Ajaj, ez hallatlan, fõleg, hogy a zsidók ott terpeszkednek. Még. A Közel-Kelet gyorsan változik, úgy tûnik azonban, hogy az Egyesült Államok a legutolsó, aki ezt felfogja és reagál rá. Ha kisarkítjuk, az utóbbi 10 évben a régiót két táborra osztották: az Irán-párti koalícióra, illetve egy lazább, de nagyobb csoportra, amely ellenzi Irán törekvéseit. Ezt sokan (és hibásan) leredukálták a szunnita-síita ellentétre.

Ez azonban sosem fedte le a teljes igazságot, ugyanis – bár a fent említett klikkek valóban léteznek -, létezik egy harmadik csoport is: a Törökország által vezetett szunnita iszlamista blokk. Saját törekvéseivel, ambícióival, ideológiájával és szövetségeseivel Ankara jelenleg jelentõs regionális szereplõvé válik.

Az Irán-ellenes csoport kulcsszereplõi Amerika-pártiak: az arab államok, mint például Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Jordánia és Izrael. A 2011-ben kitört szíriai háború egyesítette ezt a csoportot Törökországgal és szövetségeseivel, mégpedig az Irán által támogatott Bassár el-Aszad szíriai elnökkel szemben.

Amikor azonban 2016 decemberében a szíriai kormányerõk visszafoglalták Aleppót, ez egyszer, s mindenkorra véget vetett az Irán elleni egységes frontnak. Törökország ezután leginkább arra törekedett, hogy feltartóztassa a kurd milíciákat Észak-Szíriában, és partnerségre lépjen Oroszországgal és Aszaddal. Mindezek fényében már nem ellenségnek tekinti Iránt, hanem csak egy riválisnak, néha már-már szövetségesnek.

Törökország szerepét, mint egy új közel-keleti szövetség epicentruma, megerõsítette az a régióbeli incidens is, hogy 2017. júniusában Bahrein, Szaúd-Arábia, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek megszakította diplomáciai kapcsolatait Katarral, mégpedig nemzetbiztonsági okokra, terrorszervezetek támogatására és egyéb okokra hivatkozva. Katar a válság során (és a bojkott ellen) nagyban támaszkodott Törökországra, amely nem mellesleg katonai bázist tart fenn az országban. Katarnak emellett érdekében áll fenntartani a szívélyes kapcsolatot Iránnal is, mert a két ország közös földgázmezõkkel rendelkezik.

Katar és Törökország ráadásul támogatja a szunnita iszlám Muszlim Testvériség mozgalmat. Az ilyen és ehhez hasonló szervezetek pártolása – beleértve a Hamászt is – volt a bojkott egyik fõ oka. A szíriai háború alatt a Hamásznak választania kellett a szunnita iszlám identitása, valamint a síita Irán és a szíriai alaviták szövetsége között. A szervezet végül elmenekült Szíriából, otthagyva eszközeit és vagyonát, de most, hogy Törökország és Katar egyre közelebb kerül Iránhoz, a Hamász is felújítja iráni kapcsolatait.
Születõben egy új regionális nagyhatalom

Izrael és a legtöbb USA-párti arab állam most rémülten figyeli, ahogy ez a török vezetésû koalíció egyre inkább megszilárdul, részben azért, mert a lépés gyengíti az Irán-ellenes tábort. Ráadásul ha Törökország – több évtizednyi sikertelen erõfeszítéssel a háta mögött, hogy integrálódjon a Nyugathoz – végül Európától elfordulva keleti irányba kezd tekintgetni, még Iránnál is nagyobb és hatékonyabb regionális nagyhatalommá válhat, ugyanis nagyobb gazdasággal, kifinomultabb technológiával és erõsebb hadsereggel rendelkezik, illetve továbbra is tagja a NATO-nak. Bár tény, hogy nem olyan bomlasztó politikát folytat, mint Irán, de hosszú távon ugyanolyan fennhéjázóvá válhat.

Törökország nem rejti véka alá nagyratörõ terveit, nevezetesen hogy ambíciói közé tartozik újjáéleszteni az Oszmán Birodalom dominanciáját, amivel egykor az egész iszlám világot uralta. Süleyman Soylu török belügyminiszter nemrégiben így fogalmazott: „Nem csak Törökország, hanem Damaszkusz, Aleppó, Kirkuk, Jeruzsálem, Palesztina, Mekka és Medina vagyunk.”

Volt amerikai tisztviselõk, akik részt vettek a terrorizmus elleni harcokban a régióban azt mondták, hogy látták: a török kormány térképein az ország hatásköre Szaúd-Arábia egyes területeire, valamint egészen az iraki Bászra városáig terjed.

Törökország hosszú távú versengése Szaúd-Arábiával, amely a 19. század elejére nyúlik vissza, ismét felforrósodott, és a Dzsamál Hasogdzsi szaúdi ellenzéki újságíró meggyilkolása miatt indult diplomáciai válságban csúcsosodott ki. Az incidenst követõ felfordulás során Törökország vigyázott arra, hogy ne szakítsa meg a kapcsolatait Rijáddal, ám kormánya mindent megtett, hogy zavarba hozza Mohammed bin Szalmán szaúdi koronaherceget és gyengítse hatalmát.

Recep Tayyip Erdogan török elnök arra használta a perpatvart, hogy kijelenthesse: „Törökország az egyetlen ország, amely vezetheti a muszlim világot.” Ez közvetlenül elutasítja Szaúd-Arábia hallgatólagos, valamint Irán határozott követelését az iszlám vezetõ szerepére.

Izrael és az olyan arab országok, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Egyiptom most tehát azon is aggódhatnak, hogy nem csak az iráni befolyással kell szembenézniük, hanem egy szunnita iszlamista szövetséggel is, amelyet Törökország vezet és Katar finanszíroz. Aggodalmuk nem alaptalan, ugyanis ha ez a koalíció felvirágzik, akkor a jelenleg még USA-párti államokra, például Jordániára és Kuvaitra is kiterjedhet a befolyása.
A Egyesült Államok elaludt

A diplomáciai és biztonsági szakértõk figyelmeztetései ellenére egyelõre semmi jel nem utal arra, hogy a legfontosabb amerikai vezetõk – köztük John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó és Mike Pompeo külügyminiszter – rájöttek volna, miként kellene válaszolni.

Most, hogy Törökország már nem az Egyesült Államok partnere a Közel-Keleten, és olyan forgatókönyvet követ, amely ellentétben áll az USA és annak izraeli és arab szövetségeseinek érdekeivel, igenis szükség lenne az amerikai hozzáállás megváltoztatására. Ez magában foglalja a dél-törökországi Incirlik légitámaszponthoz hasonló amerikai bázisok létesítését, valamint a katonai együttmûködés és a készletek visszaszorítását, különös tekintettel arra, hogy Törökország Sz-400-as légvédelmi rakétarendszert vásárol Oroszországtól.
Link