Fel nem foghatom, hogy lehet ma "politikai" elemezni meg nem említve a szabadkõmûves zsidajokat, illuminátit, máltais valagrendet...és háttérhatalmat, de mindegy. Európa egy mocskos holokauszt-múzeum, egy bûzlõ zsidó trágyadomb. "Amerika" meg a zsidó trágyagyáros, a hulladéktermelõ pajeszos, kaftános kufárkodás motorja. A modern politika vulgáris és idétlen, az Egyesült Államok beteg, Európa pedig haldoklik – állítja Anthony Esolen amerikai író, az anglisztika professzora a Mandinernek. A konzervatív, katolikus, kultúrharcos publicista szerint a vallás nélküli kultúra önellentmondás, az igazság keresése sosem biztonságos, és egy hanyatló korban is lehet a klasszikus mûveltséghez menekülni. Esolennek tavaly jelent meg utolsó könyve az amerikai kultúra újjáépítésérõl. Nagyinterjúnk.

Anthony M. Esolen 1981-ben végzett a Princeton Egyetemen, 1987-ben szerzett doktori fokozatot reneszánsz irodalomból az észak-karolinai Chapel Hillen. Tanított a Furman Egyetemen és a Rhode Island-i Providence College-ban. 2017 óta a Thomas More College of Liberal Arts professzora. A tanítás mellett közismert író, fordító és kommentátor. Többek közt Dante Isteni színjátékának fordítója. A Modern Age, a Catholic World Report, a Chronicles, a Claremont Review of Books, a The Public Discourse, a First Things és a Crisis Magazine publicistája. Összesen tíz kötet szerzõje, köztük található a The Politically Incorrect Guide to Western Civilization (Politikailag inkorrekt bevezetés a nyugati civilizációba). Utolsó kötete 2017-ben jelent meg Out of Ashes – Rebuilding American Culture címmel (Az amerikai kultúra újjáépítése). Nézetei közismerten tradicinionalisták és mélyen katolikusak, a „diverzitás” kortárs elképzelésének gyakori bírálója.

***

Miként vélekedik Donald Trump elsõ elnöki évérõl?

Nem sokat írok politikáról,
mivel az menthetetlenül vulgáris és idétlen,

de úgy gondolom, hogy Donald Trump elsõ éve egészen sikeresnek mondható. Trump nem ideológus. Inkább olyan, mint a pragmatikus New York-i liberálisok, akik a nyolcvanas években uralták az északkeleti régió politikáját. Az a republikánus politikus, akire a leginkább hasonlít, Rudy Giuliani, aki józan ésszel közelítette meg a politikát, és ezzel az egyik legkoszosabb és legerõszakosabb amerikai városból egy tiszta és relatíve biztonságos és fejlõdõ várost tudott varázsolni. Örülnék, ha Trump konzisztensebb lenne: nem tetszik például, hogy John Boltont nevezte ki nemzetbiztonsági tanácsadónak, egyáltalán hogy akármilyen fontos pozícióba tette õt a külügyben. Donald Trump mérsékelt izolacionista, márpedig ebbõl az izolacionizmusból a berlini fal leomlása óta többre lenne szükség. Trumpot talán úgy lehetne jellemezni a legjobban, mint aki személyiségébõl fakadóan antiprogresszív és ideológiaellenes. Koreai eredményei nagyon meggyõzõek, de jobban örülnék, ha nem rendetlenkedne többet a Közel-Kelet környékén, és egyértelmûen nyugatpárti irányt venne: ha egy ország igazságos a keresztények és zsidók irányába, támogatjuk; ha nem, akkor nem támogatjuk.

Mit gondol, a legutóbbi amerikai adócsökkentés és adóreform a gazdagoknak vagy a szegényeknek kedvez?

A gazdagoknak vannak könyvelõik, vállalati módszereik, bizalmi vagyonkezelõik és offshore cégeik, hogy elrejtsék a pénzüket. Másoknak nincs. Az adócsökkentés beindította a gazdasági növekedést, az pedig hozzájárult az olyanok jólétéhez is, akiknek nyugdíjbiztosításuk, kisvállalkozásuk van, és akik számára évi plusz ezer dollár bevétel is nagy pénznek számít. Amúgy is messze jobban vagyunk adóztatva, mint amit bárhogy is igazságosnak lehetne nevezni: január elsejétõl június 5-ig csak azért dolgozom, hogy minden szinten a kormányt támogassam.
A középkor jobbágyainak csak a tizedet kellett fizetniük.

Írt egy könyvet az amerikai kultúra újjáépítésérõl. Miért gondolja, hogy ez a kultúra romokban van és újjá kell építeni?

Azért, mert így van, ez a helyzet. Egy kultúrának messzire visszanyúló emlékezete van: vannak a szeretethez és a tisztelethez kapcsolódó szokásai, van egy közös élete, kiváltképp vannak közös istentiszteleti rítusai. De nekünk
nincs emlékezetünk és nem tisztelünk semmit, közös életünk pedig gyakorlatilag halott.

Egy közép-európai ezt talán nehezen érti meg. Az amerikaiak nagy többségének, fõleg a fiataloknak semmilyen tudása nincsen az angol irodalom nagyszerû örökségérõl; nem ismerik sem Anglia, sem a saját nemzetük történetét; nincsenek hõseik, csak a tömegszórakoztatás által kínált álhõsök; nincsenek közös dalaik, közös imádságaik, közös táncaik és szent napjaik. Mi vagyunk az elsõ nép a kereszténység utáni nyugaton az emberiség történelmében, amelyik kultúra nélkül létezik.

Mióta mennek rossz irányba a dolgok és miért?

A szekuláris gondolkodók hatása – például a szörnyû oktatási szakértõé, John Dewey-é – a tömegipar és a tömegszórakoztatás lealacsonyító hajlamával, valamint a tömegoktatással együtt elnyûtték az amerikai kultúrát. Markánsan kitûnik ez akkor, ha például összehasonlítok egy 1916-os irodalmi szöveggyûjteményt akár egy harminc vagy negyven évvel késõbb kiadottal. Egész területek tûntek el az oktatásból: legnyilvánvalóbban a nyelvtan. És így a felejtés folyamata tovább folytatódott. Nem elég, ha kijelentem, hogy a leérettségizett középiskolásaink nem tudják elolvasni a 19. századi Nathanael Hawthorne egy regényét sem. Még a tanáraink sem olvasták! Eközben az iskolák konszolidációja, terjeszkedése rohamosan folytatódik, így a szülõknek egyre kevesebb befolyása van arra, hogy mi folyik bennük. Az Állam, mint a rák, azon betegségek által nõ, amelyeket õ maga terjeszt.

Nem pusztán egy újabb hanyatláselméletrõl van szó, Spengler nyomában?

Igen is, meg nem is. Spenglernek sok mindenben igaza volt.
Amikor Európában járok, mindig az a furcsa érzésem van, hogy egy kontinensnyi múzeumot látogatok meg,

ami teljesen halott. A civilizációk hanyatlanak, megbetegednek és meghalnak, és nincs okunk feltételezni, hogy a mienkkel nem ez fog történni, hacsaknem egyenesen már megtörtént. De vissza a tényekhez. Irodalmi magazinokat gyûjtök, amelyeknek rengeteg elõfizetõjük volt a 19. század vége felé és a 20. század elején; és tudom, hogy a mai fõiskolai professzorok többségének gondot okozna ezen magazinok elolvasása, mivel nincsenek birtokában annak az általános mûveltségnek, amely alapján érteni lehetne, hogy mire gondolnak a szerzõk. Ma semmiféle olyasmi nem létezik, de még közelrõl sem, mint ezek a magazinok voltak akkor. Az angol költészet – hogy egy olyan mûvészeti ág példáját vegyük, amely korunkig minden emberi kultúrában létezett – egyértelmûen fontos része volt az 1900-as évek angol anyanyelvû szónokainak. Más mûvészetek úgyszintén. A hétköznapi emberek is vettek kottákat, játszottak hangszeren, tudták, mi a különbség Bach és Händel között, és így tovább. Ennek a hiányát semmi nem pótolta. Diákjaim a Providence College-ban, ahol 27 évig tanítottam, nem tudnak elénekelni egy olyan dalt sem, amit a nagyszüleiktõl tanulhattak volna. Megfosztották õket a kultúrától, legyen szó népi, populáris vagy magaskultúráról; a helyét az eldobható, sekélyes és általában rút tömegszórakoztatás vette át.

Esolen munkahelye, a Thomas More College New Hampshire-ben



Ha már Európát emlegetjük: követi valamennyire Orbán Viktor magyar miniszterelnök politikáját?

Elég keveset tudok róla, de Orbán Viktor Magyarország jólétét az Európai Unió jóléte fölé helyezi, ahogy Magyarország kulturális egészségét is többre tartja, mint a szekuláris ideológusokat. Mindez egybevetve jó dolog.

Közép-Európában megvan a „lemaradás elõnye”: demográfiailag, pszichológiailag nem vagyunk egészségesebbek a nyugati-európai országoknál, de az a puhányság és az ideológiai progresszió nem hódít még annyira. Mit gondol, mire kell koncentrálnunk?

Könyörgök, ne vetélkedjenek velünk! Nyugat-Európa nemzetei halottak; az egész kontinens egy kulturális hullaház.
Az Egyesült Államok nem halott, de egy szörnyû betegség agóniájában vergõdik.

Ne rohanjanak a szakadék szélére csak azért, mert „bölcs” elõdjeik már elindultak arra! Konkrétan: tartsák meg a családot, és ne cseréljék fel a szexuális forradalommal, ami szerint minden, amit két felnõtt konszenzuálisan csinál egymással, az már a konszenzus puszta ténye miatt morális! Ne higgyenek annak a tudománytalan, valóságot tagadó õrületnek, amit genderideológiának hívnak! A fiaikat neveljék férfinak, a lányaikat nõnek, és neveljék õket azzal az egészséges hozzáállással, hogy a nemek egymásért vannak, kiegészítik egymást! Kövessék azt, ami az Egyesült Államok egyik megtartó ereje volt: azon hétköznapi emberek józan eszébe vetett bizalmat, akik az egyházak jellemformáló fegyelmében nevelkedtek. De ne utánozzák az egyházak szekuláris elfonnyasztását, ahogy az alsóbb társadalmi rétegek szekuláris elfonnyasztását se, a dolgozó osztályét, és most mindenkiét. Ne kössék magukat egy pestises testhez!

Könyvében arról ír, hogy vissza kell adni a dolgoknak a nevüket. Mire gondol?

Szinte minden, amit a politikusok mondanak, amit az újságírók leírnak és amirõl azok a tanárok és professzorok beszélnek, akiket érdekel a politika, üres beszéd, kegyes duma, képmutatás. Nem tudatos hazugság, hanem
olyan mértékû színlelés történik, hogy az még maga a színlelõ is elhiszi.

Nem tudunk semmilyen reformot bevezetni, ha nem vagyunk hajlandóak a dolgokat annak tekinteni, amik, és ennek megfelelõen néven nevezni õket. A nõi méhben fekvõ embrió nem „szövetcsomó”; az embrió egy integrális, szerves, önszervezõdõ élet, ami emberi eredetû és emberi céljai vannak. A fiúk nem lányok, a lányok pedig nem fiúk. Egy férfi nem tud szeretkezni egy másik férfival, csak látszólagosan utánozni tudja a szeretkezést, mint ahogy az is csak utánozza az étkezést, de nem étkezik, aki olyasmit fogyaszt, ami nem étel (például port), vagy aki úgy próbálja meg bevinni szervezetébe az ételt, hogy az nem járul hozzá szervezete jólétéhez, nem rendeltetésszerû; például a fülén át. Egy állam, amiben tartanak választásokat, azaz rendelkezik a választások mechanikus apparátusával, még nem lesz demokrácia vagy köztársaság. Egy intézmény, amibe tizenkét évig járnak a diákok, de még azt sem tudja megszervezni és elérni, hogy megismerjék saját anyanyelvük nyelvtanát – ezt nehéz lehet elképzelni egy magyarnak, de nagyon is igaz –, az az intézmény nem jó iskola, de még nem is rossz iskola; hanem egyáltalán nem is nevezhetõ iskolának.

Ön sokat ír az oktatásról is, hiányolja a tananyagot az amerikai iskolákból. Magyarországon van egy olyan bevett álláspont, hogy poroszos oktatási rendszerünknek köszönhetõen túl sok tényt tanítunk a diákoknak, ezért csökkenteni kellene a tananyag mennyiségét, és jobban kellene koncentrálni a készségfejlesztése és a modern módszertanokra. Hogyan kerülhetjük el, hogy átessünk a ló másik oldalára?

A pokolba a poroszokkal és Amerikával! Tanítsanak úgy, mint Olaszországban! Nem szabad a tényanyagtól félni, és
mindenképpen tanítani kell irodalmat, mûvészetet, zenét és hittant!

Ne féljenek Homéroszt, Vergiliust, a Szentírást, Aquinói Szent Tamást, Dantét, Dosztojevszkijt és másokat tanítani!

Számos magyar oktatási szakértõ – akik nem tanárok – hangoztatja, hogy a magyar iskolák nem szolgálják eléggé az esélyegyenlõséget. Csökkentheti vagy megszüntetheti az iskola a társadalmi egyenlõtlenségeket?

Érvényt kell szereznünk annak az alapvetõ igazságnak, hogy az oktatás valódi munkáltatói a szülõk, akik saját, legitim tekintélyük egy részét adják át a tanároknak, hogy azok elvégezzék az alázatos, de szükséges munkát. Ebbe beletartozik az írás és olvasás megtanítása; a fizikai világ mûködésének megtanítása, fõleg a földrajz; nemzetünk és civilizációnk, valamint az emberiség történelme; a jó könyvek élvezetének megtanítása; a matematika mûvészetének megtanítása; a mûvészetek tiszteletének elsajátíttatása; és így tovább. Viszont a tanárok feladatai közé egyáltalán nem sorolható be semmilyen politikai cél. Pártpolitikai ügyekben ugyanúgy nem bízunk a tanárokban, ahogy nem politikai célból hívjuk fel a vízvezetékszerelõt és az ácsot sem. Szóval hagyni kéne, hogy a tanárok hadd csinálják a munkájukat.

Miért kedveli annyira a klasszikusok hagyományát, már ami a könyveket illeti?

Mert kiállta az idõk próbáját – több ezer évrõl beszélünk.
Mi már rég nem leszünk, de Homéroszt még mindig olvasni fogják,

ha végeztek a napi piszlicsáré ügyekkel. Homérosz azért vált klasszikussá, mert mélyen belelátott az ember természetébe, s mindazt, amit megértett, megdöbbentõ szépséggel és pontossággal fejezte ki. Amikor úgymond beszélgetek Homérosszal, Miltonnal, Balzac-kal vagy Goethével, sokat tanulok tõlük és belelátok a fejükbe – miért is kellene errõl lemondanunk? Ez olyan lenne, mintha nem akarnál inni az oázisban, miután eleget keringtél a sivatagban, csak mert az oázis már évezredek óta ott van és már sokan ittak elõtte a vizébõl. Õrület.

Las Vegas, az amerikai posztmodernitás fõvárosa



Azt írja, hogy az amerikaiak elvesztették a szépérzéküket. Mit ért ez alatt és mit lehet tenni?

Városaink egyedülállóan rondák. Ez nem a szovjet rendszer rondasága, ami szürke és merev és modernista, de van benne belõle valami, ahogy a konzumerizmus rondaságából is van benne valami – annak a konzumerizmusnak a rondaságából, aminek az értelme nem több, mint maga a fogyasztás. Hogy mit lehet tenni? Azt szoktam mondani az embereknek, hogy elõttük fekszik egy kápráztatóan szép világ, ami csak arra vár, hogy csodálják – már ha hajlandóak volnának kilépni ebbe a világba és észrevenni a dolgokat maguk körül. A diákjaim semmit nem tudtak arról, micsoda kulturális örökség vár arra, hogy felfedezzék, és szinte semmit nem tudtak a természetrõl: a tengerrõl, a madarakról, az égrõl, a folyókról, a hegyekrõl vagy az erdõkrõl… Az a tippem, hogy a tudatlanság e két formája kapcsolatban áll egymással.

Korábban említette a genderideológiát, amirõl a könyvében is sokat ír. Ön szerint a genderideológia hogy tudott ilyen befolyásossá válni?

Az egalitarianizmus õrültsége által.

És mi lehet rá a válasz?

Többek közt a természeti világ szeretete. És sok figyelmet kell szentelnünk a fiúknak, akiket a leginkább sújt a természetes dolgok feminista gyûlölete.

Egyértelmûen szimpatizál az olyan építészeti stílusokkal, mint a neogótika vagy más „historizmusok”. Magyarországon a posztmodern építészek azzal utasítják el a neostílusokat, hogy minden kornak megvolt a maga stílusa, így a mai kornak is meg kell legyen, ne utánozzunk korábbi korszakokat. Mi a válasza nekik?

Örülnék, ha lenne egyáltalán stílusuk. De nincs. Meg kell különböztetnünk azt az ideológiai hóbortot – amelyet a jó kapcsolatokkal rendelkezõk kis csoportja hajszol – a stílustól, ami a történelembõl, a népek hitébõl, szenvedélyeibõl és törekvéseibõl, egyben természeti környezetükbõl, a helyben elérhetõ anyagokból és a föld, a térkép kontúrjaiból forrásozik. A posztmodern „stílus” egyáltalán nem stílus, hanem a stílus gyûlölete. Nincs „helye”, és még büszke is erre. Egy ilyen brazíliai épület lehetne akár Budapesten, Kalinyingrádban vagy akár New Yorkban is; ez
a posztmodern „stílus” ellenszegül a hely szellemének, a hagyománynak és a nép történelmének,

bármelyik néprõl legyen is szó. A neogótikának megvan az az elõnye, hogy legalább jól néz ki, még akkor is, ha nem tükrözi az amerikai nép szellemiségét és nem abból táplálkozik.

Helyre szeretné állítani a helyi közösségeket, amelyeket ön szerint részben a technikai haladás tett tönkre. De ezt a technikai haladást nem lehet visszacsinálni.

Vannak eszközeink, amelyek az emberi életet szolgálják; és sohasem szabadna, hogy az emberi élet szolgálja ezeket az eszközöket. Vannak eszközeink, amelyek természetes közösségeinket, elsõsorban is a családot szolgálják, és ezek sem szabad, hogy az eszközeink eszközeivé váljanak. Nincs viszont közösség gyermekek nélkül, olyan gyermekek nélkül, akik a mindennapi élet látható és élettel teli részei – mégpedig a nyilvánosság elõtt. Fel sem merül a kérdés, hogy miért kellene játszaniuk, ahogy az a kérdés sem merül fel, hogy miért van szükség boldogságra és szeretetre.
A munka kedvéért való munka korunk egyik nagy bûne.

Ezt a középkoriak acediának hívták, ami egyfajta spirituális renyheséget jelent. Elkezdtük azonban a gyermekek nyilvános játékát is munkává alakítani, amikor túlságosan felügyelni próbáljuk azt, és hogy ennek mi az eredménye, az jól látszik azon, mennyire gyógyszerfüggõk lettünk.

Fontos helyet foglal el munkájában a lokalitás, a helyi önszervezõdés dicsérete és bátorítása.

A lokalizmus csak annak elismerése, hogy az ember társas lény. Ahhoz, hogy az ember teljesen ember maradjon, a közügyeket mindennapi életük részévé kell tenniük. Ha nem biztosítjuk ezt számukra, akkor megfosztottuk õket emberi mivoltuk egy fontos részétõl. Ez olyan volna, mintha arra kényszerítenénk õket, hogy úgy öltözködjenek, ahogy mi mondjuk, és azt egyék, amit mi adunk nekik.

Közösségi ház és városháza a jenkik földjén



Állítása szerint a kultúra sem önérték, nem saját magáért van. Talán itt válnak el a szekuláris konzervatívok és a vallásos konzervatívok útjai. Mit szolgál a kultúra?

Kezdjük azzal: szerintem nincs olyan, hogy szekuláris konzervatív, nem is lehet, mivel a szekuláris ember szükségszerûen visszatér a liberalizmushoz és Locke individualizmusához, vagy Hobbes állampártiságához, vagy mindkettõhöz – ezek ugyanis, az individualizmus és az állampártiság, puszipajtások.
A vallás nélküli kultúra önellentmondás.

Ajánlom ezzel kapcsolatban Josef Pieper Leisure: The Basis of Culture címû munkáját.

Jól értem, hogy egyfajta „premodern opciót” képvisel a modern-posztmodern opcióval szemben? Visszatérni a fizikai munkához, a nagy klasszikusokhoz, a lokalizmushoz…

Nem éppen. A modern világ számos jó dologgal adományozott meg minket. Nem hiszem, hogy minderrõl le kéne mondanunk. Inkább bölcsen kell használnunk mindezt: el kell vetni, ami kárt okoz, a többit pedig szigorúan az ember szolgálatába kell állítani. Persze ugyanakkor helyre kell állítanunk mindazokat a nagyszerû dolgokat is, amelyeket a premodern embernek nagyobb lehetõsége volt élvezni, mint nekünk. Nem hiszem, hogy ez lehetetlen. Ez csak akkor lehetetlen, ha elfogadunk bármit is a modernizmus, mint izmus ideológiájából.

Miként lehetne helyreállítani az egyetem ethoszát a safe space-ek és a szélsõbalos egyetemi mozgalmak korában?

Sehogy. Választanunk kell.
Az igazság keresése sosem biztonságos.

Amire szükség lenne – de ez olyan lenne, mint egy radikális sebészeti beavatkozás –, az a fiúiskolák helyreállítása, ahol mindenki számára magától értetõdik, hogy nincs jogod csak úgy a véleményedhez, és hogy az érzelmeidbõl semmi nem következik. Amihez jogod van, az az érvelés.

Molnár Tamás azt írja Az ellenforradalom címû könyvében, hogy a konzervatívok sosem hitték eléggé, hogy megõrizhetik vagy helyreállíthatják a világ rendjét, és nem hittek eléggé magukban, ezért vesztették el a csatákat folyamatosan. Egyetért?

Molnár Tamás egy elõrelátó zseni volt. Jól megértette, hogy a konzervatívokból, mivel ideológiaellenesek voltak, hiányzott ellenfeleik tüze és dühe. De ma már nem csak azzal vagyunk tisztában, hogy a szekuláris ideológiák milyen vérfürdõt hoztak magukkal; vérfürdõk márpedig mély benyomást tudnak tenni a maguk gonosz módján. Hanem már látható a végtelen ostobaságuk is; és az ostobaság sosem impresszív, nem tesz mély benyomást. Mivel keresztény vagyok, és így több ezer év bölcsessége itat át, átlátok a forradalmárok sekélyes követelésein. És mivel valóban olvasok, ezért emlékszem, hogy korábban mit mondtak ugyanezek a forradalmárok, és tudom, hogy saját maguknak mondanak ellent, és hogy már nincs igazán céljuk, csak a káosz zûrzavara magának a káosznak a kedvéért.
Link