Jézust "szerecsenmosdatják"! Még kiderül, se nem zsidó, se nem nõtlen, se nem "isten", hanem "csak egy Ember", aki ugye akár bármelikünk is lehetne, de hát nem, ugye manapság csak a külcsín számít és a belbecstelenség, ezért én javaslom a sok kis mondern-kori Jézusnak, hogy csak gubózzék bé nyugodtan és szarja telibe ezt a mocskos világot. Csak így simán! Szeretet, áldás, béke! Aminy! Jézus elvegyült a társadalomban, becsülte a Templomot, kritizálta ugyan a Szanhedrint és annak tagjait, de döntéseiket figyelembe vette. Alakja, tanítása és tettei egyik korabeli zsidó irányzattal sem azonosíthatók. A Hetek 2014-ben íródott cikkét közöljük újra.

A názáreti Jézus idejében a Szentföld zsidók által lakott részei különbözõ államokhoz tartoztak. A központ, Júdea és benne Jeruzsálem a Római Birodalom egyik provinciája volt a császár által delegált helytartó, Pontius Pilatus felügyelete alatt. Északra a vegyesebb lakosságú Galilea azonban önálló királyság volt, nem a Birodalom része, bár az uralkodó Heródes-dinasztia annyira függött Rómától, hogy önállóságát csak hûségével õrizhette meg, így ez meglehetõsen névleges függetlenséget jelentett csak. A Jordán túlpartján (a mai Jordánia területén) lévõ Tízváros tíz városa hellénisztikus jogokkal rendelkezett, és fõként görögök lakták.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy a zsidóság vallási, erkölcsi és közösségi életét az államhatároktól függetlenül a hetvenegy fõs jeruzsálemi Szanhedrin irányította, amelynek e tekintetben jelentõs autonómiát biztosított mind Róma, mind a Heródesek. A Szanhedrin hatalma a mózesi Törvényen (Tóra) alapult, amely kimondja, hogy e Törvény értelmezésének vitás kérdéseiben mindig a fõpap és a legfelsõbb bíró szava dönt, és döntésüknek minden zsidó halálbüntetés terhe mellett engedelmességgel tartozik; e két vezetõt pedig további hatvankilenc neves írástudó, bíró, pap és vén segíti szavazatával.

Állam és egyház elválasztása nélkül

A korabeli zsidó viszonyok megértéséhez nélkülözhetetlen tudatosítanunk, hogy a Tóra egy olyan teokratikus államot ír elõ a zsidóság számára, amelyben az állam és a vallás nincs és nem is lehet elválasztva egymástól, hiszen az isteni Törvény határozza meg az állami törvényeket is, és számos hitbeli, szellemi, erkölcsi tettet állami eszközökkel szankcionál, büntet vagy korlátoz. Ezért az ókori Izraelben minden hitbeli-spirituális felfogásnak politikai követelményei és következményei voltak, és viszont: minden politikai tevékenység vallási jelentõséggel is bírt.

Amikor ezt a kort úgy tárgyalják modern történészek, hogy az egyik mozgalmat politikai vagy nemzeti jellegûnek titulálják, a másikat vallásinak, ez a mai viszonyok hibás, anakronisztikus visszavetítése. Valójában minden vallási mozgalom egyúttal politikai mozgalom is volt, és minden politikai mozgalom egyúttal vallási is.

Kényes egyensúly

Róma bizonyos mértékig kénytelen volt a zsidóság mózesi Törvényeken alapuló életformáját tiszteletben tartani, hiszen ellenkezõ esetben a nép akár teljes kipusztulása árán is inkább a fegyveres harcot választotta volna hite védelmében a Birodalom ellen. Hasonló helyzetben voltak Galileában a Heródesek is.

Ez a kényes és érzékeny szituáció a rómaiak és a Szanhedrin által kialakított kompromisszumos megoldások ingatag és folyton módosuló rendszerével volt csak többé-kevésbé békésen fenntartható. A helyzetet csak súlyosbította, hogy részben emiatt, részben más okok miatt a Szanhedrin nemcsak két pártra szakadt (szadduceusok és farizeusok), hanem ráadásul az egész testület mélyen átitatódott korrupcióval, mondhatni a különbözõ irányzatok minimális együttmûködési képességét szinte már csak a közös „mutyi” biztosította – ebbe természetesen a római hatalom is belefolyt.

„A nép, amely sötétségben lakik”

Galileában a Szanhedrin befolyása a távolság és a lakosság vegyesebb összetétele miatt jelentõsen kisebb volt, és Róma hatása is csak a Heródesek közvetítésével valósult meg. A félig edomita, félig zsidó, és teljesen Rómában szocializálódott királyokat a zsidó lakosság joggal kezelte a legnagyobb gyanakvással. „Nagy” Heródes – akinek idejében Jézust már csecsemõkorában Egyiptomba kellett menekíteni – közismert volt súlyos hatalmi paranoiájáról, melynek következtében még saját fiai megölésétõl sem riadt vissza.

Heródessel kapcsolatban ritkán említik, hogy a jeruzsálemi Templom újjáépítésére irányuló hatalmas és valóban gyönyörû épületet eredményezõ erõfeszítései mögött minden bizonnyal messiási ambíciók is húzódtak, hiszen a Szentély mindenkori építését kizárólag Dávid leszármazottai, vagyis a messiási vérvonal tagjai végezhetik. Maga Heródes biztosan nem gondolta, hogy õ lenne a Messiás – hiszen amikor a Messiás megszületésének csak lehetõsége is felmerül, azonnal megölet Betlehem környékén minden fiúgyermeket, meglepõen erõs, ám teljesen paranoid hitet mutatva a prófétai jövendölésekben –, azonban a nép köreiben a templomépítkezéssel azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy õ a kiválasztott. Nem véletlenül nevezte a valóban dávidi, királyi származású Jézus a következõ Heródest egyszerûen rókának, majd tagadta meg késõbb a puszta válaszadást is annak kérdéseire – hiszen a Heródes-ház illegitimitása nyilvánvaló volt a Szentírást komolyan vevõ zsidók között.

Még több Tóra

A Szanhedrinben egymással viaskodó szadduceusok és farizeusok vallási és politikai irányzatain kívül azonban akkoriban a zsidó társadalom számos további, egymással gyakran fegyveres összetûzéseket is kirobbantó mozgalomra szakadozott.

A kumráni közösség már az i. e. 160-as években radikálisan kiszakadt a zsidó társadalomból, mivel fõpapi származású vezetõi nem fogadták el a Templomban regnáló fõpapi családok legitimitását szellemi-erkölcsi érvek alapján. Felfogásuk szerint a Messiás bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy természetfölötti erõk mozgósításával fegyveres háborút indítson a Birodalom ellen, majd hódító háborúkkal elfoglalva az egész földet, elhozza a Törvény uralmát az egész emberiség számára. A kumrániak ezért egész életüket a Messiás seregében való katonáskodásra készüléssel töltötték. A Templommal, a Szanhedrinnel és az átlagos zsidó társadalmi élettel azonban szinte semmi közösséget nem vállaltak, és a farizeusoknál is jóval szigorúbban értelmezték a Tórát. Hittek a Szentlélekben és erõsen igényelték is, törekedtek a csodás gyógyulások, próféciák és más természetfeletti megnyilvánulások gyakorlására is.

A vég kikényszerítése

A zelóták („féltékenyek”) különbözõ csoportjai a vallási-politikai radikalizmusnak egy másik, legalább ennyire szélsõséges útját választották. Õk is meg voltak gyõzõdve arról, hogy a Messiás eljövetele, a Birodalom pusztulása és az Isten világuralma küszöbön áll, sõt egyes csoportjaik saját vezetõiket általában a Messiásnak is tekintették. Sajátos bibliaértelmezésük lényege abban állt, hogy azt tanították: nem elég passzívan várni az isteni beavatkozást, hanem a Róma elleni fegyveres harcot el kell kezdeni, még mielõtt a Messiás fellépne és Isten beavatkozna, mert ez az erkölcsileg kötelezõ „hitbeli kilépés” fogja arra indítani a Mindenhatót, hogy „kénytelen legyen” szeretett népe védelme érdekében a rómaiak rettenetes túlerejével szemben csodákat cselekedni. A „vég kikényszerítésének” ez a teológiája a római katonaság és a bûnös zsidók elleni fegyveres merényletekben és terrorcselekményekben öltött konkrétan testet, amelyek persze mindig véres megtorlásokhoz vezettek a római légiók részérõl. Mígnem aztán a zelóta erõfeszítéseknek köszönhetõen i. sz. 66-ban sikerült az egész országot belerántani a háborúba – amely Jeruzsálem elvesztéséhez, a Templom pusztulásához, a Szentföld elvesztéséhez és kétezer év szétszóratáshoz vezetett. Isten nem kényszeríthetõ – vonták le a rabbik végül a következtetést, és igyekeztek a népet a további zelótizmustól visszatartani.

Hol állt Jézus?

Bár a közelmúltban ismét felelevenedett az a nézet, miszerint Jézus maga is zelóta lett volna, ezt a vélekedést a vallástörténeti szakmában mintegy harminc éve már megcáfolták. A názáreti Jézus Krisztus alakja, tanítása és tettei egyik korabeli zsidó irányzattal sem azonosíthatók. Jézus elvegyült a társadalomban, becsülte a Templomot, kritizálta ugyan a Szanhedrint és annak tagjait, de döntéseiket figyelembe vette, a tisztátalanoktól nem határolta el magát, együtt evett bûnösökkel, paráznákkal és vámszedõkkel – általánosságban egy erkölcsös, de emberbarát és életigenlõ ember volt. A világtörténelem mindeddig vitathatatlanul legnagyobb hatású személyisége egészen eredeti ember volt. Sõt a szó legszorosabb értelmében: az Eredeti Ember.

Link