Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Az elbocsátott hadosztály

BelföldÍgy jár minden magyar, aki fiktív külsõ ellenséggel akar megvívni anélkül, hogy a belsõvel leszámolt volna, de hetedíziglen! Erdély, 1919: „Példátlan, hogy ennyi ember ekkora frontot ilyen hosszú ideig tarthasson”

Erõs képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Soha szomorúbb, reménytelenebb áprilist. Demecser. Kis szabolcsi falu Nyíregyházától harminc kilométerre északkeletre Kisvárda irányában, nem messze a Tiszától. Itt szövegezi meg Kratochwill Károly ötvenéves magyar ezredes legutolsó hadparancsát.
„Hónapok óta hõsiesen és becsülettel harcoltatok a legnehezebb viszonyok között Erdélyért, a szép Székelyföldért… A kormány azonban semmiféle ígéretet be nem tartott. Ti sem ruhát, sem fölszerelést nem kaptatok. Azok az ún. segítõ vörös csapatok, ahelyett hogy hálásan elismerték volna hónapok óta tartó nehéz küzdelmeteket, és segítségetekre siettek volna, ellenséges érzülettel viseltetnek irántatok. Hogy hogyan dolgoztatok és viselkedtetek ti, ezt magatok tudjátok a legjobban. A székely hadosztály részére biztosított élelmiszervonatokat a vöröskatonák kirabolták… a hõs székely sebesülteket bántalmazták, titeket kigúnyoltak, tisztjeiteket megalázták… rosszabbul viselkedtek veletek szemben, mint az eddig harcban volt ellenségeitek… Az ellenség túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, hogy pénzetek, magánvagyonotok épségben marad, és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre, Erdélyországba vagy az entente-csapatok által megszállt területre, de követelik, hogy a fegyvert tegyétek le.
Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelõsséget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok, és e szerint járjanak el a parancsnokok, akik közvetlen ellenséggel állnak szemben. Én, aki annak idején Kolozsvárt szerveztelek benneteket, titeket cserbenhagyni nem foglak, ha a harcot választjátok, a végsõ küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az entente ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretüket betartsák.
Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden felesleges vérontástól megkímélve, ha a csapat az entente ajánlatát elfogadja – parlamenter útján és az ajánlat szellemében tárgyalhassanak. Errõl a csapatok a hadosztály-parancsnokságnak sürgõs jelentést tegyenek.
Kiadatik a csoportparancsnokságoknak, ezred- és önálló zászlóalj-parancsnokságoknak és a huszárszázadnak.” Aláírás: Kratochwill Károly ezredes, a székely hadosztály parancsnoka.
A dátum: 1919. április 25. Éppen négy hónap telt el azóta, hogy ezer esztendõ egyik legiszonyatosabb karácsonya köszöntött az erdõn túli föld fõvárosára, Mátyás király kincses Kolozsvárára. A november és a december százezrek számára úgy telt el, ahogyan egy erdélyi tiszt Veszendõ Erdély címû naplójában megfogalmazta: „el sem tudtam volna képzelni, hogy így felfordulhasson a világ”.
Elõször 1918. november 12-én Gyergyótölgyes térségében lépnek magyar földre az 1916-os betörés óta ismét hódító, területrabló román csapatok. November végére, december legelejére – mire december elsõ napján Gyulafehérvárott kimondják az „egyesülést” Romániával – a történeti Erdély földjének nagy része már román katonai megszállás alatt van, a „frontvonal” – már ha volna egyáltalán ilyesmi – Dévától, Marosvásárhelytõl, Besztercétõl nyugatra húzódik. És folyamatosan, lassan, de biztosan nyomul tovább napnyugati irányba.
Mire 1918 karácsonyára a román hadsereg eléri Erdély fõvárosát, Kolozsvárt, a néhány székely tiszt éppen egy hónapja tartó szervezõmunkája lényegében befejezõdik. Elõbb az Erdõvidékrõl, majd Csíkból, valamint Udvarhely és Háromszék vármegyékbõl heteken át zarándokol Kolozsvárra több ezer önkéntes kisebb-nagyobb csoportokban. Idõközben Nagyváradról a kincses városba érkezik Kratochwill Károly ezredes, aki 1918 elejétõl a 20. honvéd hadosztály 39. dandárjának parancsnoka. Tökéletesen védtelen Erdélyt talál: átveendõ hadosztályának, a 38-as sorszámúnak csak a keretei vannak meg. Ahogyan Gottfried Barna írja a Székelyföld 2007. februári számában, csupán a 21-es gyalogezred, egy önkéntesekbõl álló zászlóalj, továbbá csendõrség, nemzetõrség és néhány nemzetõr alegység (román is) található a városban. (A 24-es brassói gyalogezredet éppen – viszonylag közel – Zilahon szervezik újjá.)
A Kolozsvárra érkezõ székely önkéntestömegek felszerelése és felfegyverzése enyhén szólva nem ment könnyen. Ruházatot a székelykocsárdi raktárból kaptak ugyan, de a karácsony elõtti napokban az új alakulat legénységének a fele nem rendelkezett fegyverrel, élelmezésük is hiányos, akadozó, elégtelen volt. December 18-án az a parancs érkezik Budapestrõl, hogy „a vérontás elkerülése okán a kormány megtiltotta a harc felvételét, a fegyverhasználatot”. A csapatokat visszavonják az újabb „fegyverszüneti vonal”, a megszállásra kijelölt újabb városok (így például Kolozsvár) mögé. A hadosztály december 22-én elhagyja Kolozsvárt. Története tulajdonképpen e napon kezdõdik.
Januárban egy hadügyminiszteri rendelet értelmében megkapják a székely hadosztály elnevezést. Már a hónap elsõ felében megkezdõdnek a harcok, rövidesen kialakul és hosszú idõre megmerevedik a Csucsa–Király-hágó–Zilah–Szinérváralja–Técsõ–Máramarossziget frontvonal. A kormány közben végig azon mesterkedik, hogy a hadosztály minél messzebb legyen Erdélytõl, és minél kisebb hatásfokkal mûködhessen. Az ellátás fegyver, felszerelés, élelem dolgában cseppet sem javul. A fejleményeket mind nekikeseredettebben figyelõ Benedek Elek, Erdély és a régi Magyarország gyermeklelkeinek legnagyobb ismerõje és gondozója ezt írja: „Valahol, a régi Erdély nyugati szélein, székely katonák õrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, muníciót. Böhm… aki »határtalanul« szereti a hazát, tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuníciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek rendet csinálni…”
Mire kitavaszodik, a székely hadosztály valósággal a Király-hágó vonalához szegezi az addig simán elõrenyomuló román hadsereget. Négy nagy egységbe tagoltan (csucsai, belényesi, szilágysomlyói, szinérváraljai) 19 gyalogzászlóalj, 16 tábori és nehézüteg, valamint egy lovasszázad alkotja az egységet, amely olyan gyõzelmeket mondhat magáénak, mint a czigányi ütközet (január 13.), a bánffyhunyadi, Kós Károly által is – az Ezerkilencszáztizenkilenc címû írásban – megörökített csata (január 23.) vagy éppen a papbikai (február 4.) vagy a zilahi (február 22.) diadal. „Százötven kilométeres fronton, Csucsától egészen Máramaros megyéig, összesen nem volt tízezer emberünk. Talán a hadtörténelemben is példátlan, hogy ennyi ember ekkora frontot ilyen hosszú ideig tarthasson még olyan fajsúlyú katonasággal szemben is, mint az oláh” – összegez a hadosztály történetét feldolgozó, 1929-ben megjelent kétkötetes munkájában Koréh Endre, a székely hadosztály tábori lelkésze.
Miután 1919. március 21-én hatalomra jut a kommün, a hadosztály sorsa tragikusra fordul. Benedek Elek summázata: „A székely szovjet is megalakul, vagy tízen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösökké gyúrják át. Sikerült is megbontaniuk a maroknyi sereg egységét… Röviden: Kun Béla is »határtalanul« szerette a hazát” (Benedek Elek: Az élet útján, 1921).
Két tûz közé kerül a hadosztály: éppen amikor erõt gyûjt, és biztatást ad Erdély védelmére, hatalomra jut egy olyan irányzat, amely minden közösséget megtagad a haza védelmével, a nemzeti érzéssel. Mit tehet ilyen helyzetben? „Ha szembehelyezkedik a kommunizmussal, lefegyverzik, és akkor vége a székely ügynek, Erdély felszabadításának… Azt még kevésbé tehette meg, hogy feljöjjön a fõvárosba rendet teremteni, mert akkor a védtelenül hagyott demarkációs vonalon azonnal elõrenyomult volna az ellenség. Higgadt megfontolás és kellõ körültekintés után a székely hadosztály csak azt tehette, amit meg is tett: egy diplomatikus lépéssel biztosította a hadosztály fennmaradását és harci képessége minden eszközét” (Koréh Endre).
Ám ez sem tarthatott sokáig: a románok április 15-én – Kun Béláék közismert politikai ostobaságai és teljes nemzeti érzéketlensége láttán, hátukban a Vyx-jegyzékkel – végre meg merték indítani nagy, átfogó támadásukat, ettõl megijedtek a kommünárok, hiszen elérhetõ közelségbe került az Eminescu megénekelte nagy román álom, a Dnyesztertõl a Tiszáig terjedõ birodalom megvalósulása, az egész Tiszántúl – no meg legfõképpen: a hatalom! – elvesztése. Így hát Kratochwill ezredes parancsot kap: bázisát helyezze át Debrecenbe, és vegye át a nyíregyházi és a nagyváradi „proletár hadosztályok” parancsnokságát is. „Ha a bolsevizmus nem került volna uralomra, a románok a 150 km hosszú védõvonalat sohasem törhették volna át” – írta a parancsnok A székely hadosztály harcai címû könyvének bevezetõjében. És következett a már idézett demecseri hadparancs…
Feljegyezték, hogy amikor – már az Alföldön – a kommün vörös hadseregének katonái találkoztak a székely hadosztály harcosaival, azok elmondták, mennyire szerettek volna sokkal keletebbre, Erdély hegyei között meghalni. A vöröskatonák csodálkozva legyintettek: dögöljetek meg, ahol akartok, mondták.
Link

Hozzászólások

238 #1 bivaly
- 2018-11-10 21:57
Vöröskatonák ? A rohadt, büdös, tetves proli, fegyverrel a kezében.

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.47 másodperc
2,966,946 egyedi látogató