Jé, bammeg, kicsit lassan nyögik fel az elmebeteg világképletet, de ha kóser az író, akkor érthetõ a reklám. Na, sok buzi picológus és a "szakma" még a végén kénytelen lesz "összeesküvés-hívõ" lenni. A világ mentális egészsége válságba jutott, minden országban egyre súlyosabb probléma a depresszió és a krónikus szorongás. Nemrég jelent meg a Lancet orvosi szaklapban egy errõl szóló tanulmány a téma 28 szakértõjétõl, akik szerint a mentális egészség kezelésében sokkal rosszabb a helyzet, mint a fizikai egészségében, és ez rengeteg szenvedéshez vezet. A fejlett világban a depresszió lett a munkahelyi hiányzások egyik vezetõ oka, az antidepresszánsok fogyasztása pedig meredeken emelkedik.

Mindez önmagában is elég figyelemreméltó, különösen azzal együtt, hogy az emberiség akkor jutott lelki válságba, amikor egyébként a jóléte rengeteget javult. Ezzel a témával foglalkozott 2018 egyik legnagyobb vitát kiváltó könyve, amit Johann Hari brit újságíró írt Lost Connections (Elveszett kapcsolatok) címmel. A legkülönfélébb helyeken idézett könyv alaptétele pedig nagyjából az, hogy

mi van, ha ezek a mentális betegségek nem rendellenességek, hanem teljesen természetes reakciók arra a világra, amit kialakítottunk magunknak?

Hari maga is több mint egy évtizeden át szedett antidepresszánsokat, élete meghatározó része volt, hogy újra és újra próbál tenni valamit a mindent felemésztõ szorongás és fájdalom ellen. Orvosai jellemzõen biológiai okokkal magyarázták a problémát, és arról beszéltek neki, hogy a szerotonin alacsony szintje, és a kémiai egyensúly hiánya okozza a szenvedését, ezt pedig gyógyszerekkel kezelni lehet.

Hari viszont azt tapasztalta, hogy átmenetileg ugyan segítenek a gyógyszerek, hosszabb távon viszont nem - és hasonló lehetett a társadalom tapasztalata, mert miközben például Amerikában 65 százalékkal emelkedett az antidepresszánsokat szedõk száma 15 év alatt, a depresszió nem lett ritkább, sõt.

Így elkezdett dolgozni egy másik magyarázaton. Világszerte interjúzott kutatók sorával, akik azzal a megközelítéssel mennek szembe, hogy a depresszió egyszerû biológiai történet volna. Aki depressziós, vagy krónikusan szorong, az nem egy elromlott gép, hanem ember, akinek kielégítetlen alapvetõ igényei vannak, írja Hari. Az embernek vannak alapvetõ fizikai igényei, étel, ital, biztonságos hely, tiszta levegõ, ezeket a fizikai igényeket pedig a jelenlegi világrend minden korábbinál jobban ki is elégíti, sokkal kevesebb éheznek például, mint bármikor. De vannak lelki igényeink is: kötõdés másokhoz, a közösség érzése, az értelmes munkavégzés igénye, a megbecsültség, közelség a természethez. Ezeknek a lelki igényeknek a kielégítésében már egyáltalán nem olyan jó a kultúránk.
Hiányzik a közösség

A történelem egyik legmagányosabb társadalmában élünk, írja Hari. Az általa idézett egyik adat szerint az Egyesült Államokban rendszeresen felmérik, hány közeli barátja van az embereknek, és míg korábban 5 volt a leggyakoribb válasz, a kétezres évekre ez 0 lett. Ez nemcsak amerikai probléma: korábban mi is írtunk arról, hogy a magyar fiatalok az egyik legmagányosabbak Európában.

A magány sûrû szmogként nehezedik a kultúránkra,

írja, ennek pedig súlyos hatásai vannak: az akut magányosság olyan stresszel jár egy ember számára, mintha fizikailag megtámadnák, egészségügyileg pedig az elhízással azonos hatású.

Az egyik alapvetõ beteljesületlen igény tehát a kötõdés és a közösség iránti vágyunk, ami teljesen természetesen vezet depresszióhoz. Az emberi fejlõdés során jellemzõen azok maradtak életben, akik együttmûködtek, hatékony csoportokat alkottak, közösséget szerveztek. (Errõl Yuval Noah Harari is sokat ír.) Amikor valaki elszakadt a csoportjától, az jellemzõen azt jelentette, hogy veszélyben van. A mai ember az elsõ, aki közösség helyett inkább egyedül akarja megoldani a problémáit, és ez valójában szokatlan nekünk, állítja Hari.

Ráadásul, amikor összehasonlították huzamosan magányos, és nem magányos emberek agyi tevékenységét, kiderült, hogy elõbbiek feleannyi idõ, 150 milliszekundum alatt érzékeltek a veszélyeket, mint utóbbiak, akiknek 300 milliszekundum kellett. A magányosság miatt sokkal jobban élesedett a figyelmük, mert tudták, hogy csak magukra számíthatnak. Ami elsõre nem hangzik rosszul, csak hát már nem a vadonban élünk, és ennek eredménye valójában az, hogy sokkal több mindent vesznek támadásnak, sokkal félénkebbek és elutasítóbbak lesznek másokkal szemben, aminek az eredménye az, hogy még nehezebb lesz velük, és még magányosabbak lesznek.
Hiányzik az értelmes munka

2011-ben 142 országban végzett felmérést a Gallup arról, hogy az emberek mennyire elkötelezettek a munkájuk iránt. 63 százalék mondta azt, hogy nem elkötelezett, de úgy-ahogy eltölti a munkanapjait, 24 százalék válasza volt az, hogy kifejezetten utálja a munkáját, és mindössze 13 százalék azt, hogy lelkesen dolgozik.

Vagyis, az elsõ két kategóriát összeadva az emberek 87 százaléka nem szereti azt, amit csinál napjai jelentõs részében.

Csoda, ha nem érzik jól magukat a bõrükben?

Azt is megfigyelték, hogy a hierarchia alapján milyen típusú pozícióhoz tartozik a legnagyobb valószínûséggel depresszió. Ez egyrészt az alacsony státuszúakra volt igaz, másrészt azokra, akik valamiért fenyegetve érezték a saját helyüket, legyenek bármilyen státuszban. De a leginkább azzal kapcsolódott össze a depresszió, ha valaki úgy érezte, nincs semmilyen érdemi irányítás a kezében, és valójában nem más, csak egy behelyettesíthetõ csavar a gépezetben.
A lélek KFC-je

A könyvben idézett felmérések sora mutatta ki, hogy minél inkább materialista valaki, minél inkább anyagi, és pozícióbeli dolgok alapján értékeli magát, annál nagyobb valószínûséggel lesz depressziós. Ami azért lényeges, mert közben ezek az értékek számítanak alapnak a fejlett világ domináns kultúrájában, és ez affelé tolja az embereket, hogy így határozzák meg magukat. Hari megfogalmazása szerint egyszerûen rossz forgatókönyvet követünk, ami valójában olyan hatással van a mentális egészségünkre, mint a gyorséttermek a fizikai egészségre - „a materializmus a lélek KFC-je”.

Idéz egy 1978-as kísérletet is, amiben gyerekek két csoportja vett részt. Az egyik csoportnak megmutattak két reklámot egy nagyon menõ játékról. Ezután azt mondták nekik, hogy választhatnak: egy olyan gyerekkel játszanak, akinek megvan ez a játék, de nagyon undok, vagy egy olyannak, aki kedves, de nincs ilyenje. Akik látták a reklámot, jellemzõen az elõbbit, akik nem, az utóbbit választották, vagyis összesen két reklám elég volt, hogy a tárgyat válasszák a vonzó emberi tulajdonságok helyett.

De a nagy hiányérzetek között említi a könyv a természettõl való távolságot is - egy korábbi interjúban Purebl György, a Magyar Pszichiátriai Társaság volt elnöke is arról beszélt a 444-nek, hogy beteggé tesz minket, hogy elszakadtunk a természettõl.
Az a probléma, amit a társadalom annak tekint

Ha évtizedekkel ezelõtt ha egy nõ elment pszichológushoz, és elmondta, hogy mindene megvan: a férje nem veri, van autója és mosógépe, van két gyereke, mégse érzi jól magát, akkor kapott erre a gyógyszert és kész. Pedig ha ma visszamehetnénk, és beszélhetnénk azzal a nõvel, elmondhatnánk neki, hogy persze, hogy mindened megvan - de csak a kultúra aktuális standardjei szerint, és ezek a stadardek közel sem teljesek, és természetes, ha egy nõnek többre van szüksége, mint autó, mosógép és háziasszony szerep, írja Hari.

Egy másik példa szerint a hetvenes években amerikai pszichiáterek összeállítottak egy listát, amin kilenc tünet szerepelt, és ha valaki ebbõl ötöt produkált, akkor valóban depressziós volt, akit kezelni lehetett. De hamarosan kiderült, hogy nem olyan egyszerû a dolog. A lista például tökéletesen illett olyanokra is, akik éppen gyászoltak. Akkor ezek szerint gyógyszereket kellene adni mindenkinek, aki épp elveszített valakit?

A lista szerzõi ezért bevezették a gyász-kivételt. Ha valaki produkálja a tüneteket, de kiderül, hogy az elmúlt egy évben elveszített valakit, akit szeret, akkor nem rendellenességrõl, hanem éppen ellenkezõleg, teljesen természetes reakcióról van szó. Egy ideig ez meg is oldotta a problémát. Aztán egyre több orvost nyugtalanított a gyászkivétel, hiszen nyilván nem áll összhangban azzal a leírással, hogy a depresszió egyszerû biokémiai probléma. És ha elfogadjuk, hogy a depresszió tünetei természetesen következményei lehetnek egy élethelyzetnek, a gyásznak, akkor miért ne lehetnének más helyzeteknek is következményei? Mondjuk egy munka elvesztése, vagy épp ellenkezõleg, egy értelmetlen, gyûlölt munkahely, vagy éppen a magányosság? Innen vezetett tovább az elképzelés, hogy ezek a tünetek egy mélyebb probléma üzenetei, és valójában ezzel a mélyebb problémával kellene foglalkozni.
Antidepresszánsok? Azokat már ismerjük

Hari elmeséli a dél-afrikai pszichiáter, Derek Summerfield esetét, aki a kétezres elején elment Kambodzsába, amikor ott bevezették az antidepresszánsokat. Amikor egy helyi közösségben elmondta, mire jók ezek a szerek, azt mondták neki, hogy ezt már ismerik.

Egy helyi farmer történetét mondták el neki, aki a rizsföldön dolgozott, és egy taposóakna miatt elveszítette az egyik lábát. Kapott ugyan mûlábat, de ezzel egyre nehezebben tudott dolgozni, egy idõ után fel sem akart kelni, a depresszió klasszikus tüneteit produkálta. Az orvosok elbeszélgettek vele, és megoldást találtak: kapott egy tehenet, és innentõl azzal dolgozott, újra volt kedve az élethez. Vagyis az "antidepresszáns" számukra nem olyasmi volt, ami az agy kémiáját változtatta meg, hanem olyasmi, ami az életében lévõ problémán segített.
Az okok kezelése, nem a tüneteké

Ezt a gondolatmenetet folytatva számos megoldás-kísérlet felmerül a könyvben, amik különbözõ módokon a ki nem elégített igényekre, az elvesztett kapcsolatokra reagálnak. Ott van a brazil Sao Paolo példája, ahol egyszerûen betiltották a köztéri plakátokat, amitõl jobban érezték magukat az emberek, bemutatja egy biciklibolt átszervezését, ahol a hierarchikus felépítés helyett minden dolgozónak több beleszólása lett a mûködésbe. Kelet-Londonban azzal segítettek súlyos depressziósaknak, hogy rávették õket, tegyenek rendbe aztán rendszeresen gondozzanak egy mocskos udvart. És felmerülnek az alapjövedelem-kísérletek is, amik a pénzügyi szorongáson tudnak enyhíteni, vagy a portugál kábítószer-dekriminalizáció, ami elképesztõen látványos eredményeket produkált azzal, hogy a büntetéspolitika helyett csak az okok felszámolásával foglalkozott, és ezt még a terv korai legnagyobb ellenzõi, a helyi rendõri vezetés is elismerte utólag.

(Hari egy korábbi könyvében a drogellenes háborúval foglalkozott, hasonló séma alapján: ott sem a probléma tüneteire, hanem a függõség valódi okaira koncentrált. Ebben beszél a patkányokkal végzett kísérletrõl, ahol az állatok rendszeresen a heroinos vizet választották a sima víz helyett, ami a heroin addiktív mivoltának egyik hivatkozási alapja volt. Aztán egy kanadai professzor, Bruce Alexander felvetette: ezeket a kísérleteken egy üres ketrecben végzik, ahol semmi nincs, ami egy patkány számára értelmessé tenné az életet. Ezért építettek úgynevezett patkányparkokat jó környezettel, rengeteg játékkal más patkányok társaságával: az ott végzett kísérleteken pedig már egyáltalán nem választották nagyobb arányban a heroinos vizet, mint a simát, egyszerûen mert nem volt rá szükségük.)
A világot kell megváltoztatni

Az persze jogos felvetés, hogy mit érnek azzal a mentális betegségektõl szenvedõ emberek, ha azt javasolják nekik, hogy az egész világot meg kellene változtatni, miközben ezt nyilván nem tudják megtenni. Hari erre azt mondja, hogy egyrészt a saját mozgásterén belül persze mindenki tegyen meg, amit tud, de végsõ soron az egyéni helyzetek javítására a legjobb módszer, ha az egyének összeállnak, és társadalmi változást érnek el - mert a probléma sem egyéni valójában. Erre példának Andrew Sullivan homoszexuális újságíró történetét hozza fel, akit 1993-ben HIV-pozitívként diagnosztizálták.

Sullivan akkor a kor közgondolkodásának megfelelõen szégyellte magát, és úgy érezte, ez a büntetés a bûnös életéért. Elvonult egy Cape Cod-i melegközösségbe, és elkezdte azt, amirõl úgy gondolta, élete utolsó tette lesz: írni egy könyvet a melegházasságról, ami akkor lehetetlen utópiának tûnt. A Virtually Normal volt az elsõ könyv, ami ezt javasolta, és nemcsak konzervatív részrõl, de a melegek közül is sokan kritizálták, mint bizarr ötletet és a húr felesleges túlfeszítését.

„Amikor azt hallom, hogy nem lehet a világon megváltoztatni, akkor arra gondolok, milyen lenne visszamenni az idõben, és azt mondani Sullivannek 1993-ban: képzeld el, hogy 25 év múlva nemcsak, hogy életben leszel, de a legfelsõbb bíróság részben a te könyvedet idézi majd, amikor megteremtik a melegházasság lehetõségét, és levelet kapsz majd az amerikai elnöktõl, amiben elismeri, hogy ez a harc részben miattad sikerült” - írja Hari. Akkor ez teljes sci-finek tûnt volna, ahogy a munkások számára elképzelhetetlen volt a hétvégi pihenõidõ bevezetése is, amikor a szakszervezetek elkezdtek harcolni érte, mégis megtörtént azóta. Szerinte ezek a legjobb példák arra, hogy akár a legelképzelhetetetlenebb dologban is érdemes másokkal együttmûködve a társadalmi változásra törekedni.

A Lost Connections rengeteg elismerést kapott a legkülönfélébb oldalakról: ugyanúgy méltatta a jobboldali Fox mint a liberális Vox, az alternatív baloldal és hollywoodi sztárok. Emellett persze kritikák is bõven érték a könyvet. Ennek egy része Johann Hari személyérõl szól, akirõl 2011-ben kiderült, korábbi interjúiban plagizált részleteket, és felhasznált olyan idézeteket is, amik máshol hangzottak el az alanytól. Emiatt vissza kellett adnia a nagy presztízsû Orwell-díjat, és egy idõre vissza is vonult az újságírástól.

A kritikák egy másik iránya szerint nem jó dolog kétségeket ébreszteni az antidepresszánsokkal szemben, mert azok bizonyíthatóan mûködnek. Azt egyébként Hari sem állítja, hogy nem mûködnek, csak hogy a valódi megoldás nem ez.

A leginkább érdemi kritika pedig arra vonatkozik, hogy leegyszerûsíti a depresszióról alkotott képet, és valójában már messze nem olyan fekete-fehér annak orvosi leírása sem, és igenis az orvosok is figyelembe szokták venni a kontextust. Ebben minden bizonnyal van igazság, és Hari némileg leegyszerûsítette az általa kritizált álláspontot, hogy saját érvei hatásosabbak legyenek.

Mindezzel együtt a könyv fogadtatásában az a leglátványosabb, hogy ugyan csupa egyértelmûnek tûnõ dolgot ír le, de ahogy a cikk elején idézett felmérések mutatják a világ lelkiállapotáról, ezek mégsem egyértelmûek. Egyben összeszedve pedig kifejezetten radikálisnak hatnak.

Aki szeretne hosszú beszélgetéseket meghallgatni a szerzõvel a témáról: itt van Joe Rogan podcastje, itt Sam Harrisé, itt pedig Glenn Greenwald interjúja. Borítókép: Kiss Bence.
Link