosan zajló bevándorlással is nyomatékot adtak. A birodalom kisebbségei közül egészében véve csak a zsidók vállalták önként az oszmánok szolgálatát, és ennek fejében olyan szabadságot kaptak, amilyet másutt csak kivételes esetekben élveztek.”

Az európai zsidóság oszmánok iránti bizalmát jól példázza Nagy Szulejmán szultán második Magyarország elleni hadjárata. 1526-ban amikor a vesztes mohácsi csata híre elérkezett a Magyar Királyság székhelyére Budára, ott pánik tört ki. Nem csupán a királyi udvar menekült el, de jóformán a budai polgárság is szétfutott. A budai zsidók azonban Jószef ben Slómó vezetésével küldöttséget menesztettek az északi irányba, Buda felé elõrenyomuló szultán elé, s (Duna)Földvárnál hódolatuk jeléül átadták neki Buda városának kulcsait. Azt kérték tõle, hogy a török haddal õk is had mehessenek a Török Birodalomba, amelyet új hazájuknak választottak. A középkori budai zsidóság tehát így került a görögországi városokba és 1526-os hódolásukért, még a XIX. században is kiváltságot élveztek Jószef Slómó utódai.
A budai zsidóság elszállítását a török forrásokban a „szürgün” szóval jelölik, amely „számûzetés”-t vagy „elûzetés”-t jelöl, valójában ez nem erõszakos deportálás vagy kitelepítés volt, hanem a budai zsidóság önként vállalt áttelepülése.

Az elvben egyenlõ – iszlámjog szerinti – elbírálás alá keresztény és zsidó alattvalók között az Oszmán Birodalomban egyre nagyobb különbségek keletkeztek. Ez már a korabeli terminológiában is megnyilvánult: „kefer ve jahudi” (azaz: hitetlen és zsidó), nem közönséges hitetlen. A zimmi és jahudi között is különbséget tettek – míg az elõbbi a szigorúbb iszlám vallásjog alá esõ keresztényeket, addig az utóbbi az egyre nagyobb szabadságot élvezõ zsidókat jelentette.

„Így például zavartalanul építhették zsinagógáikat, tetszésük szerinti ruhákban járhattak (a külföldre járó zsidó kereskedõk például gyakran a muszlimoknak fenntartott fehér turbánt viselték), rabszolgákat tartottak, lovon jártak és fegyvert hordtak maguknál stb. Ezeket a ’bûnöket’ a keresztények is elkövethették – nagyobb baj nélkül, de a templom építéseikkel szemben kérlelhetetlenül léptek fel.”

Az is meghatározó különbséggel bírt, hogy míg a keresztények (és a muszlim lakosság is), az adófizetõk idõrõl idõre súlyos rendkívüli – hadi adókat – fizettek, ezzel járultak hozzá az oszmán állam hadjáratainak költségeihez, s gyermekeiket is rendszeresen elvitték katona újoncnak, elsõben is janicsárnak, addig a zsidók gyakran felmentést kaptak e terhek alól. Ha rendkívüli adót vettek ki, azt sem fejenként, hanem a közösségük meghatározott egy összegben fizette ki. A gyermekadót pedig egyáltalán nem is követelték rajtuk.

„A zsidók kigúnyolnak bennünket azért, - írta a követségben járó Hans Dernschwam, aki az 1550-es években járt török földön és naplót is vezetett errõl –, mert a törökök nem foghatják el, nem hurcolhatják el, nem tehetik rabszolgává és nem adhatják el õket, amint azt a keresztényekkel igen.”

A törökországi zsidóság nagy gazdasági lehetõséget látott a „mukátaák” – azaz a különbözõ járadékok haszonbérletében. Isztambulban és környékén már 1480-ban a zsidók kezén volt az összes számottevõ „mukátaa.” Száz esztendõ múltán egy szultáni rendelet (1583) szerint a kikötõk és vám-biztosok többsége zsidó volt, akik még alkalmazottaknak is csak zsidókat foglalkoztattak. A szerepük birodalom szerte óriásira nõtt. Az északi határvidék kereskedelmi csomópontjában az Al-Duna átkelõ helyein, vámhivatalaiban és só-raktárjaiban mindenütt zsidó adóbérlõk ültek. 150 éven keresztül zsidó monopólium volt a bor-, timsó-, a viasz- és a halkereskedelem megvámolásának joga. Az adóbérlõk pedig társaságokat alapítottak, amelybe bevonták a pénzváltókat is, valóságos bankrendszert hozva létre ezzel. Így már a pénzforgalmi mûveleteken felül a pénzveréstõl az árfolyam változásokig mindent szabályoztak, s innen teljesen kiszorították a „görögöket”, a keresztény vetélytársakat.

A „zsidó aranykor” minden kétséget kizáróan Nagy Szulejmán uralkodása alatt köszöntött be. 1547-ben – tehát még jóval a Mendez-Nászik érkezése elõtt – a birodalomban utazó francia feljegyzései szerint: „oly mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét, hogy a török gazdaság teljesen az õ kezükben van. Az adószedéskor a legmagasabb árat teszik a provinciákból befolyó adókra és a hajók után befolyó kikötõi illetékekre és más efféle dolgokra.” Õk zavartalanul látogathatták a Szentföldet és védelmet élveztek az államhatalomtól.

Nagy Szulejmán szultánt nagyon tisztelték – kiváltképpen azért –, mert az 1530-as évek végén az õ parancsára állították helyre Jeruzsálem falait.
„A viszony különlegességét érzékelteti, hogy az uralkodót a zsidó források sem nevezték ’gój’-nak, sõt egy rabbi egyenesen úgy vélekedett, hogy ’aki nem tiszteli az uralkodónk, az igazságos és hatalmas király méltóságát, jobb lett volna, ha meg sem születik. Mert ugyanúgy kötelezõ megfogadni szavát, végrehajtani törvényeit és parancsait, mint ahogy kötelezõ teljesíteni a világegyetem királyának parancsait.”

A kormányzatban – a szultán közvetlen környezetében – is meghatározó volt a zsidók szerepe. Mondhatni II. Murád szultán óta mindig volt a szultán mellett egy zsidó. Akkor Edrinében egy olasz földrõl származó udvari orvos, Jakub (eredeti nevén Giacomo, vagy Jacopo). II. Mohamedet már õ gyõzte meg arról, hogy tüzérség felszerelésével vehet erõt Bizánc bevehetetlenek tartott falain.

Késõbb egy Jószef Hamon nevû férfiú érkezett Grandából, aki II. Bajazid, majd I. Szelim mellett bírt nagy befolyással. Az õ fia, Móse jutott a legnagyobb befolyásra, már I. Szelim uralma, de különösen annak fia, Nagy Szulejmán szultán uralkodása idején (Móse 1554-ben halt meg), a török uralkodó bizalmasa lett. A szultáni tanács az õ közbenjárására utasította el a birodalomban is felbukkanó „vérvádakat”, illetve az õ közben járására ûzték el azt a hírhedt szaloniki adóbérlõt, akinek uzsorái és túlkapásai miatt már az egész zsidó közösség léte veszélyben forgott.

Móse Hürrem és Rusztem pasa nagyvezír kormányzati „frakciójához” csatlakozott – fõként az idõsebb szultánfi, Musztafa ellenében, aki élesen zsidóellenes volt. Musztafáról Dernschwam is feljegyezte naplójában, hogy azt hirdette, hogy ha trónra lép, az egész törökországi zsidóságot megöleti. Az „összeesküvõk” – politikai ellenfelei, köztük Móse – megelõzték és 1553-ban elérték, hogy a nagy szultán rendkívül népszerû idõsebb fiát végeztette ki.

Móse Hamon kegyencsége alatt érkezett az Oszmán Birodalomba – Rusztem pasa nagyvezírsége idején – a híres Mendez-Nászi zsidó bankár család is Amely olyan hatalmas pénzügyi vállalkozással bírt, amely még az akkori nagyhatalmak uralkodóinak a francia királynak, vagy éppen a világ- és gyarmatbirodalmát építõ spanyol uralkodó-háznak is hiteleztek. A portugáliai marránok közül kerültek Antwerpenbe és József Mendez-Nászi onnan érkezett az „ígéret földjének” számító Török Birodalomba.



Zsidók a jeruzsálemi Siratófalnál imádkoznak - a felvétel az 1870-es években készült.



"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségérõl.”
Történelmi és kulturális oldal.

lásd. Káldy-Nagy Gyula: Számûzetés vagy áttelepítés? A budai zsidóság történetéhez 1526-ban. In: Évkönyv. Kiadja a Magyar Izraeliták Országos Képviselete. szerk. Scheiber Sándor. Bp. 1979/1980. 192-196.
Hans Dernschwam: Erdély, Besztercebánya és törökországi útinaplója. Közre adja Tardy Lajos. Bp. 1984. 279-280., 289.
Epstein. i.m. 43., 150-161.
Fodor Pál: Egy antiszemita nagyvezír? Együttmûködés és válság a 15-17. századi oszmán-zsidó kapcsolatokban. In: Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelembõl. Bp. 2001. 117-127.
Link