Minek a micsodájának a mije? Az elmúlt körülbelül hatvanöt évben az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikája látható és kézzelfogható volt, világos érdekekkel és szövetségesekkel, mostanra azonban nem látni átfogó, koherens, a konkrét politikai lépéseket alátámasztó stratégiát. Ebben számos más tényezõ mellett nagy szerepet játszik a térség dinamikája is. Washington a régió komplex érdekviszonyaiban nem tud igazán semelyik félre sem támaszkodni, márpedig helyi szövetségesek nélkül nem oldhatók meg a problémák és nem biztosítható az amerikai befolyás sem. Számba véve az elmúlt néhány év eseményeit, érdemes felvetni a kérdést: vajon szükség van-e a folyamatos amerikai "jelenlétre" a Közel-Keleten, illetve - és ez a fõbb kérdés - megéri-e Amerikának továbbra is meghatározó, a régió ügyeiben aktívan résztvevõ szereplõnek lenni a Közel-Keleten?

E kérdésfeltevés különösen idõszerû akkor, amikor a világ jelentõs változáson megy keresztül, amelyet a világgazdaságban bekövetkezett hatalmi súlyponteltolódás jelenít meg számunkra, amely révén jelentõsen felértékelõdött a távol-keleti és délkelet-ázsiai régió, benne azzal a Kínával, amely az Egyesült Államok globális elsõségének kihívójává vált. E gazdasági jellegû kihívást tovább nehezítik (Washington szempontjából) biztonsági problémák is, így Oroszország tevékenysége, illetve Kína és az amerikai térségbeli szövetségesek közti konfliktusok.

E kérdések menedzselésére komoly erõforrásokra van szükség, amelyeket azonban legfoglal az állandó változásban lévõ és állandó konfiktusokkal terhelt közel-keleti régió. Ezen erõforrások felszabadulásával Obama jóval hatékonyabban alakíthatta volna a meghirdetett Csendes-óceáni térség felé fordulás politikáját. Ugyanakkor még semmi sem késõ, a következõ amerikai vezetõk számára érdemes számításba venni és újratervezni az Egyesült Államok Közel-Kelet-politikáját.

A Hidegháborútól az Öböl-háborúkig

A bipoláris világrend fennállása alatt Washington térségbeli politikája viszonylag egyszerûen jellemezhetõ volt: megakadályozni és lehetõleg csökkenteni a szovjet befolyást, biztosítani az energiahordozók szabad áramlását, és a 60-as évektõl kezdve hozzájárulni Izrael biztonságához.

Ezen célok megvalósításához az Egyesült Államok nagyban támaszkodhatott a térség államaira anélkül, hogy jelentõs számú haderõt tartott volna fenn, ellentétben a világ más pontjaival a korszakban. Minden nézeteltérés ellenére biztos szövetségesei voltak az arab monarchiák a Perzsa-öbölben és Jordániában, 1979-ig jó kapcsolatokat ápolt Iránnal, majd Anvar Szadat alatt Egyiptommal is megerõsítette viszonyát.

A Khomeini ajatollah vezette iráni iszlám forradalom gyõzelme 1979-ben némileg felborította az addig fennálló közel-keleti rendet és fejtörést okozott a washingtoni döntéshozók számára, de egyensúly-politikájával Amerika végig törekedett arra, hogy egyik állam se erõsödjön meg túlságosan. A levezénylés közben becsúszott hibák és az ebbõl fakadó negatív megítélés máig rányomja a bélyegét az Egyesült Államok megítélésére, de az elsõ és második Öböl-háború során biztosította, hogy a régió egyensúlya ne boruljon fel.
Kattintson és ismerje meg Iránt!

A Szovjetunió bukásával párhuzamosan a Közel-Kelet iránti amerikai érdeklõdés csökkenését lehetett elõrejelezni, hiszen nem maradt hatalom, akit továbbra is fel kellett volna tartóztatni, ugyanakkor Kuvait Irak általi megszállása új változóként jelentõsen módosította a képletet és hosszú távon meghatározóvá vált az amerikai Közel-Kelet-politika számára.

Ahelyett, hogy Amerika "kivonult" volna a térségbõl és a külsõ ellenség hiányában, egyedüli szuperhatalomként "élvezte" volna az "unipoláris rendet" annak minden elõnyével, kénytelen volt katonák százezreivel kivonulásra kényszeríteni Szaddam Husszeint és csapatait. Ettõl kezdve lényegében jelentõs számú amerikai haderõ állomásozott a térségben, kiváltképp Szaúd-Arábiában, amely a muszlimok számára egyet jelentett az iszlám szent helyeinek (Mekka és Medina) külföldi hatalom általi megszállásával. Oszama bin Laden számára többek között ez volt az Amerika ellen fordulás kiváltó oka.

Clinton és Bush: a kettõs feltartóztatástól az erõszakos demokráciaterjesztésig

A kettõs feltartóztatás politikája nem volt újkeletû az amerikai külpolitikai eszköztárban. Washington törekvését mindig meghatározta az, hogy a stratégiai szempontból kulcsfontosságú Perzsa-öböl térségében egy állam se emelkedjen ki a többi közül.

Clinton kettõs feltartóztatásának lényegét Irán és Irak egyensúlyának fenntartásában ragadhatjuk meg, amelynek megvalósítása során legfõképpen gazdasági elszigetelõ eszközökre támaszkodott a demokrata vezetés.

Ez a politika ugyanakkor megkövetelte, hogy az Egyesült Államok egyfajta "regionális csendõr" szerepet töltsön be és a második Öböl-háború óta a térségben állomásozó amerikai erõket hosszú távon ott is tartsa, méghozzá az arab monarchiák aktív támogatásával.

A clintoni külpolitikát sokoldalú bírálat érte Amerikában, a realistáktól kezdve a neokonzervatívokig. A neokonzervatív külpolitikai elképzelések ifjabb Bush elnökségével nyerhettek teret, elindítva az amerikai Közel-Kelet-politika máig tartó hanyatlását és hozzájárulva a térség jelenlegi kaotikus állapotához.

A neokonzervatívok "grandiózus projektjei" a demokráciaexporttól kezdve a demokráciadominóig kudarcba fulladtak. Irak lerohanásával nem hogy egy stabil, demokratikus, Amerika-barát Irakot nem sikerült létrehozni (amely kétségetlenül a térség javára válhatott volna), de az ország 2003 óta a teljes káosz állapotában van, teret nyitva ezzel a szélsõségek felemelkedésének. Kiegészülve azzal, hogy az iraki és afganisztáni beavatkozás még jó néhány évre elkötelezte Amerikát a közel-keleti jelenlét mellett.
Kattintson és ismerje meg Irakot, az országot, amely 2003 óta nem képes talpra állni.

Az eredmény Irak összeomlása, az Amerika- és Nyugat-ellenesség soha nem látott méretekbe szökése, a terrorizmus térnyerése és a teljes régió instabilitása lettek.

Obama és a sikertelen váltás

Barack Obama a közel-keleti régiót tekintve olyan ígéretekkel lett megválasztva, hogy befejezi a felesleges iraki háborút és a csapatokat a terrorizmus elleni fõ hadszíntérre, Afganisztánba irányítja, helyreállítja az Egyesült Államok viszonyát a muszlim világgal, megvalósítja a palesztin-izraeli békét kétállamos megoldás révén és normalizálja a kapcsolatokat az Iráni Iszlám Köztársasággal.

2016-ra azonban azt látjuk, hogy az Iránnal kötött nukleáris megállapodást kivéve egyik célt sem sikerült oly módon megvalósítani, hogy azt valóban sikerként lehessen említeni. (Továbbá egyelõre azt sem tudjuk megítélni, hogy a nukleáris deal hosszú távon Washington javára válik-e, tekintve, hogy ezáltal gyengültek a kapcsolatok a hagyományos szövetségesekkel, illetve Irán hosszú távú magatartása sem kiszámítható, pl. a Róháni elnök és Zarif külügyminiszter vezette mérsékeltek esetleges bukása esetén).

Irakból ugyan kivonultak az amerikai csapatok 2011-ben, de túl nagy sikerként nem könyelvhetjük el, miután ezt követõen ismét a káosz szélére sodródott az ország, megjelent az Iszlám Állam, amelynek hatására ma ismét tevékenykednek amerikai erõk az országban.
Az amerikai-izraeli kapcsolatok mélyponton vannak, a "különleges kapcsolat" ugyan továbbra is fennáll, de a Netanjahu vezette izraeli kormánynak egyelõre esze ágában nincs megegyezni a palesztinokkal, a kétállami megoldás koncepciója rövid távon elképzelhetetlen.
Amerika megítélése a régióban továbbra is rendkívül negatív. Az arab tavasz eseményei és az arra adott ambivalens amerikai válaszok, a kettõs mérce csak nehezítették Amerika és a muszlim világ közti kapcsolatokat.
Szíria, Jemen, Líbia katasztrófális állapotban van, az Iszlám Állam "virágzik", az al-Kaida és helyi szervezetei továbbra is meghatározó erõt képviselnek egyes országokban.

Többé nem alkalmasak a régi módszerek

Mára az a helyzet állt elõ, hogy az amerikai közel-keleti külpolitikai eszköztár, a régi bevett "sablonok" nem alkalmasak. "Egy valami világos: azok az iránymutatások, amelyeket az 1940-es évek óta alkalmazunk többé nem megfelelõek. Úgy tûnik, továbbra is azt hisszük, hogy a Közel-Kelet még mindig kezelhetõ helyi vezetõkre való támaszkodással, Izrael végsõkig való támogatásával, illetve annak folyamatos megerõsítésével, hogy szükség van az amerikai vezetésre a régióban. Ez a megközelítés azonban láthatóan nem mûködik és azok az alapelvek, amelyek alapján alakult az amerikai Közel-Kelet-politika a múltban többé nem segítenek", fogalmaz Stephen M. Walt, világhírû realista nemzetközi kapcsolatok szakértõ.

Ennek okai között a következõ tényezõk említhetõk:

Elsõként azt, hogy a Szovjetunió bukásával megszûnt a nagyhatalmi rivalizálás, megszûnt az a mindent felülíró cél, amely a szovjet befolyás terjedésének feltartóztatását jelentette. Ez képezte az amerikai külpolitika alapját. Ma a régióra egy hatalom sem jelent akkor fenyegetést, mint hajdanán a Szovjetunió. Iránt ugyan sokan ide sorolják, de Washington erõforrásaihoz képest az Iszlám Köztársaság gyenge, valamint bizonyos területeken együttmûködnek. Emellett a teljes régióban jellemzõ, hogy miközben egyes szereplõk szemben állnak egymással, egyes területeken kooperálnak.
A következõ probléma, hogy az Egyesült Államok és közel-keleti szövetségesei közti viszony soha nem volt ilyen mélyponton. Törökország Erdogan alatt autoriter vonásokat mutat, illetve a szíriai polgárháborúhoz, a kurdok megítéléséhez és az Iszlám Államhoz való viszonya legtöbbször szöges ellentétben áll az amerikai preferenciákkal. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Obama közti viszony talán az egyik legfagyosabb a kapcsolatok történetében. Izrael a végletekig elutasította az iráni nukleáris deal-t, illetve a kétállami megoldást is. Hasonlóan ehhez, az atommegállapodást Szaúd-Arábia sem fogadta kitörõ lelkesedéssel, valamint a szíriai polgárháborúhoz való viszonyban is vannak nézeteltérések Washington és Rijád között. Némiképp ellensúlyozhatja ezt, hogy az amerikai-iráni kapcsolatok javulásnak indultak, "nem jelentõsen, de legalább a két kormányzat beszél egymással", fogalmaz Walt. A nukleáris megállapodás bizonyította, hogy mire képes a diplomácia és ugyan lehet nem vezet jelentõs áttöréshez a kétoldalú kapcsolatokat illetõen, de felvet bizonyos kérdéseket arról, hogy milyennek kellene lennie az amerikai külpolitikának.
Az amerikai Közel-Kelet-politikát alakító egyik legfontosabb tényezõ, az energiahordozók szabad áramlásának biztosítása terén is jelentõs változások álltak be az elmúlt években, némileg leértékelve a Perzsa-öböl stratégiai jelentõségét. Az Egyesült Államok napjainkban már nem importál jelentõs mennyiségû olajat és földgázt a Közel-Keletrõl, így az ebbõl fakadó kockázatok nagymértékben csökkentek az elmúlt években. Amennyiben Washington egyre inkább képes energetikai szempontból függetlenedni (márpedig ma ez a folyamat zajlik), úgy nincs is szüksége tovább milliárdokat költeni a térségben.
Walt szerint komoly problémát jelent, hogy Clintontól Obamáig egyik elnök sem volt képes realisztikus célok kijelölésére és fõleg ezek megvalósítására. Walt egy 2016 januárjában megjelent írásában, amely a "Hogyan nézhetne ki egy realista világ?" címet kapta és amelyben úgy érvel, hogy amennyiben Clinton, Bush és Obama külpolitikája a realista elvek mentén alakult volna, mennyivel békésebb lenne a Közel-Kelet, számos példát hoz fel arra, hogy hol hibázott az amerikai külpolitika.

Clinton kettõs feltartóztatása csak erõsítette bin Ladent Amerika megtámadásában, az amerikai kétállamos tervek az izraeli-palesztin béke megteremtésében kudarcba fulladtak, Irak 2003-as lerohanása és a kitûzött célok kudarcot vallottak, és máig ható negatív következményekkel járt, a líbiai, szomáliai és jemeni amerikai tevékenység mára bukott államok sorát eredményezte, és a szíriai polgárháborút illetõ amerikai erõfeszítések sem vezettek semmilyen sikerre.

E körülmények között rendkívül nehéz meghatározni, hogy mi legyen Amerika szerepe a térségben. Washington a világ legfejlettebb és legütöképesebb hadseregével rendelkezik, ez az, amire leginkább támaszkodhat, de a közel-keleti térségnek problematikáját nem egy tradicionális ellenséges haderõ képezi, - amely könnyen felszámolható lenne - hanem a legitimáció és a hatékony intézmények hiánya, a mélyen gyökerezõ etnikai, vallási konfliktusok, a szegénység. Afganisztán és Irak kitûnõ példa arra, hogy az amerikai hadsereg bárhol gyors katonai sikereket képes elérni, ugyanakkor hosszú távon nem talál olyan helyi erõket, amelyek képesek a hatalom megszilárdítására és a rendszer mûködtetésére, elfogadtatására. Ezekre a problémákra azonban az amerikai külpolitika hagyományos eszköztára nem tud választ adni, miközben egyre csökken az amerikai stratégiai érdeklõdés a régió iránt és romlik a helyi szövetségesekkel való viszony is.

Visszakanyarodva az írás kérdésfelvetéséhez, érdemes az Egyesült Államoknak továbbra is a régió meghatározó szereplõjének lenni?

"Nos, legyen itt egy radikális gondolat: ha a régió stratégiai fontossága csökken, ha a helyi erõk közül egyik sem érdemli meg a feltétlen amerikai támogatást, ha minden erõfeszítésünk ellenére barátok és ellenségek egyaránt dühösek ránk, akkor talán az Egyesült Államoknak nem kellene tovább részt vennie olyan problémák megoldásában, amelyekhez sem eszköz, sem akarat nem áll rendelkezésre. Végül a Közel-Kelet sorsát úgyis az ott élõk döntik el és nem mi, bár nem kizárható, hogy eközben konstruktív szerepet töltsünk be alkalomadtán. Minél hamarabb ismeri fel Amerika, hogy jobb a partvonalról történõ edzõ szerepében, mint a terepen, annál jobb lesz Amerika számára."
Link