"Kínos lett volna Petõfi verse a hatalomra nézve."
https://www.sokkaljobb.hu/content/k%C...e%C3%B3val

"A fiú tanára és az igazgató Petõfi Sándor Magyar vagyok címû versét adták oda neki megtanulni. Az igazgató és a pedagógus érdekes módon már ekkor megpendítette, hogy az utolsó versszakot valószínûleg ki kell hagynia, de biztos, ami biztos, azért tanulja meg az egész verset."

A HONVÉD

Isten után legszebb és a legszentebb név
A honvéd-nevezet!
Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni
Ezt a szép nagy nevet?
Iparkodom teljes szivembül, oh hazám,
Megvédeni téged,
Védni, fölemelni téged, s lesujtani
A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet,
Hogy még sok van hátra;
Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány,
Karunk készen várja.
Jõjetek, szabadság hóhérlegényei,
Nem jöttök egyébért,
Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek,
A véres halálbért.

Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét
Kipusztítottátok,
Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint
Nehéz istenátok.
Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek
Ujra termékennyé:
Véreteket issza most, mint eddig itta
Saját népe könnyét!

Jõjetek! ismerjük már egymást, ti futtok,
Mi ûzünk titeket,
Ûzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott
Rongyos fellegeket.
Jõjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a
Szuronyunk hegyére,
Emlékezzetek a másvilágon is a
Honvédek nevére!

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom
- Mi tagadás benne? -
Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája
Szökken a szemembe,
Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép
Gyõzõ seregébül,
Én is segítettem koronát leütni
A király fejérül!

Hej te király, hol van régi szép sereged,
Hol van régi fényed?
Hej be tönkretették a szegény honvédek,
E rongyos legények.
Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy
Mezítláb nem járok,
De több becsületem van mégis, mint nektek,
Cifra uraságok.

Van bizony énnékem becsületem, de nagy,
Ország-világ elõtt,
Még azok elõtt is, kit szuronyom leszúrt,
Kit fegyverem lelõtt;
Még az ellenség is, akit csak magasztal
Egy szívvel, egy szájjal,
Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete,
Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hirem-nevemet
Megtartsam halálig.
Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz,
Elvigyem hazáig.
Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek
Az én enyéimhez,
És ideszorítom rendre valamennyit
Dobogó szivemhez!

Hej az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy
Mit szeretnék jobban:
Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt
Elesni a harcban?
Társaim arcáról, akik elhullanak,
Én arról azt látom:
A hazáért halni legnagyobb boldogság
Ezen a világon!

Pest, 1849. június 1 - 10.

RDM !

A linken meghallgattam Latinovits elõadásában a "Magyar vagyok"-ot. És mert én valóban magyar vagyok, nincs ettõl jobb vitamin, életelixír a léleknek, aki valóban magyar.
Néha nagyon jólesik kívülrõl hallani azt a muzsikát, amit belül a lélek zenél. Ez az igazi, unisonoban kívül, belül.

Magyar akác

Láttam dús akácfa ligetet,
ahogy a bûbájjal hiteget:
fagyott hózápor képzelt képét,
tündérfák között szépek szépét.

Térben is szerte görbe törzsek,
s az ágakon mégis pompa, rend.
Fehér uralja most a zöldet,
s a virágharangok hangja: csend.

Magyar tájon szûz menyasszonyok -
súgjátok meg, hogy mi lesz velünk?
Sok magyar fájdalmat láttatok:
kik támadnak megint ellenünk?

Favágók üzentek új törvényt:
idegenek vagytok e tájon!
Tüzes torkú sárkány fújt örvényt -
és sunyin biztat, hogy ne fájjon!

Minket már régóta tiltanak
magunktól, s terelnek homályba,
miránk már nem virrad pirkadat -
és most rátok ásít a kályha...

Csak döntik a tõkét zihálva:
eltörölnék végképp a múltat!
Magyar nép, s akáca kivágva -
nem illünk bele a világba -
szívek és virágok: avultak.

2016.05.13. Csorba Tibor

Alföldi Géza

CSAK A GYÖKÉR KITARTSON

https://youtu.be/4wkiKYDJ3-g

Nem katonadolog

Egy katona egyedül a fronton,
Ki árva gyermekként hegedült a mólón.

"Valamiben meg kell halni."
Viccelõdnek az emberek,
De a katona se érti,
Hogyan eszmélhetnek ilyenek.

Ha tudnák mi vár rájuk E ponton,
A katona nem fog tenni értük semmit a fronton.

"Pusztuljatok" Jaj, hát ne...
Valamiben meg kell halni?!
Õ már a tûzvonalban hisz s tudja,
Isten élni teremtett, nem ezt várta,
Nem ezt akarta hallani.

Õ, ki becsületét el nem adja,
Jó honvédként a frontot ott nem hagyja.
Népét, Nemzetét megvédelmezi,
Még akkor is, ha sok benne a "marha".(?)
Fohászkodik mindenhol, társbakákért a borzalomban,
A Népéért, kik egy része hazáját fel nem adja.

Hiába egyedül a lövészárokban,
Már nagy bajban.
Tudja, érzi. Remélje?
Hogy zászlajában,
Valaki érte drukkol a rajban.

Már hallja jön a váltás.
Ez lehet isteni áldás?
Látja, újra kezdõdik egymás ellen az ártás,
És Õ sem menekül,
Nem megy sehova, marad az állás.

Többi társa, mint Õ maga is
Egyedül vagy többedmagával
Fetreng a sárban.
Küzd, feláll. Vagy majd elesik?
Mind ugyanabban a mázban.
Gondolják-e odahaza,
Hogy mi készülõdik itt?
Ez ott is az lesz.
Már nem katonadolog,
Ez teljesen kiszélesedik.

Emberek egymásnak esnek,
Mint a ragadozók a dögevõkkel.
Kérdi, s nem érti.
Csak így tudnának fenn maradni önerõvel?
Vált vállnak vetve az utolsó csontért küzdenek.
Mindenki, mindenki ellen,
Minek a vége, hogy többé nincsenek.

Hirtelen árvának érzi magát,
Mikor eme képekre gondol.
Legalább békének látszott?
Akkor ott, hegedûvel a mólón.

De van más is, mert a szívében él az a tünemény,
Így fenn maradhat a remény.
Õ az, ki számíthat-e rá?
Ha vége a háborúnak, könnyedén talál-e rá?
Míg nem lesz vége a harcnak,
Tán fölösleges feltenni a kérdést,
S választ adni rá.

Küzdenie kell saját és sok más életért,
Hogy eme idõt átlépvén elnyerje szeretõ védelmét.

S majd, ha vége lesz a csatának.
Megtanulta Népe is,
Miért kell vérnek folynia?
A Földért, Emberért...
Kedveséért, ki szíve alatt utódját
És annak gondját viseli.
Itt ez, az az idõ,
Mikor rá kéne ébredni,
Miért nem szabad
A szeretet helyett háborút viselni.