Még 2011-bõl, de aki emlékszik még Raklapra, az nem feledte el. Csakhogy lássátok, hogyan mennek a "dolgok". Egy mai napig nem tisztázott tragédia késztettet arra, hogy azokról is írjak, akik árnyként tevékenykednek a szórakoztató ipar, gyilkos éjszakáiban. Ahol mindenrõl szó esik, csak épp róluk nem, pedig ezerszázalékos biztonságra veszem, hogy ott vannak. Valahol a tömegben, vagy a háttérben, vagy az eldugott titkos kis pihenõkben. Jelenlétüket, csak beavatott emberek ismerik, de nem azért mert annyira titkos lenne, hanem mert annyira illegális. Túlnyomórészt feketén dolgoznak, irdatlan pénzeket megmozgatva, csak azért, hogy az alvilág, mocskos üzelmeit, zökkenõmentesen gyakorolhassa. Mint sok mindennek, ennek is egy élõ tanúja vagyok, hogy létezik, sõt, egyenesen virágzik.


West-Balkán haláltangó, ahol az ördög, több ezer embert kért fel egy keringõre, csak azért, hogy három áldozatát kiválaszthassa. Sem megérzések, sem tiltások, sem anyák gyengéd kérése nem hatotta meg a démont. Megmagyarázhatatlan kábulat vezette a tömeget, amely emberi hangot elnyomva, a zene, kegyetlen dübörgéssel adta át, az élettelen testeket, a sötétség birodalmának. Ha csak jelképesen is, de a kiválasztott szüzek, most ártatlanul, követik gyilkosukat, a rózsaszín halál horizontján. Szemükben anyáik könnyei, ajkukon apáik sóhaja, testükben barátaik elcsukló sírása.


Utólag nem csak magyarázatot keresnek, vagy felelõst, hanem szeretnék felfedni a gonosz arcát. Amíg bele nem csavarodnának a komplikált kutatásukba, nyilvánvalóvá teszem, talán amit sokan tudunk, hogy nem más a kulcsszereplõ, mint egyedül csak a pénz. Pénzt láttak a szervezõk, pénzt látott az alvilág, pénzt kért a biztonsági szolgálat, és pénzért rejtõzött a tömegben az az osztag, akikrõl most szót emelek. Ezek az inkognitóban dolgozó tûzszerészek. Semmi nem különbözteti meg õket egy normál, átlagos, hétköznapi embertõl. A különbség csak annyi közöttük, hogy õk valami olyat tudnak, amire nagyon nagy szükség van az éjszaka mámorában. Szereplõink, fel tudnak kutatni egy rejtett bombát, hatástalanítani, majd ugyan azzal a titokzatossággal eltûnni, ahogyan felbukkantak. Szereplõimet ne tévessze senki össze, azokkal az egyenruhás, hivatalos állománnyal, akik kiürítenek objektumokat ha dolgoznak. Ez a lényege a létüknek, hogy ha õk ott vannak, akkor semmit nem kell leállítani, vagy kiüríteni. Talán csak annyi ami összeköti az általam nevezett illetõket, a hivatásosakkal, hogy valaha õk is aktívak voltak, vagy még mai napon is azok, csak épp szolgálaton kívül. Saját zsebre mozognak, csoportokban, s feletteseik, vagy az állam nem is tud a tevékenységükrõl, vagy nem akar tudni, mert a pénz mindenek elõtt. Jut belõle mindenkinek.


Persze most meg kell magyaráznom, hogy honnan is tudok én errõl, amikor másnak halvány fogalma sincs. Egy teljes mélységében ebben utazó, volt tûzszerész mesélte el. Akirõl annyit tudni kell, hogy anno beosztottam volt, mint kopasz tehetségtelen, szarházi zsaru. Késõbb amikor beintettem eme belügyi trágyának, akkor átképezte magát tûzszerésznek, majd tûzszerész kiképzõ lett. Annyit tudni kell, hogy amikor a kezem alatt bénázott, még nekem kellett vigyázni az õ életére is nem csak a magaméra. Amit kedveltem benne, hogy ragaszkodott hozzám, azon oknál fogva, hogy sokkal nagyobb biztonságban érezte magát velem mint bárki mással. El is mesélek egy történetet, ízelítõül, tudd ki is volt õ.


Valamikor a nagy átalakulás idõszakában, a nyolcvanas évek legvégén, kaptunk egy speciális feladatott, ami az elsõ kerületre korlátozódott, mint figyelõ szolgálat. Valakik ott fenyegetõztek egy akkori miniszter lakása ellen. Három fõs csoportokban kellett végrehajtani a feladatot, éjszaka. Ugye egy és két óra magasságában, felfigyeltem az autók között sunnyogó két alakra. Valami azt súgta, nem egyenes úton járkálnak. Mondanom sem kell a társam ez a tag volt és egy kívülálló harmadik. Nem lepte meg õket, amikor közöltem velük, hogy a parancs ellenére ezt a két tagot lekapcsoljuk, mert tudták, rettentõ rámenõs vagyok, ha balhéról van szó. Kiadtam az utasítást, hogy õk ketten maradjanak a kijelölt helyen, s mivel felénk tartottak a célszemélyek, így én az utca másik oldalán elosonva, az autók takarásában, hátuk mögé kerülök és feléjük irányítom a simliseket. Úgy is történt. Sikerült úgy 8-9 méterrel felbukkan a hátuk mögött észrevétlenül. A fegyverem kézbe vettem, de nem húztam csõre. Bíztam abban hogy nem kell használnom, s lassan rejtve követtem õket. Vagy meghallották, vagy megérezték, de megálltak és erõsen elkezdtek figyelni. Éreztem a feszültséget és hallottam a saját szívdobogásom. Talán azt is tudtam, hogy másodpercek alatt történni fog valami, ha nem teszek semmit és elmenekülnek, vagy rosszabb esetben, nekem támadnak. Így gondoltam én kezdeményezek, s jobb ha a szemük láttára húzom fel a fegyverem. Éjszaki sötétség ellenére, elég erõs volt a közvilágítás, így sikerült is a tervem. Kiugrottam, kattant a fegyver szánja, majd elordítottam magam, hogy állj. Na persze. Azt várhattam. Mint a nyíl, úgy elkezdtek futni abba az irányba ahol a két kollégámnak kellett rejtõzni. Én meg utánuk. Akkor döbbentem meg, amikor a rejtekhelyrõl senki nem ugrott elõ, pedig a két célszemély már elhaladt elõtte. A fenébe is. Még jobban rákapcsoltam a futásra és elértem a helyet, ahol lenniük kellett volna. A legnagyobb meglepetésemre, nem hogy eléjük álltak volna, hanem a két bátor harcos még fel is ment egy lépcsõ tetejére, aztán onnan figyelték az eseményeket, hogy mi fog történni. Nagyon- nagyon ideges lettem, mert éreztem, hogy ezekkel a pillanatokkal elõnyre tett szert a két szarházi.

Akkor egy merész húzásra szántam el magam. Megmarkoltam erõsen a pisztolyom, majd elordítottam magam. Saját stílusban és nem a szolgálati szabály szerint. Álljatok meg a ki..va anyátokat, mert szét lövöm a fejetek! Ezzel egy idõben, felcsaptam a pisztoly markolatával a kresztáblára, majd nagy csattanás után, mint a filmekben, az én jómadaraim a földre vágták magukat és kiabálták, ne tessék lõni! A körülöttünk lévõ lakóházakból sorra kapcsolódtak fel a lámpák és fejek bukkantak az ablakokban. Rettentõen élveztem a helyzetet és sajnáltam is, mert ott azon a helyszínen nem tudtam beverni nekik. Így el kellett mennünk egy jó pár lépést, hogy takarásban legyünk. Na akkor elõvettem a pofonosztót és csillapítottam az idegességemen. Erre a két fene nagy harcos is oda ért. Motozás és egyebek. Rengeteg olyan cucc volt náluk, amiért simán elõállíthatóm õket. Többek között mindkettõnél kés és egyéb harceszközök. A lényeg még sem ezen van. Hanem amikor a kapitányságra értünk, az ügyeletes tiszt közölte velünk, hogy azt a két tagot sikerült elcsípnem, akiket hosszú ideje köröznek és a Kék Fényben is felhívást tettek közzé.

Ezt persze a két szerencsétlenség is hallotta, akik miatt talán még a fogam is ott hagyhattam volna, s a jelentés írás közben odajöttek ezzel a gondolattal. Mind annyian tudtuk ezért jutalom lesz, s kérésük tárgya az volt, ha valamelyikünk többet kapna, akkor azt elosszuk. Persze, hogy rám céloztak, mert tudták, a melót egyedül csináltam. Ennek ellenére beleegyeztem, majd mindenki megnyugodva, indultunk tovább a saját feladatunk ellátására. Tulajdonképp nekünk nem is szabad lett volna beavatkozni egy ilyen helyzetbe, de a vérem nem hagyott nyugodni. Persze a jelentést úgy írtam meg, mint akik, kényszerhelyzetben cselekedtek.

El is érkezett a jutalom osztás napja, csak hogy én, mint majdnem mindig le voltam fenyítve. Most az ok, elöljáróval szembeni illetlen viselkedés volt. Tehát mellõztek a dicsõségbõl, de a két srác meg kapta a maga pénzét. A megbeszélteket elfelejtve, mint ahogyan ti nem láttatok az elosztásból, így én sem. Nem haragudtam rájuk, de persze nagyon fájt. Nos, így kaptatok egy kis bemutatást ki is volt ez a késõbbi tûzszerész.


De haladjunk tovább napjainkig és hogyan is jön ez most ide. Attól a perctõl, hogy búcsút mondtam a számomra nem hivatást jelentõ hazugságoknak, meg is szakítottam minden kapcsolatot a szakmai múlttal. De valahogy ez a személy idõközönként, még is bele került az életem világába. Ha csak pillanatokra is, de ott volt. A húsz év alatt, három alkalommal tért vissza valami úton módon az életembe, ami jelentõségekkel bír. Valamikor 98-ban, tudomására jutott, hogy az országban vagyok, s felhívott egy kis segítségért. Az a típus vagyok, aki minden különösebb kérdések nélkül segít ha valaki rászorul. Így vele is ez történt. Nehézségei támadtak a megrögzött szerencsejátéka miatt, aztán hozzám fordult. Jól emlékszem, még arra is hajlandó voltam, hogy saját magam vigyem el a kért összeget, ami kisegíti. Valahol Mogyoródon volt szolgálatban a Siemens cégnél. Nem gyõzött hálálkodni és azt mondta soha nem felejti el. Valóban nem felejtette el, de ezzel szemben én igen. Legközelebb 2007-ben sodort össze a sors újra. Meghívott a lakására, ahol a legnagyobb megdöbbenésemre, olyan csóró szerencsétlen körülmények között élt, negyedmagával, amit én soha nem feltételeztem volna egy tûzszerésztõl. A lényeg még sem ez. Most jön a java. Egy évre rá, 2008 nyarán, valami ok miatt újra Magyarországon voltam, s mondanom sem kell megint összejöttünk. Annyi különbséggel, hogy óriási változás állt be az életében. Negyvenkét milliós lakást vett, tizenegy milliós terepjáróval jött értem és egy idõben nyaraltatta a családját valahol Ázsiában három millióért. Most azt kell mondjam, az Isten látja a lelkem és nem túlzok, mert ez a személy egy valós és nagyon is létezõ. Soha nem kíváncsiskodom, vagy tolakodok kérdésekkel, mert tudom, aki ilyen gyorsan gazdagszik, az szeret dicsekedni is és elmondja magától. Így is történt. Aztán most értünk a lényeghez. Jóval többet mondott, mint amire magamban számítottam.


Egyik napról a másikra környékezték meg, azzal a céllal, hogy Budapest luxus diszkóiban, lokálokban, kaszinókban, szórakozó helyeken, nagyszabású rendezvényeken vállaljon amolyan privát készültséget, hogy ne kelljen állandóan kiüríteni a helyeket egy bombariadó miatt. Ez egy nagy kiesést jelent, minden tulajdonosnak, ha több órára leállítják az üzletet. Persze ez az egész nem hivatalos. Annyira belement ebbe a kincsesbánya világba, hogy már saját csapatot állított össze, majd együttesen õrzik az alvilág biztonságát. Tisztában vannak azzal, hogy a bombariadók, csak riválisok egyfajta leszámolása, ami egyáltalán nem veszélyes, mert bomba az soha nincs. Ez nem is fontos, lényeg az hogy annyit kaszálnak, amennyit nem szégyenlek.

Az undorító az az egészben, hogy õk maguk is bombariadót imitálnak, ha pénzre van szükségük. Soha senki nem kockáztat ha érkezik egy bejelentés. Azon a napon, ahogy az anyós ülésben hallgattam a nem mindennapi beszámolóját, önkéntelenül is részese voltam egy telefon beszélgetésnek. Az egyik munkatársával beszélt, aki még mindig aktív tûzszerész és két nappal elõtte egy közös munkában vettek részt feketén, de történetesen, kaptak egy ellenõrzést, ami miatt el kellett tünni a helyszínrõl. S mivel a munkatárs eltûnt, így senki nem vizsgálta át az akkor éjszaka adott szórakozó helyett, aminek a tulajdonosa, elmondása szerint, a kiesés miatt, egymillió forintot vesztet. Ezt beszélték meg telefonon, hogy hogyan tudnák korrigálni a szituációt. Most figyelj.


Az, aznapi vendéglátás, a nevezett tûzszerész részérõl, egy esti kaszinó látogatással volt megspékelve. Valahol a körúton. Mit ad az Isten, ez a telefonos munkatárs, megjelent a kaszinóban, akinek be is mutatott. Én akkor még nem tudtam mi folyik körülöttem. Sok idõ nem kellett hozzá, majd, teljesen letaglóztak az ezután történtek. Újra kihangsúlyozom, hogy egy szót sem mondok, ami nem fedi a valóságot. Egy két poén ellövése után, elnézést kértek és azt mondták, beszélni valójuk van a kaszinó tulajdonosával. Ok, mondtam és leültem egy géphez, aztán addig is kisértettem a szerencsém. Rövid idõ után, újra felbukkannak, s közölték, õk is játszani akarnak. Úgy is lett. Nem telt el egy fél óra, az én tûzszerészem, aranykezû beosztottja, megfogta a jackpotot az egyik gépen. Ami azt jelentette, hogy kettõ millió négyszázezret nyert. Ott a szemeim láttára. Úgy általában nekem is vág az agyam mint a beretva és rájöttem ez nem egy nyeremény, hanem valamiért fizetés. Meg is volt oldva azonnal a nehézségük, mert ha egy milliót ki is fizetnek az elõzõ napi károsultnak, akkor még mindig zsebre vághat egy millió négyszáz ezret.

Kezdtem magam nagyon kínosan érezni és nem volt más szándékom, mint minél hamarabb el innen, mert valami azt súgta, ez nagyon nem az én világom. Közöltem a bombásszal, hogy nagyon- nagyon köszönöm a vendéglátását, de szeretnék már hazamenni. Elõzékenyen elvitt a szállásomra és ott elbúcsúztunk. Arra nem gondolt szerintem, hogy az volt az a nap, amikor utoljára találkoztunk. Mivel másnap reggel már hívott telefonon, de nem vettem fel, hanem küldtem egy SMS-t, azzal a szöveggel, én azt hiszem, ebben a büdös életben, már nem szeretnék vele találkozni. Úgy is lett.


Egy valami nagyon oda raktározódott az agyamhoz. Az a gúnyos kijelentés amit akkor tett, a búcsúzás pillanatában. Õ aki éveken át a csirkebelet zabálta kínjában, mert azt a kevéske állami fizetést is eljátszotta a gépeken. Így hangzott szó szerint. - Látod baszd meg! Nem kell ahhoz külföldre menni, hogy pénzt keress. - és visszataszítóan röhögött. Gondoltam, ha ilyen áron, akkor inkább köszönöm ezt a pénzkereseti lehetõséget. Az én lelkem nem eladó.


Azóta sem hallottam felõle semmit, de most hogy ez a szerencsétlenség történt, nekem ezerszázalékos meggyõzõdésem, hogy õ és a kis csapata, valahol ott lézengett a környéken.

Annál is inkább, mert ahogy kibogarásztam e rövidke idõ alatt, egy nagyon népszerû bombaszakértõje lett a magyarországi alvilág körében. Külön kiemelném, hogy akkori magyarországi tartózkodásom ideje alatt, volt némi megbeszélni valóm egy SZDSZ-es politikussal, aki külön felhívta a figyelmem, kerüljem ezt a személyt és jobb, nem kapcsolatba kerülni vele, mert elég rossz híre van, csak nem tudnak vele mit kezdeni. Sejtettem, hogy újra egy alvilág-fel világ összekapcsolódás lehet a háttérben. Én sem piszkálnám azt aki bombát tehet a seggem alá.


Valahol az sem lepett volna meg, ha a közösségi portálokon azt olvasom, valaki elkiáltotta magát Bomba.

Egy ilyen West-Balkán buli, nehezen elképzelhetõ, bombaszakértõk nélkül. Tehát, ha én vizsgálnám az ügyet, mindenképp felkutatnám ezt a fantom réteget is, mert talán többet tudhatnak még a soknál is.

Néha magamat sem értem, hogy miért nem lepnek meg engem bizonyos dolgok. Miért nem azok véleményére vagyok soha kíváncsi akik beszélnek? Miért csak az érdekel, hogy kik hallgatnak és miért?



Raklap