Juttassátok majd eszembe, ha elfeledném, hogy ezt a söpredéket is méltó elbánásban részesíthessük eddigi "áldásos" cselekedeteikért. De nem felejtem el! Azzal, hogy az Isten ember lett, meghívást kaptunk arra, hogy a keresztség által az isteni természet részesei legyünk – vélekedik Ternyák Csaba egri érsek. Lapunknak adott ünnepi interjújában rámutatott: lehet halogatni a végsõ kérdésekre adandó személyes válaszainkat, de az veszélyekkel jár, így a jelenkor szekularizált jóléti társadalmának válaszai is csak addig helytállók, amíg nem következnek be nagy megrázkódtatások.

– Néhány óra választ el bennünket az éjféli misétõl. Hogy tapasztalja, az adventi idõszakban nyitottabbakká válnak az emberek a fennkölt üzenet megélésére?
– Évekre visszamenõleg az a tapasztalatom, hogy ilyenkor nyitottabbak vagyunk a jó befogadására, ami örömmel és reménnyel tölt el. Advent nemcsak a hívõ, de a keresõ emberek figyelmét is évrõl évre ráirányítja a karácsony üzenetére. Talán kivétel nélkül mindannyiunk számára ez a szeretet ünnepe, és ez nagyszerû. Ilyenkor jobban kinyílunk egymás felé, ami abban is megmutatkozik, hogy nyüzsög, rohan az ország ajándékokat gyûjtve. Az ajándékozás szokása egyik legszebb tulajdonságunk. Kifejezi, hogy akinek ajándékot adunk, azt szeretjük, az fontos nekünk. Pedig sokszor nem is tudatosul bennünk, hogy az a tárgy tulajdonképpen önmagunk odaajándékozását jelképezi.

– Ajándékok üldözése helyett nem inkább elcsöndesedni kellene a léleknek ilyentájt? Nem érzi úgy, hogy a kalmárszellem rátelepedett az ünnepre?
– Nem gondolom, hogy ilyen élesen szembe kellene állítani e két témát. Természetesen szükségünk van arra, hogy elcsendesedjünk, hogy lelkünkben rácsodálkozzunk a betlehemi csodára. Jó, ha a szeretet általános ünneplésétõl eljutunk az ünnep tartalmáig: karácsonykor Jézus Krisztus születésére emlékezünk. Ettõl persze az üzleti világ még teszi a maga dolgát. Él bennünk ugyanis egy olyan igény, hogy egymás iránti szeretetünket kinyilvánítsuk, s ennek egyik formája, amikor tárgyakkal ajándékozzuk meg a másikat. Az üzletek kielégítik ezt az igényünket. Valljuk meg, olykor egyszerûbb egy ajándékot megvenni, mint valakit például az idõnkkel, figyelmünkkel megajándékozni. Ez nem igazán dicséretes, akkor pedig valóban szomorú, ha a családban történik. Amikor egy édesapa jobban figyel az ajándék értékére, mint arra, hogy leüljön társasjátékozni a gyermekével. Pedig egy gyermek valószínûleg többre értékelné az ajándéknál, ha a szülõjével néhány órát együtt töltenének; a játék csak akkor érdekes, ha tud kivel játszani. Persze ha van egy-két testvér, akkor ez a helyzet is egyszerûbb.

– Miben rejlik Jézus születésének misztériuma?
– Keresztény hitünk tanítása szerint Jézus Krisztusban az Isten azért lett emberré, hogy megváltson bennünket a bûneinktõl, és Isten irántunk való szeretetét konkrét módon megmutassa nekünk. Azzal, hogy Isten emberré lett, nem veszítette el istenségét sem. Jézus Krisztus egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. A megtestesülés végsõ célja pedig az ember üdvössége. Isten olyan értékesnek tartja az embert, hogy képes volt nemcsak megszületni, hanem meghalni is értünk. Feltámadása után úgy él tovább a mennyben, hogy magával vitte sebhelyeit, magával vitte emberségünket az istenségbe. Új utat nyitott az embernek, aki általa meghívást kapott az isteni életre. Megható Isten alázata vagy gyengesége, amely nemcsak a karácsonyi történetben érhetõ tetten, hanem abban is, hogy Isten ma sem erõlteti magát az emberre. Ami Isten misztériumában engem személy szerint különösen nagy csodálattal tölt el, hogy annyira hosszan tûrõ, és nem él vissza a hatalmával. Sõt, szinte bújócskát játszik az emberrel. Elrejti magát alkotásaiban, a teremtett világban, és amikor azt hisszük, hogy már értjük vagy megtapinthatjuk, mint hitetlen Tamás apostol, akkor elrejtõzik elõlünk. Soha nem tárja fel magát a teljes valóságában, képtelenek is lennénk befogadni vagy megérteni, annyival több nálunk. Értelmünkkel eljuthatunk megismerése egy bizonyos szintjéig, legtöbbet azonban a hit által tudunk megragadni belõle. Az V. században élt Nagy Szent Leó pápa egyik karácsonyi beszédében, amikor rácsodálkozik Isten nagyságára, arra figyelmeztet, hogy mi, emberek is ismerjük fel nagy méltóságunkat. Azzal, hogy az Isten ember lett, meghívást kaptunk arra, hogy a keresztség által az isteni természet részesei legyünk. Az ember karácsonykor újra ráeszmélhet arra, hogy ami igazán értékes és maradandó bennünk, az nem más, mint a halhatatlan lélek, általa többek vagyunk a körülöttünk lévõ világtól.

– Ezért érzi ezt az ünnepet magához a legközelebb állónak a ma embere?
– Valószínûleg ezt nem mindenki gondolja így végig, viszont ösztönösen is ráérzünk arra, ha valaki szeret bennünket. Az ember fogékony Istenre. Az igazság és a szépség is kéz a kézben járnak. Van, akit az ünnep tartalmának szépsége, mást a benne rejlõ igazság mélysége, az esemény lényege vagy drámaisága érint meg. Nem feledkezhetünk meg az ünnep családi jellegérõl sem. A karácsonyi történet magával ragad bennünket. A körülmények egyszerûsége, a szegénység és kiszolgáltatottság drámaisága, egy kisgyermek gyengédsége és gyengesége még a legkérgesebb szívû embert is megindítja.

– Szeretjük mi annyira Istent, mint amennyire õ szeret minket?
– Nincs olyan ember, aki erre képes lenne. Isten maga a szeretet, mi pedig nem tudunk teljesen tisztán szeretni. Emberi módon szeretjük Istent is, amihez keveredik mindig némi önzés vagy számítás.

– Ha a karácsonyi estékre visszagondol, milyen kedves emlék jut eszébe gyermekkorából?
– Abban az idõben a szokásos ajándékot a könyv jelentette. Mindig nagy izgalommal vártam, milyen olvasmányt kapok. Amikor kicsomagoltam, azonnal el is kezdtem olvasni az új könyveket. Nagyon szerettem Gárdonyi és Verne regényeit. Szívesen visszaemlékszem még a templomi pásztorjátékokra. A mi egyházközségünkben az volt a szokás, hogy karácsony délutánján a zsúfolásig megtelt templomban mi, gyerekek adtunk elõ egy pásztorjátékot. Egyszer pásztort alakítottam, máskor Szent Józsefet; ezek a felkészülések és elõadások nagyon emlékezetesek maradtak számomra.

– Érdekes, hogy megtelt a templomuk, hiszen akkoriban az ország legtöbb részén nem volt olyan egyszerû megünnepelni az Isten házában Jézus születésének ünnepét. Emlékei szerint mennyire engedték a szocializmus évtizedeiben, hogy az emberek megéljék a hitüket?
– Fertõszentmiklóson, ahol születtem, mindig tele volt a templom, természetesnek számított, hogy az emberek templomba jártak, hogy az iskolában volt hittanóra, amelyre a plébános reverendában érkezett. A mi településünk húsz kilométerre fekszik az osztrák határtól, valószínûleg az akkori rendszer emiatt is tûrte el, hogy a szín katolikus faluban komoly hitélet folyjon. Persze édesanyámat próbálták lebeszélni a pedagógusok a hittanbeíratásnál, de nem jártak sikerrel.

– Mindezek ellenére abban bizonyára egyetértünk, hogy most sokkal könnyebb a dolgunk, mint a rendszerváltoztatás elõtti érában, mégis, mintha inkább eltávolodnánk Istentõl, mint közelednénk felé.
– Embere válogatja. A templomba járási szokások és a szentségekhez járulás sok mindenrõl árulkodnak, mégis rendkívül nehéz objektívan felmérni, ki és milyen távol vagy közel van Istenhez. Soha nem tudható, hogy egy ember szíve mélyén mi játszódik le, amikor csak Isten és õ vannak kettesben. Igaz, van, aki kerüli ezeket a lehetõségeket, és ritkán kerül olyan helyzetbe, amikor Istennel négyszemközt lehetne. Érzi ugyan a szíve mélyén, hogy Isten ott kopogtat egy belsõ ajtónál, de fél beengedni, fogalma sincs, mit kellene tennie. Mivel torz és hiányos az istenképe, attól fél, hogy felforgatná az életét. Nem õ a hibás miatta, hiszen sok kortársunknak soha nem hirdettük még az evangéliumot, vagy éppen rosszul, ellenszenvesen tettük.

– Ebben egyetértünk, de épp az a kérdés: miért nem gondolkodunk el mindezen, miközben Európa egyre inkább szekularizálódik?
– Ezt a kérdést megközelíthetjük egy egész kontinens szintjén is, hiszen a nagy folyamatokból az ember csak tudatosan képes kívül maradni, a választ azonban nem lehet a kontinens szintjén megadni, hanem kinek-kinek a saját életében. Lehet halogatni a végsõ kérdésekre adandó személyes válaszainkat, de ez veszélyekkel jár. A szekularizált jóléti társadalom válaszai csak addig helytállók, amíg nincsenek nagy megrázkódtatások. Mi történik viszont akkor, amikor valakit csalódás ér vagy elveszíti egy szeretett hozzátartozóját? Talál-e az ember biztos fogódzót? Ilyenkor nehéz kitérni az élet értelmét fürkészõ, vagy a túlvilágra vonatkozó kérdések elõl. A Gulagon raboskodók összeállítottak egy túlélési szabályzatot. Ennek az utolsó pontja azt tartalmazta, hogy aki hisz, annak könnyebb kitartani. Úgy hiszem, Isten a történelmi eseményeken keresztül lassan, türelemmel szólítgatja az embert. Egyéni életünk eseményeit is értelmezhetjük jeladásként. Olyanok, mint a szemafor jelzései: zöld, sárga, piros. Lehet, hogy sorra megyünk át a pirosokon, mert azt hisszük, nem jön keresztbe senki. Azt gondoljuk, mindent megtehetünk, aztán egyszer jön egy „koccanás”, esetleg egy „súlyos baleset”, ami az embert elgondolkodtatja. Hiszem, Isten úgy irányítja az életünket, hogy mindenkinek lehetõséget ad arra, egyszer „bemenjen az õ utcájába”, ahol elbeszélgethet vele.

– Megálljon a sárgánál?
– Pontosan. Isten elõl nem tudunk kitérni. Persze tévedés lenne ezt a megfogalmazást úgy értelmezni, mintha õ egy büntetõ közlekedési rendõr lenne, ráadásul olyan, aki éppen arra vár, hol szegem meg a szabályait és akkor azonnal, könyörtelenül lecsap. Isten nem rosszindulatú. Nem azért küld jeleket, mert csapdát akar állítani nekünk, hanem azért, hogy a szakadék szélén is megmentsen bennünket, vagy inkább az eredeti képnél maradva, egy „frontális ütközésnél” kihúzzon a lángoló autóból.

– Területileg az egri a legnagyobb honi egyházmegye, a hívek számát tekintve pedig a második, azaz vehetjük reprezentatívnak, ha arról kérdezem: tapasztalata alapján mennyire igénylik a hívek az egyház iránymutatását a mindennapokban, közéleti, politikai kérdésekben?
– Az egyház társadalmi tanítása eligazítást ad alapvetõ kérdésekben, amelyek a társadalmi igazságosságot szabályozzák. A témakörnek jelentõs irodalma is van. A pápák a XIX. század második felétõl rendszeresen foglalkoznak vele, számos kiváló enciklika született. A püspöki konferencia is szokott idõrõl idõre útmutatást adni különféle társadalmi, közéleti kérdésekben. Legjelentõsebb és legsikeresebb dokumentumunk az Igazságosabb és testvériesebb világot! címû körlevél volt. Hasonlóan pozitív fogadtatása volt a Felelõsségünk a teremtett világért írásnak is.

– Konkrétabb leszek: egy gyõri plébános a menekültkvóta ellen aláírást gyûjtõ fideszes standokhoz küldte a híveket. Ugyanakkor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke lapunk hasábjain azt nyilatkozta: politikai pártokat a papság nem támogathat.
– Nem emlékszem arra, hogy konkrét pártpolitikai kérdésben valaki is tanácsot kért volna tõlem.

– Jelen kell lenni az egyháznak a médiában?
– Természetesen! Ahogy az egyház szinte minden településen jelen van a közösségei által, úgy ott van a helye a médiában is. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy a templomok körül mindenütt élõ közösségek jöttek létre, és ezek nagyban hozzájárulnak a helyi társadalmak fejlõdéséhez. Az egyház rendelkezik saját médiával is, e csatornákon keresztül tudunk kommunikálni a híveinkkel, illetve tudunk ablakot nyitni a világra azok felé, akik az egyház peremén élnek, megkeresztelkedtek, de nem tartják a kapcsolatot az egyházzal. Ezért fontos, hogy a média hiteles képet közvetítsen az egyházról.

– Van olyan médium, amelynél nincs hitelesebb, lévén a közösségi portálokat maguk a tagok „szerkesztik”. Mit szól ahhoz, hogy a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye új püspöke, Palánki Ferenc a Facebookon keresztül ad tanácsot híveknek?
– Csodálattal tekintek a püspök úrra, hogy jut erre is energiája és ideje. Persze tudom, e jelenlét hatásfoka nem elhanyagolható. Magam szintén használom az internetet, sõt ha elutazom, mindig magammal viszem az iPadem, azon keresztül olvashatom a levelezésemet, és rá tudok nézni a hírekre is.

– Hogy látja, mennyi idõt vesz el a kibertér a hívektõl, a családoktól?
– Úgy gondolom, a kelleténél sokkal többet. Olvastunk mindannyian erre vonatkozó elég riasztó statisztikákat.

– Rejthet ez veszélyeket?
– Tudjuk, hogy különösen a fiatalokra leselkednek ilyen veszélyek, akik olykor meggondolatlanul megosztanak olyan információkat és fényképeket saját magukról, családjukról vagy barátaikról, amelyek késõbb kiszolgáltatottá tehetik õket. A szülõknek, az iskolának és persze a lelkipásztoroknak is vannak feladataik abban, hogy a helyes használatra segítsék õket. A másik veszély az, ha a közösségi oldal a kapcsolattartás preferált formájává válik. Olykor látok fiatalokat, akik együtt sétálnak, vagy egymás mellett ülnek egy padon, és ahelyett, hogy beszélgetnének, mindegyik a telefonjával van elfoglalva.

– A jövõ év Szent Márton-év lesz. Milyen feladatok várnak a katolikus egyházra, az egri egyházmegyére, önre, aki bencés diákként megtapasztalhatta, mennyire tiszteli a rend a szentet?
– Ez a tematikus év már megkezdõdött Szent Márton ünnepével. Magyar és katolikus identitásunk része õ, aki évszázadokkal eleink bejövetele elõtt született Savariában, a mai Szombathelyen. Mi azonban a magunkénak tartjuk õt, hiszen õ is Pannónia szülötte. Az év során a legfõbb esemény – amelyrõl ugyan még nem született döntés – Ferenc pápa látogatása lehet. Ezenkívül Szombathelyen és Pannonhalmán számos ünnepség és konferencia lesz a jubileumi év kapcsán. A mi egyházmegyénkben több Szent Mártonról elnevezett település, illetve templom áll, ezek közül többet is meglátogatok majd az év során, hogy részt vegyek a közösségek ünnepein. E hetekben megkezdõdött az irgalmasság rendkívüli szentéve, amely gyakorlatilag az egész jövõ évnek lelki irányt szab, nemcsak nálunk, hanem az egész világegyházban. Amikor Isten irgalmasságáról elmélkedünk, magunk is új lendületet kapunk ahhoz, hogy a hétköznapjainkban egymás iránt irgalommal legyünk.
Link