Hunországban a zsidgárok és a cigányok éltek, õk alapították és védték, vérüket áldozták érte, kipában, kaftánban, híres lovasmûvészettel. A mondás is így tartja: a zsidajok nyilaitól ments meg jahve! Két bivaly lustán álldogál egy saras vízû tavacskában, aminek a partján kacsák tollászkodnak. A háttérben a domb tetején fehér lovak legelésznek, sörényükön átszûrõdik a napfény, Makovecz-kupolákat látni és egy jurtasátrat. Aztán feltûnik egy ember két borzas kutyával, kezében íjjal és átrohan a tájon, a következõ pillanatban pedig már a lován ül, és a leghihetetlenebb szögekbõl talál bele galoppozás közben nyilaival egy céltáblába.

Ez a képsor egy teljesen átlagos jelenet Kaszás Géza A Lovasíjász c. dokuemtnumfilmjében, aminek fõszereplõje Kassai Lajos, a magyarországi lovasíjászsport legjelentõsebb alakja, aki egy Somogy megyei, tündérkerthez hasonlatos 15 hektáros tanyán él létszám alapján leginkább állatok között.

Kaszás Géza egy hihetetlenül (sõt sajnos: túlságosan) látványos, a képi világra és a zenére építõ filmet forgatott Kassairól, ami - ha nem adja meg magát az ember a rendezõi akaratnak, és nem hisz vakon az egészben - számos ponton zavarbaejtõ annak ellenére, hogy úgy álltam fel a terembõl, hogy egyszer mindenképpen ki fogom próbálni ezt a sportágat, harcmûvészetet, életstílust, hagyományt - nevezzük, aminek akarjuk.

De most nem a Kassai-féle lovasíjászatról lesz szó, hanem Kaszás A Lovasíjász c. filmjérõl.
A futóhomokra homokra épített vár

„Térdre kényszerítettük, akinek térde volt, fejet hajtattunk azokkal, akiknek feje volt. (...) Nekem hódol minden nép”

- ezt maga Kassai Lajos szavalja egy furcsa beállításban. Belsõ-Mongóliában vagyunk, egy a kínaiak szerint a hunok valamikori legnagyobb városában, a várfal romjain pedig a fenti sorokat szavalja Kassai, talpig hun harcos, vagy annak vélt öltözékben.

Mintha a rendezõ az mondta volna Kassainak, hogy: „Figyelj, most menj fel oda, és add elõ Attilát (Athilát)!”.

A fõszereplõ és feltehetõen a filmkészítõk alapállítása ugyanis az, hogy a magyarok nem finnugor eredettel rendelkeznek, hanem a hunoktól származnak.

„Ez a hazugság meddig tartható fent?”

- kérdezi Kassai a mellette álló Obersovszky Borbála orientalistától, aki elmondja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem hajlandó foglalkozni ezzel a kérdéssel. Végül Kassai még eldarálja minden hunhívõ kötelezõ elméletét a hun-magyar rokonságot plagizálás módszerével egyszer és mindenkorra elvetõ, a finnugor nyelvi örökséget bevezetõ, XIX. századi tudósról Hunfalvy Pálról, majd ismét a tanyán találjuk magunkat.

Nem szeretnék (nem is tudnék) ebben a vitában semmiféleképpen állást foglalni, majd a tudósok szépen rájönnek, miként volt, a hogyan volt.

(Az MTA egyébként valóban sokáig nem foglalkozot kiemelten a magyar õstörténettel, mármint úgy, hogy külön kutatóintézetet szentelt volna neki, ám ennek is megvolt az oka: nem nagyon volt lelet, nyom, kiindulópont a magyar nyelven kívül. Azóta azonban már van kutatóintézet, aminek a vezetõje, Sudár Balázs rendkívül érdekes dolgokat mondott a 444-nek ebben az interjúban. A korábbi, többnyire nyelvészeti és filológiai megközelítésen alapuló kuatásokat a technika fejlõdése és Türk Attila régész feltáró munkája lendítette tovább. Szerves hun-magyar rokonságra és a Nagy Finnugor Tévedésre valószínûleg ezután sem lelnek majd, de hogy alaposan meg fog változni a honfoglalásról, a magyar nyelvrõl, és a magyar törzsekrõl alkotott képünk, az egészen biztos.)

Sajnos amilyen könnyen hülyézi le a finnugor elmélet mögött álló tudományos munkát és az MTA-t a lovasíjász és az orientalista, olyan könnyedén igazolják saját állításaikat - saját állításaikkal, illetve a néhány hasonló mongol és magyar szót kötelezõen elmondó kínai és mongol kutatókkal.

Ezzel sem lenne semmi probléma, ha egy fikciós filmet néznénk, ám a Lovasíjász mûfaji meghatározása szerint dokumentumfilm. Ehhez képest dokumentum egy szál se, magvas, pátosszal teli kijelentésekbõl viszont annál több van.

(Ahogy Sudár a 444 interjújában utalt rá, abban valóban van pótolnivalója a magyar tudományos életnek, hogy a kelleténél jobban hülyének nézték a nem tudományos pályán mozgó hagyományõrzõket, akiknek egy része mára a régészek legnagyobb szövetségese lett, hiszen õk a gyakorlatban kipróbálják azt, amit a bölcsészember az íróasztalnál, írásos emlékek és megkopott leleletek alapján próbál összerakni - pl. egy fegyvert -, de ebben a felállásban is megvan a pontos szereposztás: a kutató kutat, a hagyományõrzõ pedig ez alapján dolgozik. Csakhogy Kassai saját bevallása szerint sem kutat, nem régimódi íjakat készít, kifejezett szándéka mai anyagokból, a mai kornak megfelelõ íjakat készíteni.)

És még ezzel sem lenne baj, mindenki azt gondol a világról, amit akar, csakhogy Kassai Lajos legnagyobb érdeme nem a hun-magyar elmélet kidolgozása, hanem a modern lovasíjász sport egyik variánsának megteremtése, népszerûsítése - és ebben tényleg nagyot alkotott. (A lovasíjászat csak Japánban maradt fenn többé-kevésbé folytatólagos formában, az ázsiai nomád törzsek lovasíjászatát újraalkották - többek között Kassai - de a mai technikával, mai íjakkal.)

És azt gondolnám, hogy egy lovasíjászatról készített dokumentumfilm majd errõl fog szólni.
Doku helyett propagandafilm

A majdnem kétórás filmben azonban alig-alig tudunk meg valamit magáról a sportágról, Kassai életérõl, tanyájáról, a sport módszereirõl, kialakításáról, a használandó íjról, anyagáról, a nyílvesszõkrõl, a lovaglás technikájáról stb. – annál több életbölcsességet kapunk Kassaitól, és ennek hatása alól a film készítõi, akik ezek szerint teljesen alávetették magukat a varázslatna, egy pillanatra sem tudnak/akarnak kibújni.

Az elsõ "mélyinterjú" Kassaival egy beállított jelenet, amelyben egy tábortûznél egy kisfiúnak mesél az életfilozófiájáról - Matula bácsi és Tutajos. Az a kisfiú ott a rendezõ Kaszás Géza is lehetne, aki tátott szájjal hagyja, hogy rabul ejtse saját dokumentumfilmjének fõhõse, hogy neki már csak a pénzt és az utómunkát kell biztosítani hozzá, a többi adva van.

Az pedig, hogy az alkotók hagyták a saját fejükben is eluralkodni a zûrzavart, tényleg csak a hívõknek jó, a laikusokat - és egyelõre mi vagyunk többen - alaposan össze fogja zavarni.

Kassai ugyanis maga mond egy nagyon fontos dolgot a filmben:

„Egy népet nem lehet elvágni az õsképeitõl.”

Kassai arra utal, hogy hiába is tagadják meg a magyaroktól a hun eredet valódiságát, ez egy lehetetlen vállalkozás. És ebben van is valami, gondoljunk bármit is hun vagy az elfogadottabbnak tekinthetõ nomád törzsi eredetünkrõl, 25 évvel a rendszerváltás után van lovasíjászat Magyarországon, és többet beszélünk a hunokról, mint bárki Európában. És ez jó, ki más beszélne róluk?
A Dagoba-köd

Azt azonban be kell látni, és a filmben ez át is jön, hogy ahogy egy kultúrát lehetetlenség elvenni valakitõl, úgy kultúrát adni valakinek, csinálni a semmibõl legalább annyira nehéz próbálkozás.

És teljesen mindegy, hogy ez a kultúra mennyire fikciós, mennyire - a korban éppen elfogadott - tényekre, elméletekre épül.

A film és Kassai (lehetetlen különbséget tenni) mégis nagyon hiányos tudás alapján építenek fel egy komplex világot, ami ugyan szép próbálkozás, de rögtön kilóg a lóláb, ha e kultúra mélységére volnánk kíváncsiak.

A Star Wars-univerzumot lassan negyven éve építik az alkotók, a sci-fi írók, a rajongók, a látványtervezõk. Nem mondhatni, hogy eredménytelenül, de ezen a fikciós kultúrán azért nehéz számon kérni az antropológiai mélységet, nem tudjuk pl., milyen volt Chewbacca anyjának házifõztje, ami egyfelõl mókás felvetés a részemrõl, másfelõl viszont egy kultúra - még ha fikciós is - mélyismeretének mégiscsak alapfeltétele. Az õsmagyarok által valóban használt íjat mind a mai napig nem sikerült teljesen összerakni, de az, hogy a hunok a rokonaink és hogy hogyan éltek, mit gondoltak, abban biztosak vagyunk. Hát ez furcsa.

Így aztán - maradva a Star Wars-os vonalnál - egyáltalán nem hülyéztem le magam, amikor a film második felében a Kassai által szervezett, egyébként nagyon profinak kinézõ, felnõtt- és gyerektáborok képsorait néztem, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy itt most padavanokat látok kék, sárga, vörös tógában, akiket a barna (!) tógás jedimester oktat az egyensúlyra, a belsõ összhangra, a lóval való együttmûködésre és végsõ soron az íjászatra.

Mit is látok? Egy sportágat? Egy fikciós világot? Egy történelmi kor reprodukcióját? Nem derül ki, és nem azért, mert Kassai nem mondana errõl semmit, hanem mert amit õ mond, annak egy része komolyan veendõ lovas-, íjász-, farmerkedõ-, csináldmagad-tapasztalat, a másik része viszont üres, falrahányt Coelho-idézet. (Még egyszer: Kassai életérõl nagyon keveset tudunk meg.)

A probléma az, hogy a filmkészítõk sem akartak ebben valamiféle igazságot tenni, iránymutatást adni a nézõnek, hogy akkor errõl mit tudunk - tényleg mindenki hülye? - , hanem adták Kassai alá a lovat, és hagyták vágtatni, amerre kedve szottyant.

És ez már problémás: van egy új, magyar fejlesztésû sportág, amire az egész világon, Kínától Kanadáig felfigyeltek, ha ésszel csináljuk, akkor egy autentikus, értelmezhetõ keleti nyitás, aminek igenis van köze a hun kultúrához. De nem, ez nem elég, hanem mindenáron vallást, világképet, történelmet és mitológiát kell rá alapozni, és ezzel együtt tagadni minden más a képbe nem illõ dolgot, így az egész dolog racionális magja végleg eltûnik az irracionális ködben.

(Ez történt a Makovecz- és a Jankovics-kultusz miatt a két alkotó életmûvével: politikai alapon ítél róluk a többség, pedig csak elképzeltek egy mitológiát. Aztán túlzottan komolyan is vették.)

És akkor csak úgy lesz, ahogy szokott minálunk lenni: az egyik fele a társaságnak mindent elhisz, amit ebben a filmben hallott az õsmagyarokról, a másik fele pedig továbbra is azt gondolja a lovasíjászatról, hogy ez egy tõrõl metszett baromság.

És senkinek sem lesz igaza.

A LOVASÍJÁSZ
Színes, magyar dokumentumfilm, 115 perc, 2016.
Bemutató dátuma: 2016. január 21.
Link