Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Kitörhet az igazságügyi szakértõk lázadása

BelföldGyerekek, készül a "nagy igazsá-gühgyi reformácijó". Egyre "pofátlanabb" ítéletekkel hergelik ezt a birka "népet" és persze "belülrõl" fogják kieszközölni, mert tele van a rendszer igaz és gerinces egyedekkel. Lófax! Egy sincs köztük! Sok igazságügyi szakértõ már most azzal fenyegetõzik: befejezi, ha tényleg hatályba lép a rájuk vonatkozó új törvény. Emiatt akár akut szakértõhiány is beköszönthet, ami megakaszthatja az igazságszolgáltatást. A reformpártiak állítják, mindez csak a változásra képtelen, elöregedett szakértõi állomány pozícióféltõ "prüszkölése".

Ezer sebtõl vérzik az igazságügyi szakértõi rendszer. A becsülettel helytálló szakértõk mellett dolgozik egy csomó korrupt és kókler, mondják maguk a hvg.hu-nak nyilatkozó – nevük elhallgatását kérõ – szakértõk. Ennek ellenére a Magyar Igazságügyi Szakértõi Kamara (MISZK) áll a bál: óriási felzúdulással olvassák, kommentálják, küldözgetik egymásnak a tagok a megtisztulást célzó új igazságügyi szakértõi törvénytervezetet.

A közel 150 oldalas tervezet alapvetõen két nagy változtatással segítene a közbizalom helyreállításán: szigorítanának a szakértõk felelõsségre vonhatóságán, és bevezetnék a régóta hiányolt minõségbiztosítást. Utóbbi régóta sürgetõ lenne, hiszen nagyon nehéz belelátni, hogy egy-egy szakértõ milyen minõségû munkát végez, miután semmilyen visszacsatolás nincs a megbízóktól. Ezért az új rendszerben 3 évente kiértékelnék a tevékenységüket, és a kötelezõ, nyilvános szakértõi névjegyzékben bárki megnézhetné, hogy valaki alkalmatlan, alkalmas vagy kiválóan alkalmas minõsítéssel bír-e.

A szakértõkbe vetett bizalom helyreállításának másik alappillére az etikai eljárások megreformálása lenne, mert a jogszabálytervezet indoklása szerint ezek nem eléggé szigorúak, így gyakorlatilag semmi visszatartó hatásuk sincs. Felállítanának kamarán belül egy 15 fõs fegyelmi bizottságot, és az eddig is mûködõ etikai bizottságok már ezek albizottságaiként mûködnének. Az is változás, hogy ezentúl már nemcsak etikailag, hanem szakmai szempontból is vizsgálhatnák a kolléga mûködését.

Minõségbiztosítás = betartani a másiknak?

Forrásaink mind a minõsítés, mind a szakmai.etikai eljárások új rendszerét végrehajthatatlannak tartják. Jelenleg 3600 szakértõ mûködik, õket kellene 3 évente rotációs rendszerben kiértékelni a kamarán belül – de ki fogja évi 1200 szakértõ minõsítését elvégezni, és hogyan fogják ezt honorálni? Aki keresett szakértõ, annak erre nincs ideje, aki pedig ráér, mert nem kap elég megbízást, az miért bírálhasson másokat?”

Fotó: Túry Gergely

Forrásaink azt is megjegyezték, hogy szakmai alapon, kompetensen minõsíteni csak azonos területen dolgozók tudnak: a korrekt szakmai minõsítéshez pedig szerintük szinte annyi idõ kell, mint egy elemzést elkészíteni. Egymás minõsítése felveti azt a kérdést is, hogy nem húzná-e le direkt az egyik szakértõ a másik munkáját – végül is konkurenciáról van szó? A kamarában kimondatlanul most is uralkodó „uram-bátyám viszonyok” mellett „a haverok minõsítenék egymást, ami simán felhasználható lenne leszámolásra is", mondta az egyik megkérdezett szakértõ.

Az etikai eljárással kapcsolatban azt mondták, eddig is megvolt a lehetõség arra, hogy súlyos fegyelmi büntetést szabjanak ki a kamara tagjaira – mégsem tették, mert a mundér becsülete erõsebb, mindenki megússza „ejnye-bejnyével”.

A pénzrõl is szól

Az igazságügyi szakértõk ezen kívül a következõ problémákat látják a várhatóan még idén tavasszal a parlament elé kerülõ törvénnyel:

A mostani 8 területi kamara megszûnne, és országos központtal ügyfélpontok jönnének létre. Mivel kevesebb választható tisztség lesz, már most hihetetlen pozícióharcok indultak el. „Erre fog elmenni az energia”, fogalmazott egy forrásunk.
Az új törvény nem segít a leginkább zsebbe vágó problémán: a 4000 forint /óra hivatalos szakértõi díjat, amit akkor fizetnek, ha a rendõrség, bíróság vagy más állami szerv rendeli ki õket, nagyon alacsonynak tartják. (Amikor nem hivatalból történõ bizonyításkor dolgozik a szakértõ, hanem magánmegbízásból, akkor a „szabadpiacon” akár 25-30 ezer forint/óra díjak is vannak.)
Sokan kiakadtak azon, hogy szakértõ hiányában, megfelelõ szakértelemmel rendelkezõ eseti szakértõ is igénybe vehetõ lenne. Sõt, eseti szakértõként más szakterületre bejegyzett igazságügyi szakértõ is közremûködhetne. „Ez mégis mit jelent, pszichológus szakértõ adott esetben beszáll a kárbecslésbe?” – értetlenkedett egyikük.
Az átfogó törvény számos pluszeljárást és tisztséget nevesít, de nem teszi mellé a forrást, amibõl mindezt meg lehetne valósítani. Így kamarán belül az a (rém)hír terjed, hogy ebbõl óhatatlanul tagdíjemelés következhet, ami persze senkinek nem tetszik.

Beköszönthet a szakértõhiány

„Már most sokan azzal fenyegetõznek, hogy ki fognak lépni, inkább felhagynak az egésszel” – mondták egybehangzóan forrásaink. Az igazságügyi szakértõk átlagéletkora az elmondások szerint 65 év, így sokaknak tényleg egyszerûbb visszavonulni, mint végigveszõdni egy reformot. „Az egész szakma elöregedett, a fiatalok nem is jönnek. Aki elhelyezkedik egy adott szakmában, eszébe sincs még mellette szakvéleményekkel foglalkozni” – magyarázta egyikük.

Ha pedig így lesz, szakértõhiány jöhet, ami megakaszthatja az igazságszolgáltatási és igazgatási eljárásokat. „Nem lehet ránézésre eldönteni egy orvosszakértõi kérdést, amin például egy egész büntetõjogi minõsítés múlhat. Hiába a bíró dönt, a szakkérdésekkel nem foglalkozhat szakértõk nélkül. Ha mégis, az a döntés a következõ körben már támadható – vagyis nem sok idõ kell, és szakértõk nélkül leáll a rendszer”.

Csak a haladni képtelenek fújnak

A kamara ezzel szemben messzemenõkig méltatja az Igazságügyi Minisztérium törvénytervezetét, és azt, hogy „soha ekkora beleszólása nem volt a szakértõi társadalomnak a jogalkotási folyamatba”, mint ennek elõkészítése során.

Fotó: Fülöp Máté

„Ez egy markáns változás lesz, ami tényleg rengeteg pluszmunkával jár, érthetõ, hogy prüszkölnek ellene” – mondta a hvg.hu-nak névtelenséget kérve egy, a jogszabály véleményezésébe bevont kamarai tag. Szerinte ugyanakkor nincs más választásuk, mert 10-15 éve folyamatosan szõnyeg alá söprik a problémákat, így rengeteg kényes kérdés gyûlt fel mostanra. „Bemondásra mennek a dolgok, senkinek nincs képe arról, hogy az egyes szakértõk hogyan dolgoznak. Átláthatóság kell, de ez ütközik azzal a hozzáállással, hogy ’nehogy már az õ munkájukat minõsítse bárki’” – mondta. Hozzátette, sok szakértõ nehezen fogadja el, hogy „haladni kell”, pedig a tervezet még csak egy folyamat kezdete, egy sor további változást hoz majd.

A jövõ például egy elektronikus rendszer lenne, nemcsak a kirendeléseket bonyolítanák így, de az erre felhatalmazott testületen kívül maga a megbízó is ebben minõsíthetné, mennyire volt elégedett a szakértõ munkájával. Ide kellene eljutni onnan, hogy jelenleg is vannak olyan igazságügyi szakértõk, akiket úgy kellett rákényszeríteni, hogy kezdjen el e-mailt használni. Így még a tervezetet pártoló forrásunk szerint is legalább 2-3 év, mire egyáltalán érzékelhetõ lesz bármilyen változás.
Link

Hozzászólások

4 #1 Posta Imre
- 2016-01-29 15:31
Szabad gyökök

Bakonyi Zoltán. Jegyezzük meg jól ezt a nevet! Amikor az általa vezetett üzembõl kiáradó vörösiszap miatt Kolontáron és környékén tíz embert ragadott el a halál, kijelentette: a vörösiszap nem veszélyes, mert nincsenek benne az egészségre káros „szabad gyökök”.

Könnyen beszélt. Nem õ fuldokolt a lúgos zagyban. Nem érezte a bõrén a maró anyagot, mint az a többszáz ember, aki megsérült az irányítása alatt mûködõ Mal Zrt. zagytározójának átszakadása miatt. Nem volt lakója azoknak a házaknak, ahonnan egész családokat kellett kitelepíteni, mert az otthonukat eltemette a falvakra zúduló mérges iszap. Nem pusztult el a kertje végében a jószág, nem vált kanálissá a lakókörnyezetében a tiszta vízû patak.

Az ártatlanul meghalt és megsérült emberek hozzátartozói és ismerõsei, a velük együtt érzõk, sõt, mindenki az egész országban és a világon, aki ismerte a vörösiszap-katasztrófa történetét, úgy gondolta, hogy legalább a bíróság elõtt felelnie kell ezért a tragédiáért. Ahogyan a bûntársainak is, akik felelõtlen magatartásukkal, az üzemi biztonság elhanyagolásával, az ellenõrzések kijátszásával hozzájárulhattak ahhoz, hogy Magyarország egyik legnagyobb környezeti csapása http://magyaridok...ok-336208/


Két év felfüggesztett Hagyó Miklósnak

Hagyó Miklóst két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte elsõ fokon a Kecskeméti Törvényszék kedd délelõtt. A volt szocialista fõpolgármester-helyettes és 14 társa ellen folytatólagosan, bûnszervezetben elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés és más bûncselekmények vádjával indult eljárás 2012 óta tart, ez benne az elsõ ítélet, jelenti az MTI.http://index.hu/b...ias_doboz/
152 #2 tibi
- 2016-01-29 16:49
Haggyuk már,i-GAZSÁG,szakértõ-k,meg ilyenek,csak a beteg horn gula-g,beteg agyában voltak!Én nekem a nagy szakértõkre ráment a fél életem.Az isten adná mán ,hogy megszünjenek,még létezni is!Ez anagy kibaszott szakértõség,ide vezetett minket!A KAMRA is szünjön meg,de az összes.
137 #3 balu
- 2016-01-30 06:52
Imibátya,

persze, igazad van abban, hogy "belülrõl" akarják "megreformálni" a rend-szart, mindig ezt csinálják. Aztán majd ne lepõdjünk meg nagyon a reformjaikon...

Csak ezt: "akár akut szakértõhiány is beköszönthet, ami megakaszthatja az igazságszolgáltatást" olvasva felötlött bennem, hogy nem lehet-e ez is egy mintegy "mellékes" cél Így elejét lehet venni a kellemetlen peres ügyeknek. De azért gondolom rád meg a Jásdi Kiss Imire mindig akad majd szagértõ.
4 #4 Posta Imre
- 2016-01-30 07:07
Balu, talán emlékszel még úgy 2011 magasságában, hogy Poltékat összerántották Szentpétervárra és azóta is kötelezõ köröket futják. Ez csak színjáték. Az egész i-gazságságszolg = álltatás. Fos, úgy, ahogy van. No nem az "elvek" szintjén, vagyis a bûnt, bûnhõdés kellene kövesse, hanem az "egyének" szintjén. Mocskos zsidó banda, korrupt állatok és persze, aki nem, az is, mert ki ne tudná bírótársa, fõnöke...ügyészek, rendõrök közt, ki a gané és mennyire és kussolnak. Na, ecce homo, vagyis ecetes homár. Ha van kedved ezt végigbogarászhatod. Jogi alapokkal együtt emberi alapok nélkül mehet mindenki a PIcsába. A szakértõk mi vagyunk.

Csomós Tamás: Az új Btk. idõbeli hatályra vonatkozó rendelkezései a gyakorló jogász szemével
Kategória:Szakcikkek

csomos_tamas

pdf letoltes

„Alkotmányos jogállamban a büntetõjog
nem pusztán eszköz, hanem értéket véd,
és maga is értéket hordoz: az alkotmányos
büntetõjogi elveket és garanciákat.
A büntetõjog a büntetõhatalom gyakorlásának
törvényes alapja és egyúttal az egyéni
jogok védelmének szabadságlevele is”

[11/1992. (III. 5.) AB határozat]


Az új törvény genezise. Elvi alapok, történeti elõzmények

Egy jogász életében ritkán adatik meg, hogy aktív évei alatt egy teljesen új Büntetõ Törvénykönyv lépjen hatályba. 2013. július 1-jén egy ilyen élménnyel lettünk gazdagabbak. Személyes véleményem az, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Az ügyvédtársadalom – de talán az egész jogászi közvélemény – megosztott a 2012. évi C. törvény értékelése kapcsán.

Tény, hogy már több mint egy évtizede megfogalmazódott a büntetõjog újrakodifikálásának igénye. Az elõkészítõ munkálatok még 2001 márciusában megkezdõdtek. 2003-ban az MTA Jogtudományi Intézete közzé is tette Wiener A. Imre professzor Általános Rész tervezetét és az ahhoz kapcsolódó indokolást. Innen hosszú és rögös út vezetett az új törvény megalkotásáig. Az eredeti reformelgondolásoknak csak a töredéke került át a megalkotott jogszabályba.

Az átfogó felülvizsgálatot számos körülmény indokolta.

Ma már ritkán történik rá hivatkozás, de az új Btk. megalkotását önmagában a rendszerváltás ténye is elkerülhetetlenné tette. A 11/1992. (III. 5.) AB Határozat indokolásának III. pontja a jog nyelvére fordította le azoknak a politikai történéseknek a következményeit, amelyek az 1980-as évek második felében következtek be. Rámutatott arra, hogy „Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmánymódosítással gyakorlatilag új Alkotmány lépett hatályba, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különbözõ, új minõségét vezette be azzal a meghatározásával, hogy »a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam«. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a »rendszerváltás« politikai kategóriájának.”

Kifejtette, hogy ebbõl adódó kötelezettség „hogy a jogállami Alkotmánnyal összhangba kell hozni – illetve az új jogalkotást tekintve – összhangban kell tartani az egész jogrendszert”. A program megvalósítása eredményezheti a jog uralmát a társadalomban. Ma már persze az is vita tárgyát képezi, hogy történt-e egyáltalán rendszerváltás, illetve, hogy annak voltak-e valós eredményei. E nehezen tartható nézet felszínre kerülése mellett mindenféleképpen eredmény, hogy Magyarország Alaptörvénye B) cikkének (1) bekezdése változatlanul leszögezi: „Magyarország független, demokratikus jogállam”.

A rule of law elválaszthatatlan az egyetemes emberi jogok alkotmányos védelmétõl is. Vitathatatlan az a „szoros kapcsolat, ami az alkotmányos büntetõjog hazai elvei és egyetemes értékei között fennáll”[1]

A normaalkotást praktikus szempontok is indokolták. Tarthatatlan volt az az állapot, hogy az 1978. évi IV. törvény állandó módosítások tárgyát képezte. Nem véletlen, hogy 2010 júniusában dr. Kónya István, a Legfelsõbb Bíróság Büntetõ Kollégiumának vezetõje a Tizedik Magyar Jogászgyûlésen elhangzott elõadásában azzal a ténnyel szembesített minket, hogy az akkor 32 éves Btk. módosításainak száma elérte a 102-t. Ráadásul a novelláknak csaknem a fele az utóbbi évtizedben született meg.[2] Továbbvive a gondolatok fonalát, ha a 2010. júniusától 2013. július 1-jéig eszközölt módosításokat vennénk számba, azokat talán a két kezünkön sem tudnánk megszámolni. Dr. Mészár Róza, a Kúria tanácselnöke 2012 szeptemberében arról is adatot közölt, hogy a korábbi Btk.-t érintõ „változások ezerhatszáznál több rendelkezést módosítottak, vezettek be, illetve helyeztek hatályon kívül”.[3] Ez elfogadhatatlan. A jogállam alapkritériuma a jogbiztonság. A jogbiztonság pedig feltételezi az elõreláthatóságot és kiszámíthatóságot.

Elvi és gyakorlati alapon alátámasztható a korábban kialakult jogalkotói szándék helyessége. A Büntetõ Törvénykönyv egy társadalom életében kiemelkedõ jelentõségû jogi norma. Kívánatos elvárás vele szemben az idõtállóság; vagyis az, hogy annak szövege, rendszere, intézményei, jogviszonyokat rendezõ megoldásai ne legyenek politikai ciklusokhoz kötve. Már utaltam arra, hogy az elõkészítõ munka hosszú évekkel ezelõtt tudományos alapokon indult meg. Ennek eredményei csak kis részben tükrözõdnek a hatályba lépett normaszövegben. Ez több okra vezethetõ vissza.

Az elmúlt 23 évben 4-8 éves ciklusokban eltérõ ideológiai alapállású kormányok követték egymást. Ezek eltérõ jog- (és speciálisan büntetõjog-) filozófiát, illetve kriminálpolitikai irányzatokat képviseltek.

A jobbközép a szigorításban, a szabadságelvonással járó büntetések fetisizálásában, a baloldaliak és a szabadelvûek pedig a büntetõjog liberalizálásában, és a tényleges szabadságelvonással nem járó büntetések elõtérbe helyezésében keresték a megoldásokat. Idõtállóságot csak a kompromisszum, továbbá a jogtudományban és a bírói gyakorlatban kidolgozott szempontok hangsúlyosabb figyelembevétele eredményezhetett volna. Ma már tudjuk: nem ez történt. A jogalkotó fõ kiindulási pontnak a 2010-es kormányprogramot tekintette, és az ebben tükrözõdõ konzervatív szempontokat.[4] Ezt kismértékben ellensúlyozta az, hogy az elõkészítésben és a jogalkotásban a technokrácia és a központi operatív irányítás érvényesült. A tervezet kidolgozásában az ügyészség szerepe túl-, a többi érintetté pedig aluldimenzionált volt. A büntetõjogi tanszékek, a bírói és ügyvédi kar álláspontjukat csak az utolsó stádiumban tudták megfogalmazni. Véleményük nem a koncepcióban, nem a rendszerben, hanem az egyes részkérdések megoldásánál kapott teret.

Ez hiba volt. Esetleges politikai változások esetén a törvény alapvetõ módosításával, ad absurdum teljesen új kodifikációval kell számolni, ami ellentétes a jogbiztonság követelményével. Ez a gondolat át is vezet minket az idõbeli hatály kérdéséhez.

Kontinuitás és diszkontinuitás
az új szabályozásban

A hatálybalépés minden törvénynél komoly problémákat vet fel. Azok kezelésében megfelelõ rutinnal rendelkezünk. Az idõközi jogszabályváltozások minduntalan arra késztették a jogalkalmazókat, hogy elsõ körben az alkalmazandó büntetõ jogszabály kérdésében foglaljanak állást. Ergo azáltal, hogy új Btk. született nem kerültünk abba a helyzetbe, hogy a régi törvényt, a korábbi kommentárt a könyvtárunk hátsó részébe – áttételesen a jogtörténetbe – számûzzük. Csak javasolni tudom mindenkinek, hogy még hosszú ideig õrizze meg a korábbi tankönyveket, jogszabálygyûjteményeket és -magyarázatokat. A 1978-as és a 2012-es Btk. hosszú éveken keresztül párhuzamosan fog a gyakorlatban létezni. Ügye válogatja, hogy in concreto melyik büntetõjogszabályt kell alkalmazni.

A tételes szabályok a következõk:

2. § (1) A bûncselekményt – a (2)–(3) bekezdésben foglalt kivételekkel – az elkövetése idején hatályban lévõ büntetõ törvény szerint kell elbírálni.

(2) Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévõ új büntetõ törvény szerint a cselekmény már nem bûncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új büntetõ törvényt kell alkalmazni.

(3) Az új büntetõ törvényt visszaható hatállyal kell alkalmazni a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendõ cselekmény elbírálásakor, ha az az elkövetés idején a magyar büntetõ törvény szerint nem volt büntetendõ.

Ha a szöveget egybevetjük a régi törvény 2. §-ával akkor egy érdemi eltérést találunk. Azt a szabályt, amelyet a (3) bekezdés rögzít, és amely úgynevezett abszolút jogokat véd. E helyütt elegendõ az új törvény indokolására utalni: „Az Alaptörvény – a nemzetközi egyezmények által elõírt módon – az elkövetés idején hatályos belsõ jogi szabályokra és belsõ jogi elévülésükre tekintet nélkül lehetõvé teszi valamely személy megbüntetését olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint büntetendõ cselekménynek minõsül.” A 2012. évi C. törvény tehát e cselekmények tekintetében kizárja a visszaható hatály tilalmát. (Az alkalmazott jogi megoldás szinkronban van az emberi jogok és az alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 7. Cikk 2. pontjában foglaltakkal is.)

Részletesebben indokolt foglalkozni a 2. § (1)–(2) bekezdésével. Jogi evidencia, hogy a szabályozás alapja továbbra is a büntetõjogi legalitás (1. §) – a nullum crimen et nulla poena sine lege elve. Keserû a szájízünk amiatt, hogy az új szabályozás változatlanul elveti „a legenyhébb büntetõ törvény alkalmazásának” princípiumát. Ma is érvényes, hogy az elkövetés után életbe lépõ, de az elbíráláskor már hatályban nem lévõ büntetõ törvénykönyv akkor sem alkalmazható, ha az elkövetõ számára ez biztosítaná a bûncselekmény legenyhébb megítélését.

A megoldás ellentétben áll a jogtörténeti hagyományokkal. Maga az 1878. évi 5. törvénycikk – Csemegi Kódex – rendelkezett az idõbeli hatályról akként, hogy „ha a cselekmény elkövetésétõl az ítélet hozásáig terjedõ idõben különbözõ törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba, ezek közül a legenyhébb alkalmazandó” (2. §). Az elv feladása azért meglepõ, mert a keresztény és nemzeti hitvallású kormányerõk folyamatosan hangoztatják a történeti és jogtörténeti elõzmények fontosságát. A chartális alkotmányként funkcionáló Alaptörvény is leszögezi, hogy rendelkezéseit a „történeti alkotmányok vívmányaival összhangban” kell értelmezni. Az idõbeli hatályra vonatkozó szabályozási koncepció mégsem a magyar büntetõjogi kultúra alapjogszabályához, hanem a szocialista érában uralkodó elgondolásokhoz tért vissza.

A régi-új megoldás konzerválja a XX. század második felében kialakult jogi helyzetet. A büntetõ jogalkalmazásban az aequitas, a méltányosság nem tud maradéktalanul érvényre jutni.

Példával illusztrálva: Cáfolhatatlan tény, hogy hazánkban egy-egy büntetõügy hosszú évekig elhúzódhat. Az ok nem feltétlenül a terheltben keresendõ. Sõt! Az állandó jogszabályváltozások miatt az eljárás alanyának gyakran az az érdeke, hogy az ügyben minél hamarabb jogerõs döntés szülessen. Az új Btk. kihirdetésére 2012. július 13-án – hatálybalépésére pedig alig egy évvel késõbb – került sor. Azok az elkövetõk, akik ellen 2010. elõtt elkövetett több adónemet érintõ adócsalás miatt indult eljárás, átmenetileg kedvezõbb helyzetbe kerültek 2012. január 1-jén, amikor az új szabályozás behozta az anyagi büntetõjogba a költségvetési csalás deliktumát. Számukra az lett volna az optimális, ha ügyükben 2013. június 30-ig jogerõs ítélet születik. Ennek oka az, hogy egyes esetekben a most hatályba lépett új norma már szigorúbb elbírálást tesz lehetõvé pl. azáltal, hogy a törvény 36. §-a szerint a határozott ideig tartó szabadságvesztés tartama „bûnszervezetben, különös vagy többszörös visszaesõként történõ elkövetés, illetve halmazati vagy összbüntetés esetén” 20 évrõl 25 évre emelkedik.

Még egy gondolat. A Csemegi Kódex hatályvesztése óta a legenyhébb büntetõtörvény alkalmazásának elve nem érvényesül. Túl azon, hogy a reaktiválásra a tudományos igény megfogalmazódott, az is érzékelhetõ, hogy azt mégis sokan létezõnek hiszik. BH 2000.476. szám alatt került közzétételre a Fejér Megyei Bíróság Bf.63/1999 számú döntése. Ez szinte definiálja a jelenlegi rendszert, amikor kimondja, hogy „ha az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos törvényeken belül az elbírálást megelõzõen további változás is történt a büntetõtörvényt érintõen, ez a törvény alkalmazása szempontjából figyelmen kívül marad, mivel a törvény […] csak két törvénynek – az elkövetéskor vagy az elbíráláskor hatályban lévõ jogszabálynak – az egybevetése alapján történõ választás lehetõségére nyújt alapot”.

A keretdiszpozíció problematikája (1/1999. BJE)

Természetesen az új Btk.-ban is vannak kerettényállások. Állandóan napirenden lévõ kérdés, hogy miként alakul a retroaktivitás akkor, ha a háttérnormákban a bûncselekmény elkövetése után következik be jelentõs mérvû változás. Változatlanul érvényes az 1/1999. BJE iránymutatása: „Ha a Btk. különös részének valamely rendelkezése ún. keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltõ jogszabályi rendelkezésekben a bûncselekmény elkövetése után olyan mérvû változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával az addigi büntetõjogi védelmet megszünteti, e változás – a meghatározott idõre szóló jogszabályok kivételével – […] az elbíráláskor hatályban lévõ büntetõjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.”

A határozat egyértelmû, és több mint egy évtizede következetesen érvényesül a judikatúrában. Nem véletlen, hogy a Btk. elõkészítése során a BÜNTETÕJOGI KODIFIKÁCIÓ 2007. 1. számában egy olyan, az IRM által készített tervezet került közlésre, melynek 2. § (3) bekezdése a következõ szövegrészt tartalmazta: A (2) bekezdés rendelkezéseit kell alkalmazni – a meghatározott idõre szóló jogszabályok kivételével – akkor is, ha a cselekmény elkövetése után a bûncselekmény valamely elemét meghatározó jogszabályi rendelkezés olyan mértékben megváltozik, amelynek következtében a cselekmény már nem büntetendõ”. A javaslat „törvényi erõre emelte volna” a kialakult joggyakorlatot. Az elgondolás nem vált írott jogszabállyá. Ez azért is sajnálatos, mert a megváltozott jogszabályi környezetben alkotmányos aggályok is felszínre kerültek. Dr. Busch Béla hívta fel a figyelmet arra, hogy az Alaptörvény ALAPVETÉSE T) cikk (1) és (2) bekezdése a büntetõjog forrásaként kizárólag a törvényt határozza meg. „A Kúria jogegységi döntéseit nem említi, vagyis nem ismeri el jogalkotási lehetõségként”.[5]

Ez a felvetés is erõsíti, hogy a BJE-t megfelelõ kritikával kell szemlélni. Nem kell „szent tehénnek” tekinteni. A mechanikus értelmezés gyakran tévútra vezet. Ez az opponáló attitûd tükrözõdik dr. Gellér Balázs okfejtésében, aki a BÜNTETÕJOG I. – A 2012. évi C. törvény alapján címû kötetben az EBH 2119. szám alatti eseti döntést vette górcsõ alá. A konkrét ügyben – ahol történetesen a II. r. vádlott védelmét én láttam el – egy valóban nehezen elfogadható jogértelmezéssel szembesülhettünk.

Az elvi határozat „vastagbetûs” iránymutatása szerint: amennyiben a vád tárgyává tett cselekmény a csempészet és a jövedékkel visszaélés törvényi tényállását egyaránt kimeríti, a specialitás elve folytán az alaki halmazat látszólagos, az elkövetõ terhére csak a csempészet állapítható meg. – eddig nincs is semmi probléma. A határozat vitatható része a következõ: ha azonban a büntetõtörvény visszaható hatályára vonatkozó rendelkezés helyes alkalmazása a csempészet megállapítását kizárja, a jövedékkel visszaélést kell megállapítani, feltéve, hogy az tényállásszerûen megvalósult.

Az ügyben a probléma úgy merült fel, hogy a delictum elkövetése után Románia az EU tagja lett, és emiatt a három évig terjedõ szabadságvesztés büntetési tétellel fenyegetett csempészet büntethetõsége megszûnt. A fellebbviteli fõügyészség a másodfokú eljárásban a Btk. 2. §-ára hivatkozással a bûnösség megállapítását már a Btk. 311. § (1) bekezdésébe ütközõ és a (3) bekezdés a) pontja szerint minõsülõ – magasabb büntetési tétellel fenyegetett – az adóbevételt jelentõs mértékben csökkentõ jövedékkel visszaélés bûntettében kérte. Ezt az álláspontot a Szegedi Ítélõtábla osztotta.

A jogorvoslat során a védõi érvelés azon alapult, hogy a vádlott jogállami keretek között nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy az idõmúlás miatt a büntetõjogi felelõssége a súlyosabb cselekményért kerüljön megállapításra. Hangsúlyoztuk, hogy a szigorúbb büntetõtörvénynek visszaható ereje nem lehet. A kérdés elvi jelentõségére is figyelemmel indokoltnak tartottuk jogegységi eljárás kezdeményezését is. Ezt az érvelést és indítványt a harmadfokú bíróság elvetette. Az eredmény az lett, hogy az ügyben a Btk. 2. §-a de facto a vádlott terhére, in peius érvényesült, ami elfogadhatatlan.

Csak osztani tudom a dr. Gellér Balázs által leírtakat: „A Legfelsõbb Bíróság könnyedén átsiklik azon a tényen, hogy mind a vád, mind az elsõfokú bíróság minõsítése helyes volt […] Ahelyett, hogy a problémával szembesült volna és azt feloldotta volna, akár a jogegységi határozat kiegészítésével, úgy tesz, mintha a halmazat szabályai nem lennének a büntetõjog részei, és azokat nem kellene éppen úgy vizsgálni amikor megállapításra kerül, hogy mely büntetõtörvény a szigorúbb vagy éppen enyhébb”.[6]

A (jog)erõ legyen veled![7]

Az idõbeli hatály arra ad szabályozást, hogy mettõl meddig alkalmazható a büntetõ jogszabály.

Az elsõ kiindulópont, hogy mikortól tekinthetõ elkövetettnek a bûncselekmény. Közismert, hogy erre a tudomány több elméletet dolgozott ki (cselekményegység elmélete, materiális elmélet, magatartási és az úgynevezett okfolyamat elmélet). A jelenleg uralkodó álláspont szerint „elkövetés idején az az idõpont értendõ, amikor az elkövetési magatartás utolsó mozzanatát kifejtették”[8]. (Ezzel szemben is hozhatók fel ellenérvek. Példának okáért vajon mikor hatályos büntetõtörvényt kell alkalmazni olyan esetben, amikor valaki a fõiskolai beiratkozásnál a tanulmányi osztályon leadja a hamis nyelvvizsga-bizonyítványt, majd annak alapján három év múlva kiállításra kerül a diplomája.)

Ennél fontosabb az elbírálási idõ problematikája.

A megoldás alkotmányos alapokon nyugszik. A törvényességi óvás jogintézményének alkotmányellenességét megállapító 9/1992. (I. 30.) AB határozat kategorikusan fogalmaz: „Az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerõ intézménye hozza összhangba […] A jogerõ intézménye, alaki és anyagi jogerõként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelõen biztosított jogorvoslati lehetõségek mellett beállott jogerõ tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja”.

A jogbiztonság és az igazság konfrontációjában felvethetõ ugyan a kérdés, hogy nem a jogerõ „túlzott tiszteletével”[9] állunk szemben, a Btk. 2. §-a szempontjából mégis ez a kiindulópont. Elbírálási idõként a jogerõs ügydöntõ határozat meghozatalának idõpontját kell figyelembe venni: „A büntetõtörvény idõbeli hatályára vonatkozó rendelkezés alkalmazásánál a cselekmény elbírálásának az ideje az ügydöntõ határozat jogerõre emelkedésének napja” (BH 2009/231).

Az idõbeli hatályra vonatkozó rendelkezést természetesen a fellebbezési eljárásban is vizsgálni kell (BH 2000/476). Ez a tétel a folyamatban lévõ ügyekben kulcsfontosságú. Kettõs kötelezettséget ró a bírósá­gokra:

– Kevés kivétellel minden másod- és harmadfokú ügyben állást kell foglalni arról, hogy melyik büntetõ jogszabályt kell alkalmazni.

– Nemcsak dönteni szükséges, hanem az indokolási kötelezettséget a Btk. 2. §-ára vetítetten is teljesíteni kell (BH 2005/377).

Rendkívüli jogorvoslat esetén is azt a jogszabályt kell alkalmazni, amely a jogerõs határozat meghozatalakor volt irányadó. A Btk. 2. §-ának rendelkezése csak akkor kerül újból elõtérbe, ha a perújítás stb. eredményeként a jogerõs határozatot hatályon kívül helyezik. Speciális helyzetet teremt, hogy a felülvizsgálati indítványra az eljárási jogszabály ad kategorikus rendelkezést. A Be. 423. § (2) bekezdése szerint: „a felülvizsgálati indítványt […] a megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni”. Szûk kivételt a törvény csak arra az esetre biztosít, ha az indítvány elõterjesztésére a Be. 416. § (1) bekezdés e) és f) pontjában foglaltak alapján került sor. Vagyis akkor, ha a felülvizsgálatot az Alkotmánybíróság döntése teszi lehetõvé.

A jogerõs ítélet meghozatala után hatályba lépett enyhébb jogi elõírások a felülvizsgálati eljárásban nem alkalmazhatók (BH 2005/165). Az ex tunc szemlélet jogilag aggályos helyzeteket szülhet. Példával modellezve: 2013-ban életszerû lehet olyan eset, hogy valakit 2 100 000 Ft eltulajdonítása miatt jelentõs értékre dolog elleni erõszakkal elkövetett lopás bûntette miatt ítélnek jogerõsen 5 év és 2 hónap szabadságvesztés büntetésre. Ezt az ítéletet a terhelt vagy a védõ felülvizsgálati indítvánnyal támadja meg. Azt a Kúria alaposnak ítéli, és kimondja, hogy a dolog elleni erõszak, mint minõsítõ körülmény törvénysértõ módon került megállapításra. Ilyenkor a felülvizsgálati tanács a Be. 427. § (1) bekezdése alapján a jogerõs határozatot megváltoztatja, és a törvénynek megfelelõ határozatot hoz, a döntés kiterjed a büntetõ jogkövetkezményekre is. A helyzet tarthatatlanságát az mutatja, hogy a jogi minõsítésnél és a büntetés kiszabásánál a legmagasabb bírói fórum keze meg van kötve. Nem veheti figyelembe, hogy a felülvizsgálati indítvány elbírálásakor a nagyobb érték felsõ határa már nem 2, hanem 5 millió forint. Ennek a jelentõsége óriási, hiszen ez esetben az eredetileg 2 évtõl 8 évig terjedõ szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmény büntetési tétele 3 évre esne vissza. Az unfair helyzet csak a jogerõs határozat hatályon kívül helyezésével és a másodfokú bíróság új eljárásra kötelezésével lenne orvosolható. Nézetem szerint azonban erre a Be. 428. § (1) bekezdése nem ad processzuális lehetõséget…

A törvény elõkészítésénél egyébként több olyan jogszabálytervezet is készült, amely az enyhébb büntetõ jogszabály visszaható hatályának a lehetõségét nem zárta volna le az ítélet jogerõre emelkedésével akkor, ha az új törvény szerint a cselekmény már nem büntetendõ, és miatta korábban jogerõs ítélettel büntetést vagy intézkedést szabtak ki.[10] A jogalkotás folyamatában ennek az elképzelésnek is nyoma veszett.

1861-ben Szalay László írta a következõket: „Nincs magasztosabb eszme, nincs rendíthetetlenebb elv, mint a jog eszméje, a jog elve, de hogy termékennyé, hogy élõ törvénnyé válhassék, a magánjognak társul kell adnia az aequitast, a méltányosságot, a büntetõjognak társul kell adni a kegyelmet, a közjognak társul kell adni a politikai bölcsességet”[11]. Napjainkban a pozitivista szemlélet az aequitas érvényesülése ellen hat. Történik ez annak ellenére, hogy mind a büntetõjog védelmi funkciójával, mind a humanizmus elvével is ellentétes, hogy valaki olyan cselekmény büntetõjogi következményeit legyen kénytelen viselni, melyrõl éppen a büntetõtörvény mondja ki, hogy már nem érdemel büntetést.

A próbára bocsátás intézkedéssel befejezett cselekmény továbbra is res iudicata. Ítélt dolog akkor is, ha utóbb a próbára bocsátást megszüntetik. Nem változtat az értékelésen az sem, „ha az idõközben hatályba lépett új törvény szerint […] az alapjául szolgált cselekmény már nem bûncselekmény” (BH 1994.2., BKv. 54. számú vélemény II/2 pont). Sovány vigasz, hogy a megváltozott jogi értékelés a büntetés kiszabásánál enyhítõ körülményként vehetõ figyelembe.

Van persze ennél rosszabb helyzet is. Még egy 20 évvel ezelõtti eseti döntés kimondja, hogy „Az enyhébb megítélést eredményezõ új büntetõtörvény rendelkezései kizárólag a hatálybalépés idején jogerõsen el nem bírált cselekményekre alkalmazhatók […] A Btk. 2. §-ában rögzített szabály abban az esetben is irányadó, ha a cselekményt többen követték el, és egyes elkövetõkkel szemben az új törvény hatályba lépésekor még jogerõsen nem fejezõdött be a büntetõeljárás”. A contrario: a jogorvoslattal nem érintett vádlott-társ vonatkozásában az elsõfokú ítélet felülbírálatára nincs lehetõség (BH 1984.429.). A másodfok a részjogerõ feloldásának lehetõségébõl is ki van zárva.

A jelenlegi törvény rendelkezései szerint is elõfordulhat tehát, hogy két személy ugyanazt a cselekményt követi el, s bár egyikõjüknél sem áll fenn büntethetõséget kizáró ok, mégis a magyar bíróság szerint az egyikõjük bûnös, a másik pedig „ártatlan”. Egy átfogó kódifikáció során az ilyen elfogadhatatlan helyzetek kiküszöbölésére is figyelmet kellett volna fordítani.

Végül: mi a helyzet a bûnhalmazatban lévõ cselekményekkel. Terheli-e a jogalkalmazót minden esetben az a kötelezettség, hogy az összehasonlítást azon az alapon is elvégezze, hogy melyik jogszabály biztosít enyhébb elbírálást. Bármilyen meglepõ: nem. A vizsgálatot ugyanis akkor szükséges elvégezni, ha valamennyi cselekmény „az elbíráláskor hatályos új büntetõ törvény hatályba lépése elõtt történt, és az új törvény szerinti kedvezõbb elbírálás lehetõsége nem valamennyi bûncselekmény tekintetében állapítható meg” (BH 2004.304). Ergo: ha a cselekményeket részben az új, részben a korábbi törvény hatálya alatt követték el, fõszabály szerint valamennyi bûncselekményt az új büntetõ jogszabály alkalmazásával kell elbírálni. Az ebbõl adódó problémákra a késõbbiekben még visszatérünk.

Nincs új a nap alatt

„Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt” (Préd. 1,9).

A bibliai bölcsesség a Btk. 2. § alapján kialakult jogalkalmazásra is irányadó.

Az abban történõ állásfoglalás, hogy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori jogszabály-e a kedvezõbb, komoly dilemma elé állítja a jogalkalmazót. Így van ez annak ellenére, hogy az alapvetõ szempontokat a bírói gyakorlat már több évtizede kidolgozta. A döntések túlnyomórészt ma is érvényesek és hasznosíthatóak. A kikristályosodott elvekbõl a judikatúra folyamatosan építkezik.

Még az 1978. évi IV. törvény hatálybalépését követõen egyértelmûsödött az az álláspont, hogy „az enyhébb elbírálás lehetõségét a büntetõjogi felelõsségre vonatkozó összes rendelkezés egybevetésével kell megállapítani” (BH 1980.42). „Annak megítélésénél, hogy az elkövetõre a bûncselekmény elkövetése vagy elbírálása idején hatályban levõ törvény jelent-e enyhébb elbírálást: nemcsak a két törvény fõbüntetést kiszabó rendelkezését, hanem a mellékbüntetés folytán jelentkezõ joghátrány súlyát is figyelembe kell venni.” (BH 1980.43). Továbbmegyek. A konkrét ügyre vetítve, a büntetõ jogkövetkezményre vonatkozó összes rendelkezést mérlegelés tárgyává kell tenni. Az esetkörök az alábbiak szerint tipizálhatók:

a) Az intézkedések elvileg és elméletileg enyhébbek még a legenyhébb büntetésnél is. A 2001. évi CXXI. törvény újítása volt, hogy a vagyonelkobzást – hasonlóan a mai szabályozáshoz – az intézkedések sorába emelte. Nem nehéz belátni, hogy a vagyonelkobzás egyes cselekmények esetén olyan súlyú lehet, amely egész egzisztenciákat rombolhat le. Következésképp az alkalmazandó jogszabály megválasztásánál ezt a szankciót is értékelni kell.

B) A döntésnél figyelembe kell venni a feltételes szabadságra bocsátás szabályozását is. A gyakorlat nem egyértelmû. A BH 2006.173. számú jogeset kapcsán az került kifejtésre, hogy „a feltételes szabadságra bocsátás a cselekmény elbírálásán kívül esõ, a szabadságvesztés végrehajtása során alkalmazható lehetõség. – Az elbíráláskor hatályban lévõ törvény szerinti minõsítéshez tartozó […] súlyosabb jogkövetkezmény alkalmazhatósága mellett ezért a feltételes szabadságra bocsátás kedvezõbb lehetõsége összhatásában nem jelenti a cselekmény enyhébb elbírálását.” Ez az iránymutatás a feltételes szabadságra bocsátás lehetõségét súlya alatt kezeli. Az összhatásában kifejezés ugyanakkor arra utal, hogy a mérlegelendõ szempontok sorából azt ab ovo nem rekeszti ki.

Egy korábbi határozatban a legmagasabb bírói fórum a jogintézménynek komolyabb jelentõséget tulajdonított (BH 2000.476). A konkrét esetben annak ellenére döntött az elkövetéskori szabály alkalmazása mellett, hogy az elbírálás idõpontjára az értékhatár változások már enyhébb minõsítést tettek volna lehetõvé. Az ebbõl fakadó elõnyt ugyanis túlkompenzálta az a korábbi szabály, amely nem zárta ki az elkövetõt a feltételes kedvezmény lehetõségébõl. Más ügyben a 2. § alkalmazásával összefüggésben az is kimondásra került, hogy a feltételes szabadságra vonatkozó szabály figyelmen kívül hagyása egyenesen a felülvizsgálati eljárást megalapozó ok (BH 2003.223).

Az elemzett szempontoknak aktualitást ad a 2012. évi C. törvény 38. § (2) bekezdés a) pontja. Ez a rendelkezés – fõszabályként és végrehajtási fokozattól függetlenül – a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi idõpontját a büntetés 2/3 részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követõ napban határozza meg. Az új norma komoly – gyakran években „mérhetõ” – kedvezményt jelent.

c) A 2. § problémakörénél a középmértékre vonatkozó szabályok sem hagyhatók figyelmen kívül. A kérdés a judikatúrában is komoly hangsúlyt kap. Az ÍH 2013.44. szám alatt közzétett határozat (Debreceni Ítélõtábla Bf.III.123/2012/53) szerint a másodfokú bíróság a 2007-es elkövetési idõpontot a 2013. márciusi elbírálással egybevetve azért döntött a korábbi Btk. alkalmazásáról, mert az még nem tartalmazott olyan rendelkezést, hogy „a szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke az irányadó”.

További vitás kérdések a gyakorlatban

2013. július 1-jétõl a vagyon elleni és a költségvetést károsító bûncselekményeknél változtak a minõsítési értékhatárok (pl. a kisebb érték felsõ határa 500 000, a nagyobb értéké pedig 5 000 000 Ft-ra emelkedett.). Témánk szempontjából ez sok fejtörést fog okozni a jogalkalmazónak. Persze itt sem kell felfedezni a spanyolviaszt. A judikatúra erre is kidolgozta a megoldásokat.

Magától értetõdõ, hogy törvénysértõ a másodfokú határozat, ha az értékhatár-változások konzekvenciáit az elsõ fokon elítélt terheltek javára nem alkalmazza (BH 2005.88.). (Ebben a csalás miatt indult ügyben a helyzet viszonylag egyszerûbb volt. Az enyhébb szabályokkal ugyanis szigorító rendelkezések nem konkuráltak.)

Más volt a helyzet a BH 2001.258. számú jogeset alapjául szolgáló bûncselekményeknél, ahol a jogszabályváltozások nem egy irányba hatottak. Az iránymutatás is összetettebb: „Ha a bûncselekmény elkövetése és annak elbírálása közötti idõszakban – a vagyon elleni bûncselekmények tekintetében az értékhatárok megváltozása folytán – olyan új rendelkezések lépnek életbe, amelyek eredményeként egyes cselekmények jogi minõsítése folytán enyhébb, az egyéb körülményekre tekintettel azonban súlyosabb jogi megítélést tesznek lehetõvé, a büntetõtörvény idõbeli hatályára vonatkozó rendelkezésekre tekintettel valamennyi bûncselekményre nézve vagy az elkövetéskor vagy pedig az elbíráláskor hatályos jogszabályt egységesen kell alkalmazni, és ezeknek az összhatásában való értékelése szükséges.”

A határozat két irányban biztosít sorvezetõt. Megvilágítja, hogy önmagában az a jogilag releváns tény, hogy valamely vagyon elleni bûncselekmény minõsítési értékhatára felemelésre kerül, még nem jelenti azt, hogy az elbíráláskori az enyhébb jogszabály. A döntéshez az ügy összes körülményét vizsgálat tárgyává kell tenni. Az elemzésnek nemcsak a Különös Rész rendelkezéseire, hanem az Általános Részben rögzített szabályokra is ki kell terjednie.(BH 2003.223)

A másik lényegi szempont pedig az, hogy amennyiben az eljárás több bûncselekmény miatt folyik, valamennyi cselekményre csak egy – vagy az elkövetéskori vagy az elbíráláskori – büntetõtörvényt lehet, illetve kell alkalmazni, és az értékelést erre vetítetten kell elvégezni. Nincs lehetõség a különbözõ büntetõszabályok „vegyített” alkalmazására. (Az élet néha abszurd döntéseket is felszínre hoz. Az 1978. évi IV. törvény hatálybalépése után volt pl. olyan járásbíróság, amely a bûncselekményt az 1961. évi V. törvény szerint minõsítette, a büntetést azonban már az új Btk. rendelkezései alapján szabta ki. – BH 1980.67)

A gyakorlat a kombinatív alkalmazás tilalmát csak egy esetben töri át. A BH 1995.72 és a BH 1995.380 is kategorikusan állást foglal a tekintetben, hogy az idõbeli hatályra vonatkozó rendelkezés „helyes értelme szerint több vád tárgyává tett bûncselekmény esetén elsõdlegesen azt kell vizsgálni, hogy az újabb rendelkezések értelmében valamely vád tárgyává tett cselekmény bûncselekmény-e”. Amennyiben a korábban büntetni rendelt magatartás az új szabály szerint már nem büntethetõ, úgy erre nézve felmentõ vagy eljárást megszüntetõ rendelkezést kell hozni, és csak ezután a még fennmaradó bûncselekmények tekintetében kell megvizsgálni azt, hogy melyik törvényi rendelkezés biztosítja az enyhébb elbírálás lehetõségét. A második fázisban az együttes alkalmazás természetesen már szóba sem kerülhet.

A bíróságnak az idõbeli hatály alkalmazásával kapcsolatban az a feladata, hogy azt tegye elemzés tárgyává, „hogy a terheltet sújtó jogkövetkezmények egységesen mely idõszak alapulvételével kedvezõbbek rá nézve…” (EBH 925.). Ezzel az állásponttal nehéz lenne vitatkozni. A helyzet mégsem ilyen egyszerû. A döntést számos körülmény befolyásolhatja. A megfelelõ biztonsági szelepek hiánya méltánytalan helyzetek sorát idézheti elõ. Ilyen – egyáltalán nem atipikus – eset pl. a következõ: A tettes az enyhébb büntetõ jogszabály hatálya alatt nagyobb tárgyi súlyú bûncselekményt követ el. Rövid idõvel késõbb – de már a szigorúbb Btk. idején – több kisebb súlyú vétségi tényállást merít ki. Begyanúsítják. Késõbb vádat emelnek vele szemben, majd valamennyi ügyet egy eljárásban bírálják el.

Az ilyen és ehhez hasonló jogi helyzetekkel az elmúlt másfél évtizedben kétszer is szembesülnünk kellett. Az elsõ Orbán-kormány idején az 1998. évi LXXXVII. törvény, a második alatt pedig a 2010. évi LVI. törvény hozott be szokatlan mértékû szigorításokat. Az 1999. március 1-jén hatályba lépett büntetõ jogszabály következményeként kialakult helyzetre reagált a BH 2002.467. számú eseti döntés: „Természetszerûleg felvetõdhet olyan helyzet, amikor valamely kiemelkedõ súlyú cselekménynek más, kisebb súlyú cselekményekkel találkozása és együttes elbírálása esetén valamely jelentõsebb szigorítást elõíró Btk. módosítás […] alkalmazása olyan helyzetet eredményezne, amely joggal veti fel az ügyek elkülönítésének igényét.”

Ha abból indulunk ki, hogy a büntetõjog egyik alapelve a humanizmus; a jogalkalmazás pedig nem más, mint a „méltányosság mûvészete”; továbbá, ha elfogadjuk, hogy a Btk. 2. §-ának helyes alkalmazása csak in melius – terhelt javára – érvényesülhet, akkor nincs és nem is lehet más jogállami megoldás, mint az ügyek elkülönítése. Ez az egyetlen processzuális lehetõség arra, hogy az elkövetõkre cselekményenként az enyhébb büntetõtörvényt alkalmazzák.

A hétköznapokban nem ez a vezérlõ elv érvényesül. Az eljárások gyorsítása szinte minden szempontot megelõz. Nem az eljárások elkülönítésével, hanem éppen fordítva, különbözõ ügyek egyesítésével kell szembesülnünk. A gyakran fellebbezéssel sem támadható határozatok folytán az elkövetõ abba a helyzetbe kerülhet, hogy a korábbi cselekményre is a súlyosabb rendelkezést kell alkalmazni. Ez már a jogbiztonságot érintõ kérdés. Leírhatjuk a tanulmányokban „a tisztességes figyelmeztetés” fontosságát. Megjelenhet alkotmánybírósági határozatokban az elõreláthatóság és kiszámíthatóság követelményének elõtérbe helyezése. Gyakorló jogászként mégis azt kell hogy mondjam, hogy az alapjogi érvelések a tárgyalótermekben gyakran csak visszhangként funkcionálnak. Az üzenetek a címzetthez nem mindig jutnak el…

Jelen dolgozat keretei között még egy esetkörrel indokolt foglalkozni.

Komoly jogértelmezési nehézség merült fel a „tiszavirág-életû” részben felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazhatósága kérdésében. A 2009. évi LXXX. törvény büntetési nemekkel kapcsolatos rendelkezései 2010. május 1-jétõl léptek hatályba. Ekkortól rendelkezett úgy a Btk. 90. § (1) bekezdése, hogy a „két évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén a szabadságvesztés fele részének végrehajtása próbaidõre felfüggeszthetõ, ha – különösen az elkövetõ személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehetõ, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhetõ”. A részbeni felfüggesztés csak 2010. július 23-ig volt enyhébb büntetõtörvény. Ekkortól lett hatályos a középmértéket reaktiváló törvényi rendelkezés.

A judikatúra bizonytalan volt. Elõfordult, hogy 2009-es cselekmény miatt 2010 õszén részben felfüggesztett szabadságvesztés büntetést szabtak ki. A problémák másodfokon fokuszálódtak. Példának okáért a Békéscsabai Városi Bíróság a vádlottal szemben szemérem elleni erõszak bûntette miatt 2 év 2 hónap börtönbüntetést szabott ki, és a szabadságvesztés büntetés fele részének végrehajtását három év próbaidõre felfüggesztette (6.B.413/2009/49). A Békés Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1.Bf.19/2011/7 számú ítéletével az elsõfokú ítéletet megváltoztatta, és a börtönbüntetést 1 év 1 hónapra enyhítette.

Az ügy érdekességét az indokolás szolgáltatta. A másodfok szerint a vádlottal szemben eltúlzottan enyhe büntetés került kiszabásra. Azt is megállapította ugyanakkor, hogy a Btk. 2. §-a alapján az elsõfokú bíróságnak az elkövetéskori, vagyis a 2009-ben hatályos büntetõtörvényt kellett volna alkalmaznia, mert az volt az enyhébb büntetõjogszabály. Súlyosításra irányuló fellebbezés hiányában a jogszabálysértés csak egyféleképpen volt korrigálható. 50%-os enyhítéssel. Az álláspont kialakításában szerepet játszott, hogy ekkorra publikálásra került az ÍH 2011.3 számú eseti döntés. Itt került leszögezésre elõször, hogy az elbíráláskori törvény annak ellenére sem enyhébb, hogy annak alapján „részben felfüggesztett szabadságvesztés is kiszabható”.

Epilógus

Az új Btk. fogantatása nem volt „szeplõtelen”. A világrajövetel sem volt események nélküli. A keletkezés viszontagságai a megszületett normaszövegben és a jogi megoldásokban is tükrözõdnek. Bármennyire is felemásak az érzéseink, nyilvánvaló, hogy az állami büntetõigény érvényesítését hosszú idõn keresztül a 2013. július 1. napján hatályba lépett jogszabály fogja meghatározni. A gyakorló jogászok számára a jó hír az, hogy az új törvény nem fordítja fel fenekestül a rendszert, és ha komoly fenntartásokkal is, de vállalható.

Nem merült fel annak a lehetõsége sem, hogy a bírói gyakorlatban kikristályosodott elvek és iránymutatások a korábbi alkotmánybírósági döntések sorsára jussanak. Az idõbeli hatály szabályozásának elemzése kapcsán is azt próbáltam igazolni, hogy a normaszöveg, az elmélet és a joggyakorlat dialektikus kapcsolata képezi az alapját a jogfolytonosságnak és a fejlõdésnek. Ez teremti meg a lehetõségét a jogalkotásból egyébként hiányzó szintézisnek.

Az írás a Magyar Jog 2014. évi 1. lapszámában (32-38. o.) jelent meg.
243 #5 Magus
- 2016-01-30 07:09
Egy ismerõsöm ügyéhez megszagértették a bizonyítékot, majd a tárgyalására megváltozott a jogszabály, minek folyamán újra meg kellet szagérteni százezrekért az addigra már megsemmisitett bizonyítékots_vigyori....
4 #6 Posta Imre
- 2016-01-30 07:35
Én két elmeorvisi szagértésen vagyok túl, darabját több, mint 100 ezerért mérték, persze "állami kõccségen" és az én "eseteimben" semmi említésre méltó szakértés igénylõ dóg nem volt. A rendõrök idióták, kiszerveztek már mindent onnan, az ügyészek barmok, a bírók meg...hagyjuk...ha hagyjuk!

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.90 másodperc
2,958,631 egyedi látogató