Ó, azok a csöndes éji szendergések
Távoli jövõrõl kélt kisded merengések
Ha rájuk sem gondolok konokul
Minden mozdulatom bennük lapul.

Már akkortól felnõtt voltam
Noha még pehely volt tollam
És szavakból nem értettem
Nem tudtam, inkább éreztem
Hogy játékos komolyságom
Lesz sorsom és végzetem.

Telt az idõ s én önmagam
Önámítva tõrbe csaltam
Tükrömet a világ sarkába
Hol sem élni, sem halni
Nem hagynak engemet.

Úrrá lettem magamon
Hû társra leltem
Illúziót eltemettem
S fogadom, többé
Vissza nem adom!

Az idõmet eltöltöm ,mi maradt
A világra öltöm nyelvemet,
S mi rá ragadt: költöm.

Gyermekeim õk: a szerelem lángjai
S míg lobognak, a fény ki nem huny
Záporozhat átok és gúny.

A korban, hol lángészt
A porban lángnyelvvel
Nyaldosva öl-tik
Minden és mindenki
Fordul magából
Színe-javából.

Sine morbo morgolódhat bárhol
Ki magyart ta-Posta, lába töretik
És a vádlott vádol, kotorékot.

Ebcsonttal forrasztjuk be sebeink
Míg seregeink gyûlnek vidáman
Tobzódnak a nyüvek.

Így lettünk apraja az elorzott honnak
De gyermeki lelkünk felnõtt és dohog
Szivárványba nem szívesen nézünk
Megfáradt szemünkben harci tûz lobog.

Dicsõségünk elmúlt
Sötét árnyak lopták be
Csempész magukat
Magyar szõtte szûrben
Zsebbe gyûrt kipával
Sunyin átkozva magyart
Hitvány árulásba esvén.

Ó, csak egyszer ragadj fegyvert
Szellemednek vértjét és oszd szét
Érdem szerint jussukat bõsz magyar
Egy rettenetes átszellemült estén!

Mi kezdetektõl fogva lettünk
Létünk kalodája letûnt koroknak
Fényünk zabolátlan a harangok
Újra feljajdultak felettünk!

Feledjünk hát mindent, mi talmi:
Zúgjunk, énekeljünk, harsogjunk
Dúdoljuk újra bátran, hogy:
Önzetlen szívbõl szeretni élni
És hûvös homlokkal halni
Nem félni!