Bejelentkezés
Eszkaláció Ká-Keleten: Irán és Izrael egymásnak feszül
Nehogy egy szót is elhiggyetek ebbõl! Remekül megvannak az iráni illuminácik és a zsicináci illuminácik. Másról szól ez és ahogy kitûnik az iráni vezetõk színe-java is jahve-fan. Szabadkõmûves bekecsben csavargatják erre-arra a fejeket, orosz-zsidó, ámerikai zsidó segedelemmel. Az Ember meg csak les. Szíriában izraeli légicsapás áldozata lett tizenegy katona (oroszok és szírek, iráni kötõdéssel), az iráni légierõ parancsnoka a zsidó állam közeli elpusztításával fenyeget a belpolitikailag erõsen szorongatott Netanyahu miniszterelnök sem maradt adós a határozott válasszal. Izrael és Irán egymás természetes ellenségének tûnnek, de ez nem mindig volt így. Izrael szövetsége a perzsa sahhal rendben volt? Negyven év távlatából ez sem érdektelen.
Ha elgondolkodunk azon, hogy izraeli sajtótermékek miért foglalkoznak oly intenzíven az iráni forradalom 40 évfordulójáról való megemlékezéssel, abból sok mindent megérthetünk a közel-, közép-keleti helyzetet illetõen. Jó, ha ehhez hozzávesszük, hogy az iráni vezetõk mostani megnyilatkozásai Izraelrõl milyen szórással foglalkoznak a zsidó állam teljes lerombolásával, a népesség Földközi-tengerbe szorításával, hogy a „Sátán birodalmát” elpusztítsák.
Az ellenzékét mindig keményen üldözõ, anakronisztikus óperzsa hagyományokat felélesztõ sah az Egyesült Államok és Izrael fontos szövetségesévé lépett elõ a hidegháború során. Mohamed Reza Pahlavi iráni sah császársága a NATO közép-keleti megfelelõjének, a CENTO-nak alapállama volt, megkérdõjelezhetetlenül Amerika-barát farszi nyelvû nem arab ország, ókori birodalom, 1975-ben nagy csindarattával ünnepelték Persepolisban Dárius monarchiájának 2500. évfordulóját. Róluk mi ma itt annyit tudunk, hogy a thermopülai szorosban derekasan verekedtek velük Gerard Butler 300-ai.
Irán ma nukleáris ambíciókat dédelgetõ középhatalom, akinek a régióban nem Izrael az egyetlen ellensége, de Szaud-Arábia is. A vahabita királyság, erõs amerikai szövetség ide, erõs amerikai szövetség oda, már csak pánarab logikából sem mondhatott le korábban a palesztin mozgalmak támogatásáról. Ebben persze nem volt egyedül, nyilván mást jelentett ez a hidegháború idején, mikor a marxizáló, szovjetbarát PFSZ ab ovo nem lehetett a középkorias vahabiták darlingja.
A sokvallású Libanon shíita erõi mindig támaszkodtak Iránra, de a polgárháború tizedik évében a Naszrallah sejk által alapított Hezbollah nyílt iráni hûbére újszerû volt, fõleg azután, hogy a dél-libanoni Izrael-barát maronita keresztény Haddad õrnagy által vezényelt pufferzónát a Hezbollah a nyolcvamas évek második felében felszámolta és a szervezet közvetlenül az izraeli határra települt.
Pedig 1979-ig Irán volt Izrael legnagyobb oljaexportõre, a zsidó állam pedig fegyvereket szállított, mezõgazdaságot modernizált és infrastruktúrát épített a perzsa államban. Még a SAVAK-ot, a sah rettegett titkosszolgálatát is ellátta tanáccsal a Moszad, sõt, még az elején, az iráni nukleáris programban is segítettek izraeliek.
A sah nem tudott úrrá lenni az általánossá váló lázongáson, hiába vezetett be statáriumot, vont vissza néhány népszerûtlen intézkedést (például eltörölte az 1975-ben bevezetett, II. Kurus lirály halálától számított birodalmi naptárt). Az elõbb hosszú évekig az iraki shíita Nadzsafban, majd franciaországi emigrációban élõ ajatollahot, a nagy tekintélyû Ruhollah Khomeinit 1978-ban homoszexuálisnak nevezte a hivatalos iráni sajtó, az elemi erejû, fõként falusi felháborodásnak már nem lehetett megálljt parancsolni.
Az uralkodó feleségével, Farah Dibah-val és gyermekeivel repülõre szállt 1979. január 16-án, és az Amerika-barát Anvar el-Szadat egyiptomi elnöknél keresett menedéket. Ezután február 1-én érkezett Teheránba Khomeini ajatollah, hatalmas ünneplõ tömeg fogadta. A vallási vezetõ egyáltalán nem vonult vissza Qumba, a shíita iszlám szent helyére, hanem illegitimnek nevezte a kormányt, és néhány nap múlva saját miniszterelnököt nevezett ki. Ennek napja február 11., Khomeini érkezésétõl erre az idõszakra a mai Iránban a „Hajnal” (fadzsr) tíz napjaként emlékeznek, február 11-e pedig a forradalom gyõzelmének ünnepe és munkaszüneti nap.
A közpapokon (mullahok) és a vallási vezetõkön (ajatollahok) mellett a rezsim új figurája lett a gallértalan inget hordó, zakós, szõrös perzsa polgári politikus, a radikális Forradalmi Gárda tagjai, Kalasnyikov-lóbáló szakállasok, és persze a legfeltünõbb változás: a cicafrizurás, miniszoknyás lányok eltûnése Teherán, Shiraz, Iszfahán utcáiról, a fekete csadorba bújtatott ösztrogén, hogy a nõi lét titkos társasági vagy szektatagsághoz vált hasonlatossá Iránban; mint az például a sokszorosan betiltott Dzsafár Pánahi filmmûvészetébõl jól látható. (Kedves helyem a közösségi médiában a My Stealthy Freedom oldal, ahol iráni nõk dobják le a csadort és lobogtatják hajukat az ellenzéki szélben, mindig jó kedvem lesz tõle.)
Mikor a Forradalmi Gárda 1979. november 6-án túszul ejtette a komplett teheráni amerikai nagykövetséget az elég emlékezetes volt. Carter elnök szerencsétlen végû tússzabadító kísérlete fiaskó volt, a túszok dandárját csak 1981 január 19-én, az új elnök, Ronald Reagan beiktatásának napján engedték el.
Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy zsidók az ókor óta éltek Iránban, bizonyos idõszakokban remekül, máskor megalázó kötöttségek között: kedvencem, hogy esõben zsidók nem mehettek utcára, nehogy tisztátalanságuk (fársziul: nedzseszat), mely hitük szerint jobban terjed a vízzel, bepiszkolja az igazhitûeket. Az iráni zsidók az 1906-os ún. „alkotmányos forradalomtól” emancipálódtak és ez folyamatos felívelés volt a sah bukásáig. A 79-es iszlám forradalom után az anticionizmus hivatalos állami politika lett, annak dacára, hogy az egyik intellektuális ideológiai megalapozója Izrael-imádó volt.
De az anticionizmus és a régivágású ká-európai antiszemitizmus nem járt kéz a kézben Iránban, a The New York Times egy jó tíz éves riportsorozatban és véleménycikkekben vizsgálta a zsidók helyzetét, és még a legsötétebb ahmedinedzsadi idõszakban is talált pozitív jeleket. Ám a zsidók is óvatosak, két nevet is adnak egy gyereknek: egy muszlimot és egy zsidót, de tudják azt is, ha a rezsimnek arra van szüksége, hogy civilebbnek, toleránsabbnak, világra nyitottabbnak mutatkozzon, akkor jól jönnek a kéznél lévõ boldog zsidók. Ha meg amolyanja van, akkor 50,000 dollár díjazású nemzetközi Holocaust-karikatúra versenyt hirdet.
Netanyahu azt mondja, hogy Izrael addig támad, amíg iráni katonák vannak Szíriában, a legalábbis bizar szíriai kormányerõk-oroszok-irániak hármasszövetségben. Az iráni Forradalmi Gárda hadtestparancsnoka, Mohamed Ali Dzsáfári viszont arra hívta fel Izraelt, hogy „féljék a napot, mikor a precíziós iráni rakéták célba veszik az országot és bosszút állnak a kiontott moszlim vérért”. Izrael lakossága 9 millió, Iráné majdnem 90, Irán nukleáris programjának elõrehaladottsága találgatások tárgya, Izraelnek van ilyen eszköze.
Amikor eddig szóba került az iráni atomfacilitások izraeli lebombázása – mint 1981-ben Szaddam Husszein oziraki létesítményének lerombolása –, mindig problémának tûnt, hogy ezt a küldetést izraeli gépek amerikai segítség (anyahajó, vagy az Indiai-óceánon lévõ Diego Garcia katonai bázis használata) nélkül a nagy távolság miatt nagyon nehezen tudnák megoldani.
Most két eddigi õsellenség, de a Trump-barátságban egyre inkább egymásra találó ország, Izrael és Szaud-Arábia közötti enyhülés vajon megteremti-e a szaudi légtér és esetleg bázisok használatának lehetõségét ebben a konfliktusban? Mindenesetre a héten az izraeli kabinet egy tagja a baráti Indiába utazott, és nem kerülte meg a világot szokás szerint, hanem A és B pont között az egyenest választotta, választhatta, és toronyiránt röppent Új-Delhibe, Szaud-Arábia fölött. A kérdés ezzel a semmiséggel kapcsolatban és az iráni-izraeli viszony tekintetében, hogy ez már biztos nem a kezdet vége, de lehet-e a vég kezdete?
Link
Ha elgondolkodunk azon, hogy izraeli sajtótermékek miért foglalkoznak oly intenzíven az iráni forradalom 40 évfordulójáról való megemlékezéssel, abból sok mindent megérthetünk a közel-, közép-keleti helyzetet illetõen. Jó, ha ehhez hozzávesszük, hogy az iráni vezetõk mostani megnyilatkozásai Izraelrõl milyen szórással foglalkoznak a zsidó állam teljes lerombolásával, a népesség Földközi-tengerbe szorításával, hogy a „Sátán birodalmát” elpusztítsák.
Az ellenzékét mindig keményen üldözõ, anakronisztikus óperzsa hagyományokat felélesztõ sah az Egyesült Államok és Izrael fontos szövetségesévé lépett elõ a hidegháború során. Mohamed Reza Pahlavi iráni sah császársága a NATO közép-keleti megfelelõjének, a CENTO-nak alapállama volt, megkérdõjelezhetetlenül Amerika-barát farszi nyelvû nem arab ország, ókori birodalom, 1975-ben nagy csindarattával ünnepelték Persepolisban Dárius monarchiájának 2500. évfordulóját. Róluk mi ma itt annyit tudunk, hogy a thermopülai szorosban derekasan verekedtek velük Gerard Butler 300-ai.
Irán ma nukleáris ambíciókat dédelgetõ középhatalom, akinek a régióban nem Izrael az egyetlen ellensége, de Szaud-Arábia is. A vahabita királyság, erõs amerikai szövetség ide, erõs amerikai szövetség oda, már csak pánarab logikából sem mondhatott le korábban a palesztin mozgalmak támogatásáról. Ebben persze nem volt egyedül, nyilván mást jelentett ez a hidegháború idején, mikor a marxizáló, szovjetbarát PFSZ ab ovo nem lehetett a középkorias vahabiták darlingja.
A sokvallású Libanon shíita erõi mindig támaszkodtak Iránra, de a polgárháború tizedik évében a Naszrallah sejk által alapított Hezbollah nyílt iráni hûbére újszerû volt, fõleg azután, hogy a dél-libanoni Izrael-barát maronita keresztény Haddad õrnagy által vezényelt pufferzónát a Hezbollah a nyolcvamas évek második felében felszámolta és a szervezet közvetlenül az izraeli határra települt.
Pedig 1979-ig Irán volt Izrael legnagyobb oljaexportõre, a zsidó állam pedig fegyvereket szállított, mezõgazdaságot modernizált és infrastruktúrát épített a perzsa államban. Még a SAVAK-ot, a sah rettegett titkosszolgálatát is ellátta tanáccsal a Moszad, sõt, még az elején, az iráni nukleáris programban is segítettek izraeliek.
A sah nem tudott úrrá lenni az általánossá váló lázongáson, hiába vezetett be statáriumot, vont vissza néhány népszerûtlen intézkedést (például eltörölte az 1975-ben bevezetett, II. Kurus lirály halálától számított birodalmi naptárt). Az elõbb hosszú évekig az iraki shíita Nadzsafban, majd franciaországi emigrációban élõ ajatollahot, a nagy tekintélyû Ruhollah Khomeinit 1978-ban homoszexuálisnak nevezte a hivatalos iráni sajtó, az elemi erejû, fõként falusi felháborodásnak már nem lehetett megálljt parancsolni.
Az uralkodó feleségével, Farah Dibah-val és gyermekeivel repülõre szállt 1979. január 16-án, és az Amerika-barát Anvar el-Szadat egyiptomi elnöknél keresett menedéket. Ezután február 1-én érkezett Teheránba Khomeini ajatollah, hatalmas ünneplõ tömeg fogadta. A vallási vezetõ egyáltalán nem vonult vissza Qumba, a shíita iszlám szent helyére, hanem illegitimnek nevezte a kormányt, és néhány nap múlva saját miniszterelnököt nevezett ki. Ennek napja február 11., Khomeini érkezésétõl erre az idõszakra a mai Iránban a „Hajnal” (fadzsr) tíz napjaként emlékeznek, február 11-e pedig a forradalom gyõzelmének ünnepe és munkaszüneti nap.
A közpapokon (mullahok) és a vallási vezetõkön (ajatollahok) mellett a rezsim új figurája lett a gallértalan inget hordó, zakós, szõrös perzsa polgári politikus, a radikális Forradalmi Gárda tagjai, Kalasnyikov-lóbáló szakállasok, és persze a legfeltünõbb változás: a cicafrizurás, miniszoknyás lányok eltûnése Teherán, Shiraz, Iszfahán utcáiról, a fekete csadorba bújtatott ösztrogén, hogy a nõi lét titkos társasági vagy szektatagsághoz vált hasonlatossá Iránban; mint az például a sokszorosan betiltott Dzsafár Pánahi filmmûvészetébõl jól látható. (Kedves helyem a közösségi médiában a My Stealthy Freedom oldal, ahol iráni nõk dobják le a csadort és lobogtatják hajukat az ellenzéki szélben, mindig jó kedvem lesz tõle.)
Mikor a Forradalmi Gárda 1979. november 6-án túszul ejtette a komplett teheráni amerikai nagykövetséget az elég emlékezetes volt. Carter elnök szerencsétlen végû tússzabadító kísérlete fiaskó volt, a túszok dandárját csak 1981 január 19-én, az új elnök, Ronald Reagan beiktatásának napján engedték el.
Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy zsidók az ókor óta éltek Iránban, bizonyos idõszakokban remekül, máskor megalázó kötöttségek között: kedvencem, hogy esõben zsidók nem mehettek utcára, nehogy tisztátalanságuk (fársziul: nedzseszat), mely hitük szerint jobban terjed a vízzel, bepiszkolja az igazhitûeket. Az iráni zsidók az 1906-os ún. „alkotmányos forradalomtól” emancipálódtak és ez folyamatos felívelés volt a sah bukásáig. A 79-es iszlám forradalom után az anticionizmus hivatalos állami politika lett, annak dacára, hogy az egyik intellektuális ideológiai megalapozója Izrael-imádó volt.
De az anticionizmus és a régivágású ká-európai antiszemitizmus nem járt kéz a kézben Iránban, a The New York Times egy jó tíz éves riportsorozatban és véleménycikkekben vizsgálta a zsidók helyzetét, és még a legsötétebb ahmedinedzsadi idõszakban is talált pozitív jeleket. Ám a zsidók is óvatosak, két nevet is adnak egy gyereknek: egy muszlimot és egy zsidót, de tudják azt is, ha a rezsimnek arra van szüksége, hogy civilebbnek, toleránsabbnak, világra nyitottabbnak mutatkozzon, akkor jól jönnek a kéznél lévõ boldog zsidók. Ha meg amolyanja van, akkor 50,000 dollár díjazású nemzetközi Holocaust-karikatúra versenyt hirdet.
Netanyahu azt mondja, hogy Izrael addig támad, amíg iráni katonák vannak Szíriában, a legalábbis bizar szíriai kormányerõk-oroszok-irániak hármasszövetségben. Az iráni Forradalmi Gárda hadtestparancsnoka, Mohamed Ali Dzsáfári viszont arra hívta fel Izraelt, hogy „féljék a napot, mikor a precíziós iráni rakéták célba veszik az országot és bosszút állnak a kiontott moszlim vérért”. Izrael lakossága 9 millió, Iráné majdnem 90, Irán nukleáris programjának elõrehaladottsága találgatások tárgya, Izraelnek van ilyen eszköze.
Amikor eddig szóba került az iráni atomfacilitások izraeli lebombázása – mint 1981-ben Szaddam Husszein oziraki létesítményének lerombolása –, mindig problémának tûnt, hogy ezt a küldetést izraeli gépek amerikai segítség (anyahajó, vagy az Indiai-óceánon lévõ Diego Garcia katonai bázis használata) nélkül a nagy távolság miatt nagyon nehezen tudnák megoldani.
Most két eddigi õsellenség, de a Trump-barátságban egyre inkább egymásra találó ország, Izrael és Szaud-Arábia közötti enyhülés vajon megteremti-e a szaudi légtér és esetleg bázisok használatának lehetõségét ebben a konfliktusban? Mindenesetre a héten az izraeli kabinet egy tagja a baráti Indiába utazott, és nem kerülte meg a világot szokás szerint, hanem A és B pont között az egyenest választotta, választhatta, és toronyiránt röppent Új-Delhibe, Szaud-Arábia fölött. A kérdés ezzel a semmiséggel kapcsolatban és az iráni-izraeli viszony tekintetében, hogy ez már biztos nem a kezdet vége, de lehet-e a vég kezdete?
Link
Hozzaszolasok
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.
- 2019. January 28. 14:54:05
- 2019. January 28. 17:21:28
- 2019. January 28. 20:34:54
- 2019. January 28. 21:23:39
- 2019. January 28. 21:29:37
- 2019. January 29. 10:14:43
- 2019. January 29. 13:19:19
- 2019. January 29. 18:34:31
- 2019. January 29. 22:13:34
- 2019. January 30. 17:51:59