Szerintetek ezek nem értenek semmit?

Gárdos Péter: Bûn, hogy a magyar társadalom nem vetett számot a múltjával

Gárdos Péter egy pofonból tudta meg, hogy zsidó, és ez egy életre leszoktatta a verekedésrõl. Pedig úgy érzi, néha nem ártott volna fizikailag elégtételt venni. Hatalom és szexuálitás szerinte mélyen összefügg egymással, ezt járja körbe új regénye, a Hét mocskos nap is, amely a történelem veszteseirõl szól. Azokról, akiket menthetetlenül bedarált a 20. század õrülete. De vajon jellemhiba-e, ha valaki besúgóvá válik? Miért cseszõdnek el ártatlan életek? És hogy kezd valaki sikeres írói pályafutásba 60 fölött? Interjú.
Korábban a témában:

Bereményi Géza: Azt hallom, én vagyok a mostani rendszer kedvence
Tompa Andrea: Jobban tennénk, ha néha kicsit kussban maradnánk
Tóth Krisztina: Az utóbbi években kihozták az emberekbõl a legrosszabbat

Kezdjük egy egzakt kérdéssel! Hány pofont kapott életében? Azt olvastam, egyszer megszámolta.

Akkoriban vetettem ezzel számot, mikor a második filmünket, a Szamárköhögést csináltuk, mert abban is elcsattant néhány pofon. Valójában nem kaptam túl sokat, de volt köztük néhány igen jelentõs. Az elsõ nagy tasli, amit apámtól kaptam, döntõen meghatározta, hogy a késõbbiekben milyen viszonyom lesz a verekedéshez és az agresszióhoz. Ebbõl a pofonból tudtam meg ugyanis, hogy zsidó vagyok. A Hernád utcában laktunk, és az iskolából hazafelé két barátommal olykor kissé meggyepáltuk egyik osztálytársunkat. Apám meglátta ezt egyszer az ablakból, és mikor felértem a lakásba megkérdezte, miért bántjuk ezt a fiút. Mert nyúlszája a van, és mert zsidó – húztam ki magam.

Erre az apám, aki soha életében nem emelt rám kezet, lekevert egy akkorát, hogy nekiestem az elõszobaszekrénynek és a földre csücsültem.

Annyira meglepõdtem, hogy még sírni is elfelejtettem. Mikor végre meg mertem kérdezni, ezt ugyan miért kaptam, apám azt felelte: mert te is zsidó vagy. Ez egy életre meghatározta a pofonokhoz való viszonyomat. Az idáig a bátor fiút játszottam, aki néha belement a zûrös helyzetekbe is, onnantól kezdve viszont sosem bunyóztam.

Mintha lenne abban némi ellentmondás, hogy épp egy pofonnal szoktatunk le valakit az erõszakos viselkedésrõl.

Másról szoktatott le. Arról, hogy embereket különböztessek meg a származásuk, a bõrszínük, vagy a külsejük okán. Nem is maga a pofon, hanem a késõi bûntudat okozta bennem a törést. Hogy bántottam valakit, akit megvetendõ páriának gondoltam, és kiderült: én is pária vagyok. Akkor megtapasztaltam, milyen könnyû átkerülni a másik oldalra. Ezt persze csak késõbb gondoltam végig ilyen következetesen, de ez a kamaszkori élmény blokkolta bennem a verekedés iránti hajlamot. Bár sokszor éreztem azt, hogy nem ártana megvédenem magam egy-egy pofonnal, vagy fizikailag elégtételt vennem valamiért.

Került olyan helyzetbe, mikor fenyegetve érezte magát?

A zsidóságom miatt ez elég gyakran megesett. 15-20 évvel ezelõtt volt egy megrázó élményem a Honvéd-MTK focimeccsen, ahol talán férfiasabb lett volna, ha ütök. Valaki a mögöttem lévõ állóhelyrõl bekiabálta nekem: „Te büdös zsidó, kár hogy nem gázosítottuk el az anyádat!”. Döbbenten felálltam, mire õ folytatta, hogy „Igen, kis szemüveges, rólad van szó”. Tán tíz méterre tõlünk állt egy rendõr, odaléptem hozzá, és kapacitáltam, tartóztassa le ezt a férfit, mert zsidózik.

– Mikor?

– Most, nem hallotta?

– Nem.

Persze jól hallotta, ahogy mindenki más is körülöttünk. Ezután borult el az agyam, neki akartam menni a bekiabálónak és a haverjának. A barátaim fogtak le, hogy legyek már normális, mert agyonütnek. Tényleg reménytelen küzdelem lett volna, hiszen két hatalmas hústorony vigyorgott le rám onnan, fentrõl. De amikor az ember elsõ ösztönbõl reagál, nem ez foglalkoztatja. Késõbb beláttam, barátaimnak igazuk volt, nem szabad ilyen provokációnak felülni.

És mi a megfelelõ reakció ilyen helyzetben?

Semmi, erre képtelenség bölcsen reagálni. Odébb lehet menni, de akkor is nyomot hagy az emberben.

Az új regényében is elcsattan két fontos pofon, ám ezek épp ellentétes hatást váltanak ki, mint az apjáé. Mindkettõ tragikus következményekkel jár.

Kevés bestiálisabb dolgot tudok elképzelni az életben, mint amikor megütjük valakinek az arcát. Ez a felnõtt lét egyik legmegalázóbb gesztusa. A regényben mindkét pofon mellékesen csattan el, mégis radikálisan felülírják az áldozat pszichéjét. Egyikük megtörik, és passzív résztvevõje lesz saját megerõszakolásának, a másikat pedig az atyai pofon a nyilasok közé sodorja, ahova egyébként sem alkatilag, sem világnézetileg nem tartozik. Talán ez a gyakoribb következmény, a pofonok ritkán tudnak „jókor” elcsattanni.

A könyv címe „Hét mocskos nap”. Jól éreztem, hogy lehetne akár „Egy mocskos évszázad” is?

Abszolút. Megfordult a fejemben, hogy ezek az én históriáim talán a század legjellemzõbb lenyomatai. Az évszázad történetét persze reménytelen megírni, de úgy éreztem, ha kiragadok hét, egymástól távoli napot, amelyek mélyen összefüggenek egymással, talán mégiscsak felébred az olvasóban a gyanú: itt bizony egy velejéig mocskos század árnya rajzolódik ki.

Elõzõ regényében, a Hajnali lázban, a holokausztot túlélõ szülei szerelmi történetét dolgozta fel. Ez a borzalmak ellenére is az élni akarásról szólt, a Hét mocskos napban viszont már nincs tündérmesei végkicsengés, mindenkit bedarál a történelem. Pesszimistább lett?

Meggyõzõdésem, hogy az ember még sosem volt annyira kiszolgáltatva a hatalomnak, mint a 20. században. Ezt a kiszolgáltatottságot szerettem volna megragadni. Azt a végtelenül reménytelen helyzetet, amikor ledarál egy kegyetlen gépezet, mi pedig kétségbeesetten keressük, hogy tudunk-e bárhogy védekezni az ellen, hogy megalázzon és kifordítson minket önmagunkból. Arra a konklúzióra jutottam, hogy sajnos nem tudunk. A Hét mocskos nap hõsei így valamennyien áldozatok, a történelem vesztesei. Még az az alapvetõen szeretnivaló figura is, aki csak véletlenül lesz áruló. Õt is megnyomorítja a hatalom, abban a pillanatban, amikor besúgóvá teszi.

Újabban sokszor töprengek azon, jellemhibának tekinthetõ-e, ha valaki besúgó lett a 20. században.

És mire jutott?

Arra, hogy nagyon erõs jellemnek kell lenni ahhoz, hogy ellenálljunk, amikor berendelnek egy szobába, és együttérzõen beavatnak: rögvest szembefordítanak a feleségünkkel, a gyerekünkkel, elveszik az egzisztenciánkat, a jövõnket, a szakmánkat. Persze el is kerülhetjük mindezt, ha egyetlen apróságot bevállalunk: jelentünk valakirõl. Utólag persze könnyû ítéletet mondani, de ha beleképzeljük magunkat ebbe a helyzetbe, és megpróbálunk õszinték lenni, kénytelen leszünk belátni: rettentõ nehéz ilyenkor nemet mondani. Minden tiszteletem azoké, akiknek volt erejük mindent feláldozni az elveikért. Az emberek 99 százaléka viszont ilyen helyzetben besúgóvá válik, a hatalom cinkosa és egyben áldozata lesz.

A saját életében mikor érezte legerõsebben a hatalomnak való kiszolgáltatottságot?

Szerencsére engem sosem rendeltek be abba a bizonyos szobába, hogy beszervezzenek. Persze filmesként sokszor éreztem a hatalom súlyát. Híradósként kezdtem a pályám egy politikai szerkesztõségben, ahol nyilvánvalóan kellett kompromisszumokat kötni. Minden anyagunkat átnézte a cenzor, aki vagy kivágta a kellemetlen pillanatokat, vagy már eleve eltiltott bizonyos témákról.

Például?

A 70-es évek elején például volt egy olyan mániám, hogy én Rákosiról akarok dokumentumfilmet csinálni. Az akkori fõnököm behívott és szelíden megfedett, hogy nem vagyok normális. Rákosiról majd száz év múlva lehet filmet csinálni – súgta meg nekem bizalmasan, szegény nem tudhatta, hogy 20 éven belül beköszönt a rendszerváltás –, úgyhogy menjek a fenébe. A Kádár-rendszer ugyan már túljutott a Rákosi-féle hatalmi tébolyon, de azért nem engedte, hogy eltemessék, beszéljenek róla, filmet meg aztán pláne nem lehetett Rákosiról forgatni. Olyan kiélezett helyzetekbe viszont sosem kerültem, mint a regény szereplõi.
Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Az õ sorsuk gyakran összefonódik, de a sors itt nem valami magasztos rend, inkább egy abszurd és kissé beteges tréfa. Így érzi?

A magam és a hozzám közel állók életét szemlélve arra jutottam, hogy a végzet – vagy fogalmazzuk másként: a karma – nemcsak a drámairodalomban, de a mindennapokban is megkerülhetetlen fogalom. Bizonyos emberek szinte kihívják maguk ellen a sorsot, és belesétálnak a tragédiába, ami aztán romba dönti az életüket. És ez csak látszólag véletlen. Ha jobban megkaparjuk a felszínt, szükségszerûségek hálóját találjuk mögötte.

Úgy értsem, mindenki azt kapja, amit megérdemel?

Dehogy, inkább úgy, hogy minden ember hordoz bizonyos affinitásokat, amelyek mérnöki pontossággal jelölik ki a sorsát. Látszólag ártatlan emberek kötnek ki privát poklokban, mert olyan „hátizsákot” cipelnek magukkal. Mások pedig sekélyesebb képességekkel futnak be elképesztõ karriert. Ilyen értelemben az ember elsõsorban a választásainak az „áldozata”.

Nemrég volt egy általános iskolai osztálytalálkozóm, és drámai volt szembesülni azzal, hogy némelyek élete mennyire elcseszõdött.

És ahogy beszélgettünk, hirtelen kikukucskált a múlt. 13-14 évesen is ugyanúgy választottunk, – barátot, ellenséget, szakmát, karriert – csak akkor még nem sejlett fel ezeknek a választásoknak a drámai következménye. Akkoriban nem figyeltünk ezekre, és miért is tartottuk volna ezt fontosnak ezt a kamaszkorban? A sorsunkat utólag elemezve viszont úgy látom, kevés volt bennük az úgynevezett véletlen. Mintha a lejtõn gyorsuló golyó lennénk, amelyik végül beteljesíti a rendeltetését.

És hol marad a szabad akarat?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amikor kiválasztjuk a párunkat, a barátainkat, a karrierünket szabad akaratunkból cselekszünk. Szerintem ez önbecsapás, mert legtöbbször predesztináltak a döntéseink. Az irodalomban pláne így van. Egy jól megírt regényben vagy drámában nem lehetnek véletlenek. Bízom benne, hogy a Hét mocskos nap is megmutatja: a véletlenek tûnõ események szoros láncolatban állnak a sorssal és az ember lényegével.
Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

Úgy tûnik, a lényeghez tartozik az érzékiség is. Hogy jött, hogy a szex legyen a történetek közös nevezõje?

Tudatos döntés volt. Szerintem a hatalom és a szexualitás nagyon mélyen összefügg. És nemcsak azért mondom ezt, mert most slágertéma lett a #Metoo-mozgalom. Mi másért lenne érdemes hatalomra kerülni, ha nem azért, hogy elõnybe hozzuk magunkat abban a választási helyzetben, ahol férfiak és nõk küzdenek egymás becserkészéséért? Meg is nehezítette számomra a történet bonyolítását, hogy a regényben nincs igazán romantikus, szerelmi szál. Ez a könyv a szexualitáshoz mindig a kiszolgáltatottságon keresztül közelít.

Ráadásul gonosz játékot ûz az olvasóval. Az elsõ fejezet buja hangneme elaltatja a gyanút, hogy aztán hirtelen a legfojtogatóbb szexuális erõszakban találjuk magunkat.

Ez is tudatos. Illúzióba szerettem volna ringatni az olvasót, hogy felkészületlenül érje a folytatás. Úgy tûnhet, hogy egy pikáns Don Juan-történetrõl van szó, ahol hõsünk felelõtlenül gyalogolhat át az életen, és fel sem ötlik benne, hogy tetteinek lehetnek következményei. Majd kiderül:

nemcsak, hogy van következmény, de a história a szexualitás legsötétebb bugyraiba vezet.

A Hét mocskosnapból is készül majd film?

Volt egy forgatókönyv-verzió, de sajnos nem valósult meg.

Akkor ezt sem regénynek írta eredetileg?

Nem. Úgy tûnik, csak akkor vagyok képes regényt írni, ha elõbb írok egy forgatókönyvet. Nincs mese, elsõsorban filmrendezõ vagyok, így filmes szituációkban gondolkodom. A Hajnali láz is hasonlóképpen építkezett, amiért a kritikusok egy részétõl dicséretet, másoktól feddést kaptam. Szerintem ebbõl a regénybõl is film lehet egyszer, nem adtam fel a reményt.

Azért nem túl gyakori, hogy valakinek 60 fölött induljon be az írói karrierje.

Bon-mot-ként mondom, hogy Gauguin festészeti karrierje is elég késõn indult be, miután évtizedeket húzott le jóravaló tisztviselõként. Félretéve a viccet: a filmrendezés távol áll a regényírástól, mégsem olyan távol, mintha holnapután atomtudósként akarnám folytatni az életemet. Ez azért okozna némi nehézséget.

Élvezi, hogy íróként nem kell kompromisszumokat kötni?

Nemcsak a kompromisszumokról van szó. Az írás eleve magányos mûfaj, míg a filmkészítés maga a grandiózus társasjáték. Ha ott nem találsz magadnak egyenrangú partnereket, elvesztél. Egyetlen rossz választás is szétzilálhatja az egész rendszert. A pszichikai része teljesen más, de mindkettõt imádom. Az írás bizonyos értelemben kegyetlenebb, mert nem kapaszkodhatsz senkibe, és minden felelõsség a tiéd. Persze rendezõként is, de ez csak a végén válik nyilvánvalóvá. Az írásban elsõ perctõl az utolsóig magányos dzsungelharcos vagy.
Fotó: Marjai János/24.hu
Fotó: Marjai János/24.hu

A Hajnali lázat csak öt évvel a megjelenése után kapták fel külföldön. Hogy jött a kései világsiker?

Eredetileg egy kisebb kiadó adta ki, majd a Libri igazgatója, Halmos Ádám keresett meg azzal, hogy hadd vegye kézbe, és világsikert csinál belõle. Betartotta az ígéretét.

Ön sem számított már rá?

Dehogy, a könyv addigra már lejárt lemez volt. Akkoriban forgattam a filmet, és nagyon hittem benne, hogy az majd áttör. Mégsem az tört át, hanem a regény. Látja, az élet tele van meglepetésekkel. Akárcsak a jó próza.

A filmet nagyjából egy idõben mutatták be a Saul fiával, és mintha kicsit el is tûnt volna annak árnyékában. Nem bánta?

Teljesen más a kettõ. A Saul fia egy par exellance holokausztfilm, én meg az elsõ perctõl tudtam, hogy képtelen lennék holokausztfilmet csinálni. Valószínûleg azért, mert mikor a mamám ötvenévnyi hallgatás után megnyílt, elképesztõ részletességgel mesélte el az élményeit. Szinte percrõl-percre. És ha egy közeli hozzátartozódtól végighallgatsz ennyi borzalmat, például hogy miképpen lehetett átélni a 12 napos vagonutat Soprontól Bergen-Belsenig, akkor elmegy a kedved attól, hogy ezt vásznon reprodukáld. Azt gyanítom, nem is lehet. A Saul remek film, akárcsak A zongorista Polanskitól, de egyik sem képes úgy megrendíteni, mint anyám egyetlen holokauszt-története. És nem is hiszem, hogy születhet mûalkotás, amely a maga iszonyatában adhatja vissza az addig elképzelhetetlennek vélt poklot.

A könyvek, filmek mégis a szembenézést szolgálják. Hol tart ebben a magyar társadalom?

Súlyos lemaradások vannak. A holokausztról való tudás egyszerûen nem épült be a kollektív tudatba. Ennek társadalmilag ugyanolyan veszélyei vannak, mint az egyéni szinten: amit eltitkolunk, az elõbb-utóbb megbetegít minket. Magyarországon pontosan ez történik. A hivatalos narratíva ráadásul támogatja a félrenézést, mintha a magyar holokauszt a németek, vagy csak egy parányi, elvetemült csoport bûne lett volna. Persze, hogy voltak zsidómentõk és nagyszerû, bátor emberek, de ez elenyészõ azokhoz képest, akik közremûködtek vagy még inkább: szemet hunytak. Ezzel szembesültem azon a bizonyos focimeccsen is, amirõl az elején meséltem.

Hogy lehet, hogy egy embert lezsidóznak a lelátón, és nemcsak a közmegvetés marad el, de érzem a hangulatból: sokaknak tetszik, hogy valaki végre kimondta „az igazságot”?

Ez is mutatja, hogy a magyar társadalom még ma is teljesen infantilisan viszonyul ehhez a kérdéshez, mert – szemben a németekkel vagy a svédekkel – nem vetett számot a múltjával. Szerintem ez több mint hiba, ez bûn.

Gárdos Péter új regénye, a Hét mocskos nap a Libri Kiadónál jelent meg.
https://24.hu/kultura/2018/10/17/gard...multjaval/

-nem kell hozzá sok duma, a fenti néhány sor , 1-2 mondata elég bizonyosság arra , hogy ember , csak emberrel álljon le vitatkozni , pl egy zsidóval vagy egy földigilisztával -soha!- különben hamar a hir tv angard mûsorának fideszes - Orbán-fényesítõ - "vitapartnerei" helyében érezheti magát !

Ezek a "tanult " egyedek már hónapok óta ugyanazon a buta lehetetlenségem vitatkoznak a "szõke" riporter nõ vezényletével , miközben a két "ellenfél" majdnem szívrohamot kap.

Aki zsidóval áll le vitázni (mert tanulatlan) , mind ugyanígy jár !

Hawking - egy nyomorék gép volt , ami könnyen lehet ateista , nem kerül neki semmibe ! Nem fog megfizetni érte , nem tartozik elszámolni senkinek! Különben:
- Óvakodj a "jelet" viselõ "lénytõl" !

Holokauszt tagadó leszel a zsidó szemében !? Sajnálni való szerencsétlen az , akit ez érdekel ! Érdekel az is, hogy minek látszol a walt disney mickey mouse gügye üveg szemében ?

"Elolvastam, mit írt monzuking az olvasói levélhez, de pont ilyen párbeszéd velem is megtörtént 5 éve, egy zsidó volt CIA ügynökkel. Pont ez, pont így.

Csak tegnap ...-val beszélgettem, és mondta, vele is megtörtént egy ilyen, õ már csak fricskaként említette meg, hogy azért Jézus nem zsidó. Na akkor jött a tagadás, hogy a nemlétezõ Jézus igenis zsidó és minden ezt bizonyítja egyértelmûen! Pont úgy, mint nekem a CIA-s, az egész biblia kamu, de ettõl függetlenül minden azt bizonyítja kizárólagosan, hogy Jézus zsidó volt!

Nem is tudom, hogy jutottunk ide a beszélgetésben, vagyis de! Ugye mondtam, hogy már csak nõi petesejtbõl is tudnak léterhozni egészséges egereket kutatók Kínában és lassan nem lesz szükség nemekre, erre jött a válasz, hogy ez természetes dolog! Ezzel szemben Jézus szeplõtlen fogantatása maga a vicc, röhej tárgya, mégis Jézus nevelõapja igen vitatott és kétséges származása alapján állítják, hogy Jézus zsidó volt. "