Lassan átveszi a "közvéleményt" a háborús retorika, de sajnos tudás nem párosul hozzá. A NATO-ban lévõ hibridek, nememberek a célpont, pont ahogy a többi "szövetségbe" beépült rohadt zsidó is az.
Önmagában is sokat mondó, hogy Szergej Sojgu oroszországi védelmi miniszter az egyik legtöbbet szereplõ személlyé vált az orosz médiában.

Az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma Kollégiumának december 11-ei, pénteki, kibõvített ülésén erõs üzeneteket fogalmazott meg Vlagyimir Putyin államfõ, aki összesen tizenöt éve – ebbõl négyben miniszterelnökként – uralja az országot. A beszéd hangvétele eltökélt volt, de a nyomatékot az egyébként tuvai nemzetiségû Szergej Sojgu védelmi miniszter helyzetértékelése adta meg hozzá, aki az utóbbi másfél-két évben – Putyin elnök és Medvegyev kormányfõt követõen – a legtöbbet szereplõ tényezõvé vált orosz állami médiában. (A linkkel elérhetõ helyen, közvetlenül a Putyin-beszéd után oroszul olvasható a katonapolitikus szövege, s viszonylag részletes, bár terjedelmi okokból messze nem teljes ismertetõt ad róla az Index.)

A hatalmas ország minden részébõl összehívott tábornokok és fõtisztek valóságos hadserege elõtti államfõi, illetve miniszteri megszólalásnak eltérõ volt a hangszerelése. Például, amíg az orosz elnök, minden keménysége ellenére, még felhívta figyelmet arra, hogy a szíriai légi hadmûveletek biztonsága érdekében egyeztetni kell az izraeli légi irányítás mellett az Egyesült Államok által vezetett Iszlám Állam ellenes koalíció irányítóival is, a védelmi miniszter azt érzékeltette, hogy a NATO és annak vezetõje ereje – ellenség. Egyszerûen annál az oknál fogva, hogy az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetének égisze alatt az USA hadserege egyre közelebb nyomul Oroszország határaihoz.
Fegyverkezik a NATO Európában

Szergej Sojgu azzal kezdte, hogy a NATO rakétaelhárító rendszerek telepítésén dolgozik Romániában, Lengyelországban. Emellett Lengyelországban tizenháromszorosára nõtt az Észak-atlanti Szerzõdés Szervezetének légiereje, nyolcszorosára az (amerikai) katonák száma. Az USA kétszáz atombombát tárol Nyugat-Európában. Viszonylag rövid idõn belül kétszeresére nõtt, tizenkét új, kelet-európai taggal bõvült a katonai szövetség. Aktívan készülõdik a belépésre Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Grúzia, Ukrajna. A szövetség érdekkörébe kerül Finnország, Svédország, Szerbia és Moldávia.

Az orosz védelmi miniszter szerint csak az idén nyolcszorosára növelték a baltikumi országokban, Lengyelországban és Romániában állomásoztatott repülõgépek mennyiségét, tizenháromszorosára a katonák létszámát. Háromszáz újabb tankot és páncélozott szállítójármûvet telepítettek ezekbe az országokba. Romániában és Lengyelországban szélesítik a rakétaelhárító rendszerek hatókörét. Belgium, Olaszország, Hollandia, Németország és Törökország területén körülbelül 200 amerikai atombombát összpontosítottak, napirenden van a korszerûsítésük. Különféle készültségi fokozatban állomásoztatnak 310 szállító-repülõgépet. Tallinnban Oroszországra dolgozó kibernetikai központot, Rigában modern tapasztalatokra alapozó propagandacentrumot hoztak létre.
Moszkva partner akart lenni

Nyilvánvaló tehát, hogy Moszkvában úgy értékelik: az USA továbbra is a több mint száz évre visszanyúló geopolitikai céljai jegyében ténykedik a világban. Ennek lényege: mindent el kell követni azért, hogy Föld legtávolabbra esõ pontjain is érvényesíthetõ legyen az amerikai óriáscégek érdeke. Az elsõ világháborút követõ idõszaktól a mindenkori washingtoni kormányzatok több hullámban és változatos módszerekkel kísérelték meg e cél elérését Oroszországban. Talán a naiv Gorbacsov utáni jelcini összeomlás idõszakában álltak hozzá a legközelebb, de aztán jött Putyin, aki más szabályokat léptetett életbe: egyenrangú partneri kapcsolatok építését ajánlotta fel.

A New York-i Világkereskedelmi Központ és a Pentagon washingtoni épülete elleni 2001. szeptember 11-ei támadás még a kezére is játszott ebben. Sokáig úgy látszott, hogy a terrorizmus elleni küzdelem miatt akár egészen szoros szövetségre is léphet az USA és Oroszország. A kapcsolatoknak ebben a reményteljes szakaszában Moszkva hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai katonai gépek használják az orosz légteret az afganisztáni hadmûveletekhez, sõt lehetõvé tette, hogy a hagyományosan orosz befolyási övezetnek számító közép-ázsiai országokban is állomásozzanak amerikai csapatok. Az afgán határhoz közel orosz radarállomást engedtek át az amerikai hadseregnek. Idõvel még az is szóba került, hogy Oroszország csatlakozik a NATO-hoz.

Csakhogy mindezt hamar felülírta az USA fentebb említett, geopolitikai érdeke. A kapcsolatokat idõtõl-idõre próbára tette az Ukrajna ellenõrzéséért folyó versengés, a Kremlnek a nyugati szervezetek által támogatott oroszországi ellenzéki csoportok elleni intézkedései, a kémbotrányok, amelyekben elsõsorban Nagy-Britannia volt érintett. Hozzá az USA erõteljesen dolgozott azon is, hogy a saját befolyási területeként kezelt Koszovót véglegesen kiszakítsa az Oroszországgal szövetséges Szerbiából.
Grúziával estek kútba a remények

De mindezen valahogy túlléptek. A viszony akkor vált igazán hûvössé, miután 2007 elején napvilágot látott, hogy a Bush-adminisztráció hozzáfog az amerikai rakétavédelmi rendszer európai kiterjesztéséhez. Ekkor jelentették be a csehországi radarállomás és a lengyelországi rakétaelhárító bázis telepítését – úgymond az iráni fenyegetés ellen. (Az idén, amikor az USA-val együtt sikerült tetõ alá hozni a megállapodást Iránnal, nem is állta meg a verseket is író Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, hogy feltegye a költõi kérdést: akkor most mi lesz a lehetséges perzsa támadás ellen Európába telepített, amerikai rakétákkal.)

Mentendõ a még menthetõt, 2007 nyarán a két elnök az amerikai Maine állambeli Kennebunkportban, a Bush-család nyaralójában kedélyeskedett egy sort. De aztán minden korábbi törekvést zátonyra futtatott a grúziai helyzet. Itt, az egyébként is forrongó Kaukázusban, ebben az Oroszországgal határos országban, 2003-ban a félig-meddig már szenilis Eduard Sevarnadze elnök – egyébként a Szovjetunió utolsó külügyminisztere – helyét az USA-ból exportált Miheil Szaakasvili vette át a rózsás forradalomnak nevezett zavargásokat követõen. Aztán hamarosan megjelentek az amerikai hadsereg kiképzõi is a grúz laktanyákban.

Oroszország megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Arról azonban hallani sem akart, hogy az idõközben Grúziából kivált, orosz ellenõrzés alatt maradt Abházia és Dél-Oszétia feladja a függetlenségét. (Mindmáig Koszovó erre a hivatkozási alap, csakúgy, mint a Krím Oroszországhoz csatlakozása. Ha Koszovónak a lakosság által támogatott önállósítása jogszerû volt, akkor ugyan miért nem az Abháziáé, Dél-Oszétiáé és a Krímé?)

A konfliktus 2008 augusztusában mérgesedett el teljesen, amikor kiderült, hogy a forró fejû Miheil Szaakasvilit Washington sem képes kordában tartani. Õ ugyanis fejébe vette, hogy visszafoglalja a szakadár területeket. Az akkori amerikai külügyminiszter Condoleezza Rice, illetve a védelmi miniszter Colin Power sem tudta megértetni a fiatal grúz elnökkel, hogy az USA nem fog atomháborút kockáztatni Oroszországgal. Nicolas Sarkozy francia elnököt, aki Moszkva és Tbiliszi között közvetített, egyenesen átverte a 2012-es bukása után Grúziából távozni kényszerült, másfél éve már elfogatóparanccsal is körözött, most épp Ukrajnát boldogító Szaakasvili.

Így aztán 2008 augusztusában, idõvel már nem csak szórványos fegyveres összecsapásokra került sor a grúz csapatok és az úgymond békefenntartóként az országban tartózkodó orosz erõk között. Az idõközben államfõvé választott Dmitrij Medvegyev parancsára mind nagyobb számban vonultak be az országba az orosz csapatok megvédendõ saját békefenntartóikat, illetve az oszétokat. A fõ cél azonban nyilvánvalóan az volt, hogy a bombázásokkal példát statuáljanak; megértessék a világgal, hogy Oroszországgal a saját érdekszférájában nem lehet packázni többé. (Ezzel együtt, az Európai Unió Heidi Tagliavini svájci diplomata által vezetett vizsgálóbizottsága 2009. szeptember 30-án kiadott hivatalos jelentése azt állapította meg: a háborút Grúzia kezdte, a grúz állítások az elõzetes orosz támadásról hamisak.)
A Kreml Amerika-politikájának sarokpontjai

A Kreml vezetõinek a Nyugattal való együttmûködésre való törekvésének e kudarcsorozatát betetõzte az USA tevékeny közremûködésével végrehajtott, 2014-es kijevi puccs. Az ezt követõ polgárháború nyomán a jórészt orosz ajkúak által lakott Délkelet-Ukrajnában arra számíthatunk, hogy tartóssá válik a konfliktus. Ahhoz hasonlóan, ahogyan ez a Grúzia dél-oszétiai és abháziai területeivel kapcsolatban történik. Mindent egybe vetve, a csaknem másfél évtizedes folyamatot követõen az Oroszországot 2000 óta irányító vezetõk a következõkre juthattak:

1.) Az USA soha nem adja fel azt a célját, hogy Oroszországot politikai-gazdasági befolyása alá vonja, viszont azt csak a legvégsõ esetben kockáztatja meg, hogy közvetlen fegyveres összetûzésbe kerüljön az orosz haderõvel.

2.) Az együttmûködés lehetséges az Amerikai Egyesült Államokkal minden olyan esetben, amikor a kölcsönös érdekek ezt lehetõvé teszik, de szövetséget, fõleg katonait, nem lehet kötni az USA-val, mert ennek Oroszország alávetése lesz a vége.

3.) Az USA mindent elkövet azért, hogy képlékeny helyzetet teremtsen és tartson fenn az orosz határok mentén, például Ukrajnában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában, sõt újabban már Belorussziában, illetve abban a néhány távolabbi térségben, mint például Szíriában, ahol Oroszországnak befolyása van. Fontos célja az is, hogy éket verjen az Európai Unió és Oroszország közé. A cél Moszkva elszigetelése, az orosz állam erejének lekötése, felmorzsolása, s hogy aláássák a Kreml vezetõinek tekintélyét – többek között a nyugati pénzzel támogatott ellenzéki mozgalmak segítségével – odahaza, illetve – a jobbára a néhány nagy nyugati hírügynökség jelentéseire támaszkodó nyugati médiumok szelektált hírei révén – külföldön.
Putyin és körének válaszai a kihívásokra

Lehet a fenti helyzetértékelés fölött tamáskodni, de nincs sok értelme, mert attól még nem változik a Kreml vezetõinek felfogása, ami az alábbiak szerinti magatartásban nyilvánul meg:

– Folyamatosan kinyilvánítják, hogy mindig, minden kérdésben készek a konstruktív, egyenlõ partnereket feltételezõ tárgyalásokra, s ennek érdekében kezdeményezések sorát indítják.

– Szorosan együttmûködnek azokkal az országokkal, amelyek számára gazdasági kárral jár, esetleg regionális kihívást jelent az Amerikai Egyesült Államok túlhatalma.

– Erõltetett ütemben növelik a haderõ ütõképességét, s ennek eredményeit látványosan prezentálják a világ számára, amint ezt a nagyszabású hadgyakorlatok, a demonstratív elemeket sem nélkülözõ szíriai katonai fellépés, vagy éppen a védelmi miniszter mostani, terjedelmes, a fejlesztéseket, az eredményeket, a terveket számok tömegével érzékeltetõ beszéde is mutatja.

(Sajnos, terjedelmi okokból itt is lehetetlen felsorolni az Északi-sarkköri katonai bázisoktól a kaukázusi katonai vasútvonal-építésig, az elszállított katonai felszerelésektõl és a katonai célú építkezések árutonnáinak millióitól a minden fegyvernemre kiterjedõ hatalmas fejlesztésekig, a kadétokkal kezdõdõ és a felsõoktatással, a katonai tudományos kutatásokkal záruló oktatási-képzési feladatoktól a hadsereg és a flotta személyi állományának szociális ellátásáig számtalan elemet magába foglaló miniszteri jelentés részleteit. Holott ez már csak azért is hasznos lenne, mert ennek hiányában egyszerûen fel sem foghatja a „Védjük meg az országot!”-hoz hasonló jelszavakkal feltüzelt magyar olvasó, mit is jelent ma egy igazán ütõképes hadsereg mûködtetése.)

– Elérik, hogy egy-egy ügyben (például a terrorizmus elleni fellépés, a menekültkérdés megoldása, az ûrhajózás) Oroszország nélkülözhetetlen legyen a nemzetközi közösség számára.

– Minél inkább saját tudományos, kutató-fejlesztõ, továbbá ipari, élelmiszer-ipari, mezõgazdasági bázisra építik a nemzetgazdaságot, s ennek talaján mindenkinek kielégítõ, egy eléggé széles rétegnek pedig kimagasló életkörülményeket teremtenek.

– Támaszkodnak a pravoszláv egyházra a nemzeti érzés minél magasabb hõfokra emelése és a tömegek lelki megerõsítése érdekében. Jelentékeny anyagi segítséget nyújtanak azoknak az egyházaknak, felekezeteknek, nemzetiségi szervezeteknek, amelyek készek támogatni a putyini politikát, de legalábbis azzal nem szegülnek szembe.

– A politikai propagandát fiatalok százezreit megmozgató szervezetekre, illetve az anyagilag szilárd alapokra helyezett, nagy hatású, rendkívül magas színvonalon dolgozó állami és az állam vezetõivel jó kapcsolatokat ápoló tömegmédiumokra bízzák. Ezekben bõven adnak teret a nyugati véleményeknek. A vitamûsorokban gyakran szerepeltetnek nyugati újságírókat, aminek az az üzenete: lám, mi ezt is megengedhetjük magunknak. Ugyanakkor a nyugati véleményekre azon melegében reagálhatnak a rendkívül felkészült szakértõk. (Jellemzõ, hogy magát az amerikai televíziós ikont, Larry Kinget szerzõdtette a Russia Today angol nyelvû orosz világtelevízió egy rendszeresen jelentkezõ beszélgetõ-show vezetésére.)

– A tömegmédia eszközeinek felhasználásával, a világ mûvészeti életében szinte pótolhatatlan oroszországi mûvészek segítségével keltik jó hírét Oroszországnak, mert ügyelnek arra, hogy a tejben-mézben fürdetett, kitüntetésekkel, intenzív közfigyelemmel elhalmozott, nem feltétlenül Putyin, hanem Oroszország iránt elkötelezett mûvészvilág, a nemzetközi csúcsokat megtestesítõ értékeket hozzon létre.

Ahogy 2015 végén én látom, ezek azok a fõ elemek, amelyek a tizenöt éves putyini politikát alakították és alakítják. Egyszersmind jelzik, hogy Oroszországnak a világhoz való viszonyát milyen hatások, meggondolások befolyásolják. Tetszik, nem tetszik, különösen a mi térségünkben, ezzel kell számolni. És míg el nem felejtem: amúgy a NATO, amit Oroszország immár ellenségének tekint, mi magunk is vagyunk, jelentsen ez a jövõben bármit is… #

Fotó: Szergej Sojgu jelentést tesz Putyin államfõnek az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériuma Kollégiumának 2015. december 11-ei, kibõvített ülésén – Forrás orosz elnöki honlap
Link