-ha egy zsidó mond valami "bölcs" dolgot , mindig a hátsó szándékát mérlegeld!

Zsidó és filozófus . . . nagyon szürrealista felállás !

Tucatnyi irányból lehetne ennek a Hazony-nak a gondolatait megvilágítani - erre nincs se hely, se idõ.

Viszont:
- Hitler nélkül tuti nincs Izrael, tehát Hazony se lehetne izraeli filozófus, esetleg egyáltalán: meg se születhetett volna;

- az Európai Unió nem német birodalom, hanem Németország egy zsidó birodalom;

- a Hazony-féle modern nacionalizmus pont olyan kreatúra, mint a kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus: világveszély, színes cionizmusok globális hálózata;

Egy megoldás van: a visszatérés - patriotizmus, hazaszeretet, egészséges önimádat, nyelv, zene, tánc, füstölt császárszalonna...élni és élni hagyni!

Kedves Tibor !

Ne haragudj, de nagyon rossz vizeken evezel ! Rossz térképet adtak neked . Felõlem bátran mondhatod, de az egésznek pont az a lényege, hogy Te egészen mást láss, mint amit látsz, egészen mást gondolj, mint amit gondolnál, és legyen az egészrõl határozott véleményed, ami nem is a saját véleményed !
Mindegy, hogy melyik kockára lépsz a történelmi díszkövezeten, mindegyiket átfestették már, és amikor fakul, újra festik. És ne legyél benne biztos, hogy pont avval a színnel, mint korábban ! Sõt, egészen biztos lehetsz benne, hogy nem avval a színnel festik újra.

Vannak dolgok, amiken átestem már, mint gyermekbetegségeken, ilyen az, hogy mára nagyon nem mások gondolatait cserélem le a sajátjaimmal, legfeljebb összehasonlítok, és azonnal a hátsó érdeket nézem, ami sok esetben rögtön rávilágít az újonnan kimondott "nagy igazságra". Igaz, ehhez (is), meg kell öregedni.

Álltam én Drábikkal egy deszkán ! Ma már elé sem ülnék.

Ismerem a bivalyok tulajdonságait - csökönyösek és egy fürdõzésért, egy dagonyáért mindenre képesek. Hiába mondanám: csá! Az istenért se.
Én evezek rossz vizeken?

De hát én az értõl az óceánig...hogy közben milyen vizek vannak? Akár rosszak is...

Kitartó munkával sikerült megtalálnom a hercli intézet himnuszát:
https://www.youtube.com/watch?v=TRjbJ...RjbJno275Y

Brit filozófus: Aki azt hiszi, Magyarországon nincsenek Soros-ügynökök, nem ismeri a tényeket

Roger Scruton konzervatív filozófus rendszeres megszólalója a kormányhû médiatermékeknek az utóbbi években. Most a brit New Statesman Magazine-nak adott interjút, beszélt Orbánról is, akit régi barátjának nevezett.

Scruton az interjúban hosszan beszél a Brexitrõl – ezzel a brit kormány sem tud mit kezdeni, de ha valakit érdekelnek a legfrissebb események, kattintson ide –, majd kap kérdést Magyarországról is, a jelen magyar közállapotokról. Szóba került Soros György is, Scruton õt – ismert összeesküvés-elmélet ez – a zsidó világuralom mozgatójának nevezett.

Bárki, aki azt gondolja, Magyarországon nincs olyan, aki a Soros-birodalomhoz kapcsolódni, az nincs tisztában a tényekkel.

Scruton itt minden bizonnyal civilekre, ellenzéki politikusokra és független szereplõkre gondol, Orbán és a Fidesz õket bélyegezi Soros-ügynököknek. A filozófus nonszensznek nevezte, hogy Orbán antiszemita lenne. Az iszlamofóbiát pedig egyszerû propagandaterméknek nevezte, amivel meggátolják, hogy beszélni lehessen az iszlámról.

Az interjúban a kínai emberekkel kapcsolatban is tett egy kirekesztõ megjegyzést:

Robotokat hoznak létre saját népükbõl. Minden kínai egyfajta másolata az elõzõnek. És ez nagyon ijesztõ.
https://hvg.hu/vilag/20190410_Brit_fi...a_tenyeket

Szuverenista kiáltvány az európai népek jogaiért
Szó sincs róla, hogy a szuverenisták gyûlölnék Európát. Sõt, õáltaluk válik ismét, új formában megélhetõvé az európai szellem.
2019. április 15. 18:05

Kísértet járja be Európát – a szuverenizmus kísértete. Kíméletlen hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európa minden hatalma: Bergoglio és Draghi, Macron és Merkel, radikális divatszocialisták és álnéppártiak. A most következõ európai parlamenti választás lesz az elsõ, amelyben e régi Európa védelmezõi és a minden országban elõretörõ és egy új Európáért küzdõ szuverenista politikai erõk állnak szemben egymással. Az európai hatalmak immár politikai erõnek ismerik el a szuverenizmust. Ideje hát, hogy a szuverenisták nyíltan a közönség elé tárják látásmódjukat és céljaikat, s hogy szuverenista kiáltványt állítsanak a kísértetmese helyébe!

Ha nem akarunk abba a hibába esni, amelynek színeivel a globalista propaganda igyekszik lefesteni bennünket, akkor mindenekelõtt tisztázni kell, miben is áll, mit jelent napjainkban a „szuverenizmus”. A szuverenizmus a világméretû gazdasági és pénzügyi lobbik „ügyintézõ bizottságává” váló Európai Uniótól kíván visszahódítani szuverenitás-tereket, éspedig nem pusztán a nemzetállamok jogainak védelmében, hanem az európai népek jogainak kiteljesítése érdekében is.

Az európai politikai rend a 17. század közepe óta „államok rendszerére” épült, vagyis arra, hogy a nemzetállamok kölcsönösen elismerték egymást, illetve a közöttük létrejött megállapodásokat: az állam volt a nemzetközi jog, ezen belül a jus pubicum europaeum kizárólagos alanya. A 19. századtól kezdve megjelent egy másik jogalany is: az egyén, akinek nemzetközi szinten is egyre több jogát ismerték el, mégpedig olyan jogokat, amelyek az államától függetlenül is megilletik, s amelyeknek akár saját államával szemben is érvényt szerezhet. Az Európai Unió, amelynek ma tagjai vagyunk, maga is mindig ezt a logikát követte: egyfelõl formálisan elismerte a tagállamokat, amelyek azonban a valóságban Németország uralma alá kerültek, másfelõl elismerte az egyéneket, az európai polgárokat is, mint akik az Unió biztosította jogok alanyai. Mindezt nézetünk szerint mára meghaladta az idõ.

Egyfelõl az államok, legalábbis abban az értelemben, ahogy a klasszikus nemzetközi jogban szerepeltek, régóta válságban vannak, egyre többet veszítenek (külsõ és belsõ) szuverenitásukból az önmaguk létrehozta nemzetközi szervezetek javára, márpedig pontosan ez a szuverenitás alapozta meg nemzetközi jogalanyiságukat. Milyen állam az, amelynek nincs pénzügyi önállósága, amely szüntelen alkudozni kényszerül gazdaságpolitikájáról, közkiadásairól, éves költségvetésérõl és amely még azt sem döntheti el szabadon, milyen intézkedésekkel gondoskodjék belsõ biztonságáról?

Másfelõl egyetemes igényû és elvi „nyilatkozatok” sokasága folytán megszaporodtak az egyének jogai, de anélkül, hogy érvényesítésük hatékony mechanizmusa létrejött volna. A kiindulópont azonban mindig egy és ugyanaz: a jogalany egyes egyedül a maga elvontságában felfogott egyén, és nem is lehet más. Márpedig valami kimaradt a számításból.

Hogy mirõl feledkeztünk meg? Arról, hogy az emberek nem „egymagukban”, nem Robinson-szigeti lények módjára élnek, hanem családokban, közösségekben, hogy népeket alkotnak, s ezek mindegyikének megvannak a maga hagyományai és szokásai. De megfeledkeztünk arról is, hogy maguk az államok sem elvont képzõdmények, hanem meghatározott népek politikai akaratának kézzelfogható, lényegi megnyilvánulásai. Megfeledkeztünk e népek jogairól! Megfeledkeztünk arról, hogy nem a testületek és intézmények együtteseként felfogott állam a „szuverén”, de nem is az elszigetelt egyén (aki egyébként is merõ absztrakció). Igaz, az újkor a politikai abszolutizmussal, az abszolút monarchiákkal kezdõdött, de aztán mégiscsak megteremtette a népszuverenitásra épülõ államot.

Ma mindenekelõtt a nép a szuverén. A szuverenitás letéteményese a nép a maga egészében, nem az egyes személyek, amelyek az államot alkotják, de nem is az állam egyes intézményei vagy testületei (a kormányok, a parlementek). Nem furcsa hát, hogy épp a népnek, az igazi „szuverénnek” nincs semmilyen joga? A mai Európai Unió szemében a népek, amelyek alkotják, nem számítanak semmit, sõt nem is léteznek: csakis a tagállamok léteznek, pontosabban kormányaik, illetve az egyes egyének, mint európai polgárok. Ez a mai Unió nem ismer olaszokat, lengyeleket, franciákat, magyarokat és másokat, csakis európai polgárokat, akikre attól függetlenül kell tekinteni, hogy mely néphez tartoznak. Pontosan úgy, ahogy a tõke sem ismer mást, mint bérmunkást, jöhet bármely országból (Olaszországból vagy Indonéziából – mindegy), s ahogy a piac sem ismer mást, mint fogyasztót.

Az euroglobalizmusnak pontosan erre van szüksége: eltörölné a népeket, egyes egyedekkel helyettesítené õket, de úgy, hogy eltekint minden konkrét tulajdonságuktól, egymással teljesen azonosnak, elvont, csereszabatos, elszigetelt, gyökértelen, saját nyelvvel, kultúrával, történelemmel nem rendelkezõ egyedeket lát bennük. Pontosan errõl álmodik a globalizmus: hogy senki mással ne legyen dolga, csak az emberrel. Csakhogy létezik-e „az ember”? Nem volt-e némi igaza Joseph de Maistre-nek, amikor azt mondta: „Ismerek franciákat, angolokat, németeket, de embereket nem”? Természetesen: egy emberi méltóság van, amely mindannyiunknak kijár, de egyúttal mindannyiunknak megvan a magunk nemzeti identitása, kultúrája, meghatározott hitvilága és értékei, és ezeket a magunk közösségeiben éljük meg.

Lehetséges volna tehát, hogy a jogokból egyedül az európai népeknek nem jut? Ha egyszer annyi nyilatkozat látott már napvilágot a nõk, a gyermekek, a hontalanok, a migránsok és mások jogairól, nincs-e itt az ideje egy olyan nyilatkozatnak, amely az európai népek jogairól szól? Ami azt illeti, a mai Európai Unió azt sem tudja, hová tegye a népeket. Annak a globalizációnak gyermeke (még ha egy meghatározott földrajzi területre vonatkoztatva is), amely arra törekszik, hogy megszüntessen minden valós különbséget ember és ember, nép és nép között. E felfogás szerint végsõ soron mindannyian migránsok vagyunk – a jövõ európai embere pedig valamiféle keverék lesz: ez az ideológia, a pénzügyi elitek létrehozta hamis tudat elpusztítja az európai nemzetállamokat, és végül az európai szellem alapjait, a kereszténységet és a görög–római civilizációt is szétrombolja.

Szó sincs róla, hogy a szuverenisták gyûlölnék Európát. Sõt, õáltaluk válik ismét, új formában megélhetõvé az európai szellem. Valójában az a kérdés, mit válasszunk: egy népek, nemzetek és végsõ soron talán európaiak nélküli Európát, vagy egy nemzetekbõl épülõ, identitásukban gyökerezõ, identitását a különbözõségekbõl merítõ Európát. Rá kell jönnünk, hogy Európa egyszerûen nem létezhet határok, hagyományok, népek nélkül. Európa új felfogása csak úgy teremthetõ meg, ha az õt alkotó népekbõl indulunk ki. Minden európai népnek megvan a maga sajátos lényege, a maga egyedülálló természete, valami, ami megkülönbözteti a többiektõl. Arról a valamirõl van szó, amelytõl egy olasz olasznak érzi magát, egy német németnek, egy francia franciának és így tovább; ez azonban nem zárja ki, hogy az európai népek szabad döntésük alapján összeszövetkezzenek és európai politikai térséget hívjanak életre.

Ha pedig egyszer a szuverenizmus ennyire a népekhez kötõdik, nem tekinthetõ pusztán az állami szuverenitást védelmezõ elméletnek. Mindenekelõtt a népek szuverenitásán õrködik. Nem pusztán az a célja, hogy visszaadja a korábbi, centralizált államok régi szuverenitását. Arra törekszik, hogy a népek valódi szuverenitását mutassa fel, mégpedig a természetjog új elvét, vagyis a „kölcsönös egyesülési akarat” szabályát követve. A nemzetállam állhat különféle népekbõl is, de csak akkor, ha ezek közös államban akarnak élni. Katalánok, baszkok, dél-tiroliak: az autonómia mindazoknak jár, akik igényt tartanak rá. Ez a „gyenge” népszuverenitás elve, szemben az „erõs”, Leviatán-szerû állami szuverenitással. Egyedül ennek mentén egyeztethetõ össze, ami ezidáig nehezen fért össze: a nemzeti szuverenitás és a föderalizmus.

Európában ma még szerencsére sokféle nyelv él, és sokféle nép, amelyekben mind megvan az összetartozás érzése, sõt a migrációs hullámok miatt még erõsebben is, mint korábban. Vannak népek, amelyek azonosulnak a fennálló államokkal, mások pedig függetlenséget követelnek maguknak. Aki magára ismer államában, azt nemzeti hovatartozása vezeti, de ezzel nem tagadja meg szûkebb pátriáját. Egyszerre érezzük magunkat olasznak és piemontinak, ligúriainak, szicíliainak és így tovább. Újfajta szuverenizmus alapja ez, amely nem is hasonlít az eddig ránk erõltetett „erõs” és „centralizáló” szuverenizmusra, minthogy lényegénél fogva nyitott a föderalizmusra és az autonómiákra.

A fojtogató globalizáció korában megnõ a „szûkebb hazák” becsülete. A nemzeti egységet immár nem örök idõkre szóló köteléknek, felbonthatatlan házasságnak kell tekintenünk, amelyet mindenáron fenn kell tartanunk, akkor is, ha az egységes állam különféle közösségei és egységei között hiányzik már a szükséges egyetértés és összhang. A modern államnak csakugyan a népek egyetértésén kell alapulnia, és ha két közösség ki akar szakadni, ennek joga nem tagadható meg tõlük. Nem lesz az tragédia, sõt valóságos felszabadulás lehet. Mindez azonban nem vet véget az államoknak, ellenkezõleg: az államiság új kibontakozását teszi lehetõvé.

Az európai választás már küszöbön áll, és eredményétõl függõen meglátjuk, nyílik-e némi tér a népek jogai és egy újfajta Európa-felfogás elõtt. Óvakodjunk persze az illúzióktól: pillanatnyilag az Európai Parlament édeskeveset tehet, hatásköre igen korlátozott, a „szerzõdések megváltoztatása” pedig szinte lehetetlennek látszik. De miért ne próbálnánk meg? Miért ne érhetné el a populizmus fuvallata az Európai Unió egyetlen intézményét, amelyben tetten érhetõek még a demokrácia foszlányai? A választásokon a szuverenisták felmérhetik erejüket és a polgárok tudomására hozhatják, hogy az Új Európa a lehetõségek világába tartozik. S akkor nem lehet majd azt állítani, hogy a szuverenisták csakis rasszizmussal és nyomorral kereskednek, s hogy mindenütt falakat akarnak felhúzni, valamint autarkiás/nacionalista politikát hirdetnek. Ellenkezõleg: éppen hogy a szuverenisták képesek elõmozdítani Európa újjászületését, átmenteni plurális identitását és sokszínû népi-nemzeti hagyományait.

A több vagy kevesebb Európáról évek óta zajló vita egyedül azt bizonyítja, hogy résztvevõi nem értették meg, mi zajlik körülöttük. Ma nem „több” Európára van szükségünk, hanem ellenkezõleg: az államok a szemünk láttára követelnek több szuverenitást, miután megszenvedték a brüsszeli gazdaságpolitika kudarcát. Csakhogy a „kevesebb” Európa sem megoldás – a katalóniaihoz hasonló tiltakozó mozgalmak láttán rá kell ébrednünk, hogy az európai népek nemzeti igényeit nem elégítheti ki a centralizált, hagyományos államhoz való visszatérés. Egyszóval, új Európára van szükségünk, és ez az új Európa már létrejövõfélben van egy mindezidáig a felszín alatt, a szemünk elõl rejtve zajló folyamatban. Hogy ez a folyamat napfényre kerüljön, ahhoz az európai népek szövetségére van szükség, amely egy „szuverenista internacionáléban” egyesíti mindazokat a szabad mozgalmakat, amelyek büszkén vállalják, hogy a népek, nem pedig a piacok érdekeinek védelmére kelnek Európában.

Egy efféle európai szuverenista együttmûködéstõl egy olyan nagy európai térség kibontakozását remélhetjük, amely része a többpólusú világrendszernek, amelyben a nemzeti identitások elve újrafogalmazza az államok közötti kapcsolatokat, de egyúttal az egyes államokon belüli viszonyokat is. Az uniós intézmények kudarca ebbõl a szempontból egyúttal a nemzeti kormányok kudarca is, hiszen az elõbbieket õk hozták létre, õk támogatták és õk mûködtették. De e kudarc egyszersmind a piaci önszabályozásra épülõ és a globalizációra szabott kudarcos neoliberális fejlõdési modell csõdje is, amelyet az államok és az Európai Unió Maastricht óta szorgalmaztak, a népekrõl tökéletesen megfeledkezve, sõt számos népet ez által nyomorra ítélve. Fenntartható fejlõdés helyett immár évek óta boldogtalan visszaeséssel kísérletezgetünk. A nacionalista szellemben önmagukba zárkózó nemzetállamokhoz való visszatérés gondolata azonban a szuverenizmus régi, ma már elvetendõ felfogásának felelne meg.

Ma az államok szuverenitását éppenséggel úgy lehet fenntartani, ha újragondoljuk a követendõ európai utat, és nem föderációra, hanem konföderációra törekszünk. A nemzetállamok nem mellõzhetõk, de ebbõl nem következik, hogy szabadon, eredendõ szuverenitásukat megtartva és a nép egyetértésével ne adhatnának át hatásköröket felfelé, csupán abban a mértékben, amelyet szükségesnek tartanak a természetüknél fogva csak európai szinten megoldható problémák kezeléséhez. Ilyen lehet például a migráció szabályozása, az iszlamista terrorizmus elleni harc vagy a biodiverzitás megóvása és a természet védelme. Európát alulról kell építeni, nem pedig felülrõl, ahogy Maastricht óta képzelik, és ez az építkezés csakis a népek mûve lehet. Maastrichtot le kell selejtezni s vissza kell térni a Római Egyezmény szelleméhez, arra az útra, amelyrõl a globalizáció miatt letértünk.

Az Új Európa, amelyben az államok visszanyerik szuverenitásukat, és amelyben egyúttal teljesülhetnek a népek önállósági követelései, miközben egyszersmind a szabad államszövetség is létrejöhet, nagyon is lehetséges. A közeljövõ nagy kihívása abban áll, hogy a népek jogaiból kiindulva újragondoljuk az államainkat és a nemzetállamok Európáját. Hogy a népek új erõre kapjanak, és megszabadítsák Európát a Maastricht óta vezetõ szerepet játszó elitek uralmától – ezt akarják a szuverenisták.

A szuverenisták nem Európa-ellenesek. Egy új, a népekre épülõ Európa létrehozását szorgalmazzák, amelyben a népek demokratikus alkotmányaik alapján szabadon rendelkezhetnek sorsukról és országos népszavazás eredményeként úgy döntenek, hogy csatlakoznak egy államszövetség-jellegû nemzetközi szervezethez. A szuverenisták nem a régi típusú „erõs”, Leviatán-jellegû államot akarják visszahozni. Egy újfajta, „gyenge” állami szuverenitás elvét vallják, amely befelé a legszélesebb helyi autonómiáknak nyit teret és alulról építkezik, kifelé pedig az önkéntesség és az egyenjogúság alapján önkorlátozást vállal olyan európai intézmények javára, amelyek a közösen hatékonyabban kezelhetõ és megoldható problémák ügyében közös politikát valósítanak meg.

A múltban anélkül adtuk át szuverenitásunkat, hogy akár csak ennek feltételeit megvitattuk volna. Holnap magunk döntjük majd el, engedünk-e szuverenitásunkból és hogyan, mert részesülni akarunk az európai államszövetség nyújtotta elõnyökbõl. Ugyanez áll Európa minden más népére is. Ebben a szellemben a szuverenisták akár a közös valutarendszert is lehetségesnek tartják, de azzal a feltétellel, hogy adott esetben, ha a nép úgy látja, hogy a hátrányok túlsúlyban vannak az elõnyökhöz képest, ki is léphessenek belõle, mint ahogy szabadon dönthessenek arról, hogy csatlakoznak-e, vagy akár kilépjenek-e a kontinentális konföderációból.

A szuverenisták azon dolgoznak, hogy az európai szuverenista pártok és mozgalmak a baloldal és a jobboldal szembenállását meghaladva kapcsolatot teremtsenek és megállapodásra jussanak egymással. A szuverenisták nem hajlandók véka alá rejteni véleményüket és szándékaikat: nyíltan vállalják, hogy céljuk kétségbe vonni a pénzügyi világ kívánalmaira épülõ régi Európát, hogy helyébe a népek szükségleteire épülõ új Európa állhasson. Az euroglobalizmus túlságosan sokáig volt a népek ópiuma – reszkessenek az elitek a szuverenista forradalomtól! A szuverenisták csakis láncaikat veszíthetik, és cserébe egész Európát elnyerhetik.

shutterstock.com

Minden ország szuverenistái, egyesüljetek!

A fenti megfontolások alapján és abbeli meggyõzõdésükben, hogy szükséges kinyilvánítani, melyek az európai népek elidegeníthetetlen, alapvetõ jogai, a szuverenisták az alábbiakban teszik közzé az európai népek jogainak nyilatkozatát:

1. Az európai népek egymást kölcsönösen szabadnak és egyelõnek ismerik el.

Az európai népeket önálló és elidegeníthetetlen jogok illetik meg, függetlenül azon jogoktól, amelyekkel a nemzetközi jog ruházta fel az államokat, amelyekben élnek, illetve az egyéneket, aki e népeket alkotják.

Valamennyi népnek elidegeníthetetlen joga, hogy a maga hagyományainak és intézményeinek keretében élhessen, megõrizze önnön nyelvi, etnikai, kulturális és politikai identitását azon közös értékek keretén belül, amelyeket az európai civilizációhoz tartozásuk alkotóelemének ismernek el.

2. Az európai népeket megilleti az önrendelkezés joga, s azt a „kölcsönös egyesülési akarat” elve alapján gyakorolhatják.

Abban az esetben, ha több különbözõ nép kíván egyazon állam keretében élni, ezen állam vállalja, hogy gondoskodik különbözõségük és sajátosságaik tiszteletben tartásáról és oltalmáról.

Az európai népeket ugyancsak megilleti a kiválás joga, melynek gyakorlásáról teljes önállósággal és szabadon dönthetnek, az államra pedig, amelytõl el kívánnak szakadni, az a kötelezettség hárul, hogy sem közvetve, sem közvetlenül nem akadályozza e döntés megvalósulását.

3. Minden olyan cselekedet, amelynek akár célja, akár eredménye az, hogy az európai népeket megfossza integritásuktól, amely megkülönbözteti õket más népektõl, illetve kulturális értékeiktõl vagy nyelvi identitásuktól, a népek jogaival ellentétesnek minõsül. Tilos minden olyan cselekmény, amely akár közvetve vagy akár közvetlenül erõszakos asszimilációt vagy integrációt eredményez.

4. Európa népei felismerik, hogy szükség van egy európai államszövetség létrejöttének elõmozdítására, akár úgy is, hogy részlegesen, az önkéntesség és az egyenlõ feltételek alapján korlátozzák az egyes államok szuverenitását olyan feladatok és célok megvalósítása érdekében, amelyeket közösnek ismernek el és közös politika keretében kívánnak elérni.

5. A nemzeti kormányok csak és kizárólag elõzetes népszavazás eredményével összhangban, illetve az érdekelt népek egyetértése esetén hozhatnak olyan törvényhozói vagy államigazgatási döntést, amely korlátozza az államok szuverenitását.

6. Az európai népeknek joguk van együttmûködési megállapodásokat kötni és más formában is együttmûködni egymással. Különösen elismerik annak szükségességét, hogy összehangolják politikájukat a gazdaságfejlesztés, a biztonság, a jogvédelem és a honvédelem területén.

7. Az európai népeket kizárólagos szuverenitás illeti meg nemzeti vagyonuk, illetve természeti erõforrásaik felett.

Európa népei szabadon dönthetnek arról, milyen gazdaságpolitika szolgálja tagjaik munkáját és jólétét.

8. Azon külföldiek, akiket országukban megakadályoznak alapvetõ szabadságjogaik gyakorlásában, menedékre jogosultak az európai országokban, az illetõ államok törvényeinek keretei között. Az európai népeknek jogukban áll megvédeni határaikat és jogosultak a nemzetbiztonságok szavatolása céljából szükséges minden intézkedést életbe léptetni területükön.

9. Az európai népek szavatolják az övéktõl eltérõ vallások és kulturális hagyományok szabadságát, amennyiben gyakorlásuk nem ütközik a fogadó ország törvényeibe.

10. Az európai államoktól elvárjuk, hogy elismerjék a jelen nyilatkozatban megfogalmazottak érvényességét, és vállalják, hogy meghozzák mindazon intézkedéseket, amelyek szavatolják az itt megfogalmazott jogok érvényesítését.

Paolo Becchi

a jogfilozófia professzora

Fordította: Betlen János

*********************

Paolo Becchi (Genova, 1955) jogfilozófus, akadémikus, a Luzerni Egyetem jog- és államfilozófia professzora és a Genovai Egyetem jogfilozófia professzora. 2013 és 2015 között a Movimento 5 Stelle (Öt Csillag Mozgalom) ideológusaként tartották számon, manapság a másik olasz kormánypárthoz, a Legához áll közel.
latoszogblog.hu
https://gondola.hu/cikkek/112865-Szuv...aiert.html

" és irtassék i minden magyar...."

Szép és értelmes okfejtés. A konföderatív államszövetség gondolatát támogatom én is a kezdetektõl fogva. Svájc az élõ példa, hogy a konföderáció a legtermelékenyebb társadalmi berendezkedés. Svájc már sok buktatón átbukdácsolt, amíg kialakult a mai állapot. Éppen ezen megfigyeléseim alapján empirikus tapasztalatokkal rendelkezem és több pontján Becchi professzort kiegészíteném, vagy megkérdõjelezném a pontjait. 1 újjal a tabletten ez nehéz lenne.
A lényeg, higy Svájchoz lassanként kapcdolódtak hozza a különbözõ tsrtományok (kantonok). Ez a csatlakozási szándék a mai napig is tart. Padánia (Észak Olaszország), Baden Württemberg, Bajorország, Voralberg, és 2 szomszédos francia tartományon kívül Korzika is. Svájc nem meri ezeket fogadni, mert elveszne a svájci életforma és gondolkodás. Svájc lakossága 8 millió. A 2 német tartományé meg 35 millió. Korzika mint maritim kanton a nagysága miatt is szóba kerülhet. Gazdasági küldöttség tárgyalt is Korzikában, de egyesülésrõl szó sem lehet. A jelenlegi kantonok mind független államként csatlakoztak. Természetesen még jelképesen nincsenek határok közöttük. Liechtenstein még lazábban tartozik Svájchoz: egy a posta, egy a határõrség, egy a pénz. Ennyi. A kantonok nem folytatnak külön külpolitikát, közös hadsereg van, van viszont kantonális rendõrség, mely a svájci állami (szövetségi) rendõrséghez tartozik. Svájc specialitása nem annyira a konföderáció, mint a direkt demokrácia. A véleményem az, hogy a Becchi által kifejtett Európai Konföderatív Államok ugyanúgy a HH jármában vergõdnének mint eddig. Ettõl csak úgy menekülnénk meg, ha az összes tagállamban közvetlen demokráciát vetnénk be. Ez több, mint a svájci direkt demokrácia, mert elõír egy olyan választási törvényt, melyben a polgárok választják ki azokat, akikre késõbb szavazhatnak. Ez egy párt nélküli rendszer lenne. Hogy a polgárok miként választanák ki ezeket a személyeket ere már készen áll a szoftver.
Kedvem lenbe Becchi professzornak bõvebben kifejteni az itt leírtakat.