Kettö, nulla, egy, hatos!
Már csak percek kérdése, hogy megszüless, és én ki régebben születtem benned éljek.
Te idõ vagy nekem, s hogy mi vagyok neked, ahhoz szólnod kellene hozzám emberi szóval, mire Te képtelen vagy.
Megpróbálom kitalálni, mit mondanál, ha szólhatnál emberi szóval. Recepteket, nagy petárda puffogtatásokat, átmeneti bölcseleteket nem feltételezek, hiszen idõsséged mindezeket alapból zárja ki. Itt ebben a csont, hús világomban kell megszólíts, Te csont és hústalan. Kényelmes mint hanyattdõlve a kielégülés, de éppoly egoista is. Nagyonmesszirõl már hallom mormogó hangodat, de lebenyemmel fogott közlendõd tartalma bizonytalan homály. Sok mindenrõl nem fogsz beszélni nekem, és már szeretem is a csendben hagyott dolgok csendjét. Számaid összege a kedvenc kilencesem, ami egy gyönyörû évet jelent, de nem hallom, hogy Te is tudnád. Márciusban, áprilisban jó lenne ha idõhangodon hallhatnám a köszönésed. Tudom, rügyek, tavasz, illatok ahogy lenni szokott, de egy hanggal többet várok, nem baj ha csak én hallom, nem kell bizonyítanom senkinek.
Bent az atomok mélyén történtek hatnak a májamra, az idõben szekrénybe akasztott kabátomra, és tudom, hogy állandó jelenben vagy velem. A hétköznap nyûge számodra olyan mikró világ, amivel nem fárasztanál, mint közhelydaráló kocsmai beszédekbe rejtett alkoholkényszer. Biztosan felismerem a hangodat, érteni fogom a minõséget hiszen évek óta várom. Tudom nem szokványos fogalom, hogy hiányban edzett valaki, de érthetõ biztosan annak, ki hiányban edzett.
Kettõ, nulla, egy, hatos! Azonos rangban vagyunk, létünk mint fonottkalács tekereg egy asztalra téve önhalálát várva értelmének csúcsán. Te élsz tovább, számot cserélsz, összeged tizet mutat majd, és megbocsátó mosollyal tûröd a rengeteg ostobaságot, mit reszketõ vén-gyerekek aggatnak rád.
Itt vagyok én is, kinek ötvenhatodik éve mászik végtelenedben, mint felvillanó szikra a nagy köszörû alatt. Nem sikerült vizsgák milliárdjai tartanak csendben, pedig várom a hangodat, mégha nagyon messzire kell mennem érte, akkor is. Tudom mit kurválkodtunk el. Tudom mi a méltó.
Tudom csended lesújtó legyintését. Tudom, nem fogsz szólni, és azt is tudom, hogy hallani foglak. Páran vagyunk csak kiket beengedtél a hosszú sétára, mitõl elmondhatatlan érzésekkel tekintünk egymásra.
Csended körbeteríti a Földet, és nem tehet senki többet, mint kiszámolja, mit nem mondanál, ha szólnál. Ez maga az ítélet. Szeretnék kivétel lenni, de tudom nem vagy korrumpálható, nem teszel kivételt. Egy magam nem tudok méltó lenni, méltatlanok között. Hangodért tenni most kell kezdeni, hogy valaha meghalhassanak. A hitvilág bohócai, az anyagba ragadt egy-ügyüek, a szétmáló szeretet hírnökök építette fal szemszögedbõl csak villanásnyi idõt kérnek pusztulásukhoz, de az én kicsi történetemnek kell az igazolás, kell a hangod! Nézegettem a bogarakat, halgattam a dióban rágcsálókat, kapott idõt a felhõ útja, források alá bújtam, végik néztem a trágyadomb rothadását. Mindent tudni akartam rólad, én az okos. Már tudom, hogy csak kérhetek. Izmaim, csontjaim mutatnak Téged bennem, de mert ember vagyok, képtelen vagyok az emberbe látni.
Teljes életemet tettem rád, ami már visszavonhatatlan fogadalom. Ha nem is kapod meg ezt a levelet, tudom, bennem olvasod. Hangodat várom, mégha csended is.

Jásdi Kiss Imre