Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Ott tartunk, hogy a gyerekek a legalapvetőbb érzelmeiket sem tudják kifejezni

TanácsadásOtt tartunk, hogy hol is? Nincs elég kézben elég fegyver? Még a felnőttek sem tartanak már sehol.
Három nyelven beszél, két diplomája van – mégis boldogtalan. Pedig ha megmérnék az IQ-ját, az értelmi intelligenciája nagyon magas lenne. Miért nem boldogul mégsem az életben? Miért nem jön ki a főnökével? Mért megy tönkre a párkapcsolata? Miért nem képes a rugalmas problémamegoldásra? Az IQ mellett foglalkozott valaki az érzelmi intelligenciájával? Pécsi Ritával beszélgettünk.


Mostanában egyre többször merül fel, hogy az érzelmi intelligencia mennyire fontos. Korábban nem volt az?

Nagy nevelőknél mindig fontos volt, de nem így nevezték, vagy nem foglalkoztak vele hosszan. A kutatások sem túl régiek, az 1980-as években jelentek meg először, de az intézményes oktatás igen lassan reagál.

„Mindenki érzi azonban, hogy valami hiányzik, valami megakasztja a dolgokat. Ennek a hiánya okoz ma egyre nagyobb problémákat.”

Mit jelent az érzelmi intelligencia?

Az érzelmi intelligencia az életképesség, vagy a szív intelligenciájának is nevezhetnénk. Gyakorlatilag az értelmi intelligencia, az IQ párja. Míg az IQ felelős az értelemért, a logikáért, az elemzésért, a tervezésért, a tudatosságért, az objektivitásért – addig az érzelmi intelligencia az ellenpólus. Tudjuk-e az indulatainkat kezelni? Tudunk-e kötődni? Milyen a testbeszédünk, tudunk-e más testbeszédére figyelni?

„A szív intelligenciája egy erős hétköznapi tudás, mégis kevesen ismerik, alkalmazzák.”


Pécsi Rita – Fotó: Bókay László


Nem lehet tanulni?

Dehogynem. Csak sokszor könnyebb megmagyarázni a rossz szokásainkat, hogy „ami a szívemen, az a számon”. Ha nem csomagolom a mondanivalóm, az nem az én hibám. Ha nincs bennem empátia, az nem gond. Ha én vagyok az első, nem tudok csapatban működni, az iskola hibája. Vagy egyszerűen nálunk a családban így volt szokás… – na, ezeket a beidegződéseket kellene módosítani. Ezt megértéssel vagy információ átadásával viszont nem lehet megtenni. Nem adhatok róla egy könyvet, amit ha elolvasunk, működni fog. Az érzelmi intelligenciát csak sok-sok élménnyel, tapasztalattal, azonosulással tudjuk fejleszteni. Eközben az iskolai tantárgyak 90 százaléka értelmi IQ-t fejleszt. Baj van – nem is kicsi – az arányok eltolódásával.

Példával tudná szemléltetni?

Azt, hogy mit jelent a szorzás, osztás, a gyerek megérti, esetleg be is magolja a definíciót. Vagy azt, hogy mikor volt a mohácsi vész, megtanulja. Évszámmal, szereplőkkel. Aztán elfelejti. Ha mindezt élménnyel tanítjuk, érzelmi kötődéssel, bevésődik. Persze nem csupán arra való az érzelmi intelligencia, hogy eredményesebben tanuljunk, mert más területeken még sokkal fontosabb lenne, mondjuk a való életben.

Diplomás, jól kereső emberek boldogtalanok. Nem jönnek ki a főnökkel, képtelenek csoportban dolgozni, romokban a magánéletük. Éveken át fejlesztették az IQ-jukat, de az érzelmi intelligenciájuk fejlődése elmaradt. Nem tudják a saját örömüket, fájdalmukat feldolgozni. Egy idő után hiába nagyon okosak, nem állják meg a helyüket, és nem boldogulnak. Nem képesek a hatékony problémamegoldásra, mert esetleg csak egyetlen jó megoldásban gondolkoznak. Vagy amint jön a nehézség, leblokkolnak, félnek a tévedéstől, az újrakezdéstől. Ezeken az érzelmi intelligencia segíthetne igazán. A mai fejvadászok épp ezért már nem az IQ-t nézegetik, hanem azt, hogy a jelentkezőnek mekkora az önbizalma, milyen az önértékelése, hogy kezeli az érzelmi feszültségeket, van-e lelkiismerete, képes-e az együttműködésre, vannak-e eredeti gondolatai, vállalja-e a tévedését, és ki tud-e abból jól jönni. Az érzelmi intelligencia felelős mindezért.

De léteznek csapatépítések…

Három nap alatt nem lehet húsz évet pótolni. Nemrég jártam egy óvodában, ahol a faliújság tömve volt egyéni versenyeken kiérdemelt oklevelekkel. Úszás, angol, néptánc, matematikai verseny… elszörnyedtem. Nem a gyerekek kézművesalkotásait nézték a szülők, hanem ezeket. Persze csak a nyertes szülők.

Az ötévesek ideje percre beosztva, délután mindenféle foglalkozás. Hol marad a szabad játék, ahol megvívja a saját korosztálybeli csatáját? Elvették a lapátom? Mit kell tennem? Nem találom a sapkám? Hol keressem?

„Ott tartunk, hogy a sok foglalkozás mellett a gyerekek a legalapvetőbb érzelmeiket sem tudják kifejezni. Dühöngenek, sírnak, csapkodnak, toporzékolnak – mert állandó nyomás alatt vannak, és a társas kapcsolatokra, az élményekre, a kötődésre barátokhoz, óvónőhöz alig marad idő.”

Az oklevelek, az eredmények nem kárpótolják mindezt?

Egy ötéves személyisége nem érett arra, hogy versenyezzen. Rosszul tűri a kudarcot. Hányszor társasjátékozunk úgy, hogy azt sem bírja elviselni, hogy a bábuját leütik. Akkor mi lehet egy ilyen versenyen? Ahol nem apa és anya, hanem számos idegen gyerek előtt kell szerepelnie. Hiába lesz ő az első, addig órákon át tartottuk a felesleges stresszben. Mert azzal, hogy első lett, valójában semmit sem értünk el. De azzal, hogy frusztráltuk, nagyon sokat ártottunk. És akkor nem beszéltünk a sok második, harmadik, hetedik helyezettről, aki ugyanúgy „bedobta” minden igyekezetét, és értetlenül áll, hogy miért nem volt ez elég? 10-12 éves kor előtt nem javasolnék semmilyen egyéni versenyt. Addigra alakulhat ki ugyanis a kudarckezelés, az a belső érzelmi biztonság, hogy nem omlik össze, nem lesz depressziós, visszahúzódó, kiégett, ha valami mégsem sikerül. És valójában mindig csak egy első van, a többi már második, harmadik – ez őrült nagy nyomás, feleslegesen.

Otthon mit tehetünk az érzelmi intelligencia fejlődéséért?

Az a jó, hogy az érzelmi intelligenciát különösebb segédeszközök nélkül is lehet fejleszteni. Akár a legolcsóbb megoldásokkal. Az anya és az apa személyes jelenlétével. A legtöbb szülő mostanában gondoskodó: odafigyel, hogy mit egyen a gyerek. Követi az egészséges táplálkozási információkat. Kölesgolyót tesz be kis dobozba, elviszi a gyerekét zenés foglalkoztatókra. Figyel a ruhájára, kivasal, fertőtlenít. Csakhogy a gyereknek szüksége lenne rá, hogy valódi, személyes figyelmet kapjon. Hogy ne a pihenőszékben nézzen egy mozgó tárgyat, hanem az anyukája beszéljen hozzá. A szülők nagy része nem ismeri már a gyerekmondókákat, meg kell tanulnia az ölbéli játékokat. Tehát felnőtt úgy egy generáció, hogy már ők sem élhették mindezeket át. Bölcsibe jártak nagyon korán, ott pedig erre nem volt lehetőség. Arra, amit egy anya tesz akkor, amikor a térdére ülteti a gyereket és kacagtatja. Pedig

„csak ennyit kellene tenni. Ráfigyelni, érzelmeket átadni, átélni együtt. Minden este mesélni, énekelni. Nem baj, ha nincs szép hangunk, mert egy Kossuth-díjas színésznek sincs olyan kedves hangja, mint az anyának, apának, nagyszülőnek”.

És persze nem csak a vidám érzésekről van itt szó. Fontos, hogy konfliktusokat, nehézségeket is átélhessünk együtt, és aztán a problémák rendeződését, a megbocsátást, azt, hogy a kapcsolat mindig újra építhető. Pont az érzelmi kötődés erősödik, ha az anyukánk mesél nekünk, és ebben is együtt éljük át a kalandokat. A film, a képernyő sok szempontból sem helyettesítheti a személyes együttlétet. Az érzelmeket a szüleimmel, testvéreimmel, a szeretteimmel élhetem át a legtermészetesebben.

Van különbség anyai és apai jelenlétben?

Az apa hiánya is egyre nagyobb. Nem azért, mert több a válás. Egyszerűen az apa legtöbbször kimarad a hétköznapokból, a közös élményekből. Reggel elmegy, este hazajön. Ritka az az eset, hogy ő mondja a mesét. Ha fürdet, de közben a vízálló okos telefonját nyomkodja, az is csupán feladatvégzés marad. Játszani kell, locsolni a vizet, mesélni, kérdezni. És utána talán mesélni, kicsit birkózni vagy párnacsatázni is lehetne. Egy-egy előadásom után, amit az apa szerepéről tartottam, általában kérnek még egyet.

„Az anyák elküldik az apákat. Amikor eljönnek, a végén sokszor hallom a folyosón – hű, a büdös életbe, ennyit számít, hogy tologattam-e vele a vasúti kocsit?”

Hogy megmutattam-e neki a szerszámos ládát? Nem elég a háttérszerep? Az anyagi biztonság? Nem, nem elég! Egy kiránduláson az anya az aggódó, az apa felfedező. Ezt is meg kell tanulnia a gyereknek, hogy az anya magatartásán kívül van más is. Ha egyszer apa megy el a szülőire, ha odaér az iskolai ünnepélyre. Mi történik akkor a gyerek lelkében? Azt érezi, hogy fontos, hogy kíváncsiak rá. Nézzük meg egyszer, amikor ott vagyunk egy eseményen, milyen a nemek aránya, és mit szól az a gyerek, akinek végre az apukája is odaért. Minden, amire emlékszünk, jó és rossz élményekhez kötődik gyerekkorunkból. Próbáljuk felidézni őket, és látni fogjuk, hogy mind az érzelmi intelligenciával kapcsolható össze.

Hogyan lehet mindezt a tanulás szolgálatába állítani?

Nem kell rögtön eredményekre fordítani azt, amit átélünk. Ez nagy baja a mai oktatásnak, hogy mindent százalékokban mér. Annál rosszabbat, mint amikor aszerint rangsoroljuk az iskolákat, hogy melyik jobb, mondjuk felvételi szempontjából, aligha tehetünk!

„Lehet, hogy van mindenkinek középfokúja – külön tanárral, így-úgy. Az iskola sokat profitált, a gyerekből kisajtoltuk, amit lehetett. De azzal ki fog foglalkozni, hogy az a gyerek boldog-e, sőt majd képes lesz-e a tudását alkalmazni, és főleg, hogy vajon mire használja azt?”

Kiegyensúlyozott-e? Volt-e igazán gyermekkora? Jutott-e idő a kapcsolódásokra? De elég, ha megnézzük, hogy nap mint nap milyen érzésekkel megy el otthonról. Tudott aludni éjjel? Tudott reggelizni? Nem volt összeszűkülve a gyomra? Szörnyű volt, amikor egy oviban az érzelmeket mérték fel, és a közömbösség volt a leggyakoribb életérzés.

Lehet ezen változtatni?

„A jó hír, hogy az érzelmi intelligenciát bármikor lehet fejleszteni, de minél később akarjuk, annál nehezebb, annál lassabban megy, hiszen már kialakult szokásokat kell átírni. Nem kell hozzá drága fejlesztő csomag, nem kell elutazni érte a sarkvidékre. Együtt kell nevetni a gyerekekkel – például.”

A humor nagyon fontos lenne, de mára ez is kiszorult az életünkből, és a legtöbb iskolában sem találjuk. Bátor pedagógusok kellenek, akik felül merik bírálni az előírásokat, és nem a maximalista és téves szülői kívánságoknak akarnak megfelelni. Megóvják a gyerekeket a beteges teljesítményelvárásoktól – mert tudják, hogy az aztán egyenes út egy terápiára. Országszerte vannak kis oázisok, ahol mindezt értik, csinálják. De a családon belül kell elkezdeni, tudni kell arról, hogy létezik az érzelmi intelligencia, és ezt nevelni, gondozni kell.

Forrás: Link

Hozzászólások

34 #1 valahun
- 2019-12-12 06:18
Egy katolikus atya ezt ajánlotta minap a probléma megoldására, szerinte ez mintaértékű...

https://filantrop...DiBSkGd-Sg
2 #2 gerry
- 2019-12-12 06:51
Valahun - "A suszter maradjon a kaptafánál", meg a sekrestyés fiújánál és imádkozzon Szüz Máriához!. Gondolom - az Atya szerint - az IQ-t kihagyva a cigánycsaládok is példaértéküek .
4 #3 Posta Imre
- 2019-12-12 07:16
Felakasztotta magát egy 10 éves kisfiú, saját magát hibáztatja az anyja
Az anya magát hibáztatja, mert nem vett meg egy számítógépes játékot a gyereknek.


Tízéves kisfiú követett el öngyilkosságot az ukrajnai Herszonban. A rendőrség tájékoztatása szerint a holttesten nem találtak idegenkezűségre utaló nyomot.

Fotó: Istockphoto

A gyerek édesanyja magát hibáztatja, mert a kisfia egy új számítógépes játékot kért tőle, amit ő nem volt hajlandó megvenni. Erre a gyerek felindultan visszavonult a szobájába. Amikor az anyja utána ment, a fiú már nem lélegzett. A rendőrség nyomozást folytat a tragédia körülményeiről. Arra keresik a választ, hogy valóban csak egy számítógépes játék miatt végzett-e magával az iskolás.https://nlc.hu/ez...-akasztas/
165 #4 LM
- 2019-12-12 09:19
Kevés az Ember? - Tudjuk
Baj lesz belőle? - Tudjuk
Mi vezetett idáig? - Elképzelésünk sincsen, jah de van, és?

Mikor lesz olyan gazdasági-társadalmi rendszer ahol nem az húzza mindig a rövidebbet akiben van némi empátia? - Jah, hogy kanyarban sincsen, miről beszélünk? Majd a "keleti" szél? - Semmi jelét nem látom

Node ennyit erről a monológról
1168 #5 Herzsi
- 2019-12-12 18:04
Ott tartunk, hogy a gyerekek a legalapvetőbb érzelmeiket sem tudják kifejezni http://pecsirita....8.facebook
1349 #6 Nagy Levente
- 2019-12-14 20:38
Már hivatkoztam egy párszor arra, hogy mit mond még pl. Erdélyben ma is egy kb. 80 éves idős ember, ha megkérdezik tőle, hogy mi a baja a mai világnak?! A válasza: "a gyermeknek hét éves koráig otthon van a helye!" Most meg ugye az van, hogy az óvoda kötelező. De, hogy ez se legyen elég a bolsevik zsidó felfogásnak - ami persze sokaknak (főleg az "elitnek";) tetszik - ott a bölcsőde, ahova már sokszor fél évesen bedugják a gyermeket. A mai politikának ("kormányunk és pártunknak";) a legkiemelkedőbb célja a bölcsődei férőhelyek fejlesztése. Meg van mellé csok, gyedextra, kisbusz "ajndék", stb. Az eredmény (ami maga a cél) magáért beszél: A gyermek nem hogy nem tanulja meg a nemzeti érzelmeket - kiscsalád, nagycsalád, rokonság, nemtettség kötődéseket - de a saját édesanyját nem ismeri meg! Nem is tudom, min csodálkozunk?!

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 1.09 másodperc
3,036,314 egyedi látogató