Ahogy hallgatom Csajkovszkij csodálatos zenemûveit, átjár a Teljesség, egyszeriben tökéletes nyugalmat, telített érzéseket érzek, semmiféle hiányérzet nem sanyargat. Ajánlom figyelmébe mindenkinek e nagyszerû zeneszerzõ mûveit, érdemes õket hallgatni, gyakran is. Nincsenek felesleges dallamok sehol, telített az egész zenei élmény, a hangok varázslatos világokat kapcsolnak össze, tökéletes az egész, egyben, ezért magában hordozza a halhatatlanságot. Csajkovszkij zenéje idõtlen, mint a nagy mûvészi alkotások általában, legyen szó festményrõl, szoborról, irodalmi mûrõl; pontosan azért idõtlen, már bármikor meghallgatja az ember, mindig felfedez benne valami újat, mindig érik a hallgatót teljesen új érzések, és minden egyes alkalommal szétárad benne a Teljesség.
Csajkovszkij után meghallgatom valamelyik kedvenc rock zenekarom egyik dalát, mondjuk, egy ACDC számot, vagy az Edda mûvek valamelyik slágerét, mindjárt sekélyességet érzek, mert a magasságból leszállva, ahol önmagammal találkoztam, egyszerre a földi semmiben találom magam, ahol a legjobbaknak kikiáltott mûvészek is hiányos alkotásokat produkálnak. Csajkovszkij a XIX. század közepén, végén alkotott, a fentebb említett zenekarok jó száz esztendõvel késõbb. Látványos a két kor közötti szakadék, mintha a tökéletesség szándékos erõszakoltsággal széttört vagy megtört volna, és a parányi darabokból különféle alkotások kerültek volna ki, amelyek csak elvétve, és csak haloványan csatlakoznak az Egészhez.
Ismétlem: ez bármelyik mûvészetre levetíthetõ, tulajdonképpen az emberi társadalom életére is.
Alig néhány évszázad alatt teljes egészében kifordult magából az emberiség, izmusokat, eszméket hozott létre, amelyek mentén aztán kiirtottak népcsoportokat, felszabdalták az erkölcsöt, újfajta politikát hoztak létre, amely teljes egészében emberiségellenes, különbözõ devianciákat emeltek a normalitás szintje fölé, ám ezzel még nem ért véget az emberi dõreség, továbbgyûrûzött a züllés, és néhány évtizede ott tartunk, hogy – elvileg – tisztességes szülõk (apuka és anyuka!) bármikor meggyilkolhatnak az anyaméhben egy magzatot, mert az nemkívánatos, elõre megfontolt szándékkal megvitathatják, hogyan, mi módon kezelik a kényesség vált kérdést, hogy az anyuka állapotos lett… Az asszonyállat szó pontos meghatározás, amelytõl semmiféle módon nem tértek el õseink! Az állat szó az asszony után valójában állapotot jelent, tehát nyugodt szívvel írhatnánk, hogy asszonyállapot, és akkor máris láthatóvá válik, hogy ez nagyon nem az asszonyok degradálását jelenti, hanem éppen felmagasztalását. Nem beszél a múlt lányállatról, illetve nõállatról, férfiállatról is csak az elpornósodott világban gügyögnek, amikor az állati ösztönöktõl habzó szájú férfi – leegyszerûsítve – megerõszakolja a szikékkel, kezelésekkel, koplalással kifaragott, tökéletesnek titulált nõt. Tehát: az asszonyállapot maga megelõlegezi, hogy ideális esetben csak a házasságban, férjjel rendelkezõ asszony lehet állapotos (nem terhes!), egy olyan nõ, aki megtalálta élete párját, és már jó esetben saját otthonnal rendelkezik. Ezzel szemben mit tapasztalunk ma? Szexuális szabadságot az egész világon, szabadon közösülhet bárki bárkivel, akár saját nemével, sõt egy állattal is, és mindez felmagasztaltatik, az egyenlõség csalóka, hazug ábrándjával szuszakolják rá a normalitásban élõkre, hogy ez igenis természetes, egy nõ akár hágathatja magát lóval is… A házasság kiüresedett intézménnyé vált, mert a rohanó életben botorkáló ember nem képes kiteljesedni a párja mellett, a fizetések alacsonyan tartása szándékosan szétszabdalja a családokat, ezért az anyuka is munkába áll, lehetõleg minél hamarabb, így aztán a gyerek bölcsödébe, óvodába, majd iskolába kerül, ahol sok esetben lelketlen emberek próbálják megtörni szabadság utáni vágyát, miközben felesleges tudományokat tömnek a kicsike fejekbe!
Kiválóan van ez a rendszer megkomponálva – ismerjük el!
Egyrészt kívülrõl támad, mint egy masszívan felépített hadsereg, közelít, ugyanakkor rengeteg kémmel és szabotõrrel dolgozik, és azok bentrõl nyirbálják az egészséges élet egészét; egy ilyen csatában nagyon nehéz harcolni, mert egyszerre több oldalról érkezik a támadás, és az iránya kintrõl befelé, és bentrõl kifelé; ez a valódi felmorzsoló taktika. Így mûködik a liberális világnézet, amely a szabadság, az egyenlõség, a testvériség jelszavait okádja vég nélkül, erõteljesen hat az érzelmekre, nézzük csak meg a reklámokat, a filmeket; hat az érzelmekre, mert az értelemre nem hathat, hiszen az ingoványos terület, meg aztán – sajnos – az emberiség túlnyomó többsége nem rendelkezik értelemmel. Úgy formálja át a gondolkodást, a közízlést, az ítélõképességet, hogy az egyén nincs is ennek tudatában, tisztelet a kivételnek.
A különbözõ mûvészeti ágak már rég a züllés útjára léptek, ebben segítségére volt a filmipar, amely egykoron mûvészetnek indult, majd hamarosan dõre propagandát harsogtak a különféle filmek történetein keresztül. Az irodalom kiüresedett, olcsó szövegregények érthetetlen útvesztõin keresztül ballagnak a tehetségtelen írók, hogy célba ne érjenek ebben az életben; egyesek megtették szellemi atyjuknak a pesszimizmust, a nihilizmust, és a szétforgácsolt társadalom apróbb, majd lassacskán egyre nagyobb kortyokban kapta meg a keserû mérget. Olvasás közben az ember tudatalattija nyílik meg, így aztán képes az olvasó akaratlanul is befogadni mindenféle dõre izmust, erkölcs- és lélekficamító sugallatot. Pontosan így mûködnek a filmek is: a kikapcsolt elme nem figyel az érzelmekre ható képsorokra, ezért a tudatlan ember könnyûszerrel magába habzsolja a fertõ csicsás, giccses parádéját, és ehhez Hollywood még hatalmas pénzeket költ az elérhetetlen magasságokból lecsorgó látványosságra, hogy a fiatalabb nemzedékeket magába szippanthassa.
Nézzük meg alaposan, milyen címszavakat lehetne összeszedni a mai irodalmi és filmipari alkotásokból!
Homoszexualitás, züllött, széthullott családok, alkoholizmus, depresszió, erkölcstelen vonaglások, túlfûtött, a végtelenségig fokozott erotika, amely nem ritkán a pornó határát súrolja, egyes alkotások egyenlõségrõl zajonganak, így megjelennek a fekete jófiúk, a csábos néger, kínai kisasszonyok, akik mindig elcsábítják, megvásárolják a fehér fõhõst… Hangsúlyozom: nézzük, olvassuk, értsük meg ezeket a szavakat! Egyik sem bír pozitív tartalommal, noha elég sokan felkaphatják a fejüket az egyenlõség szóra. Természetesen, ez egy szép szó, maga a jelentése is gyönyörû, csakhogy a mai mûvészeti életet alakító emberek nem ismerik semmilyen értelemben, pusztán azért használják, mert az egyszerû emberek rögtön arra fordulnak, ha meghallják, ezért a mai divatrángások okozói nyakon öntik a propagandaanyagot egyenlõséggel, szegény nyomorgókból milliomosokká elõlépõ alakokkal, és úton-útfélen a lehetõségek és egyenlõségek tárházának kapuját nyitogatják, noha kapu sincs… Az egyenlõség nem létezik!
Mit is várhatnánk egy olyan társadalomtól, amelyik fenntartások nélkül magába zabálja a kultúra gyalázását, az erkölcstelenséget, és pusztán a pénzért elveti magától Istenét?
A folyamatos dekadenciát az ember fejlõdésnek nevezi, az elsötétedést felvilágosodásnak; innen már csak egy macskaugrás az, amikor a jót felváltja a kérlelhetetlen rossz… Elismerem, a hanyatlás nem a legjobb szó az elmúlt évszázadok jellemzésének, jobb lenne a romlás szót használni, vagy esetleg az elavulást, mert az emberi társadalom egészét érintõ életvitel végérvényesen elavult.
A probléma nem ott van, hogy az ember nem éri el a Teljességet, hanem ott, hogy soha nem is keresi, mintha a Teljesség mint egyetlen igazság, érthetetlen lenne, utálatos, botrányos, olyan valami, amivel az ember nem tud semmit kezdeni, mert nem idomítható, változtatható, az csak van, pontosan úgy, mint az égbolt. Megfigyeltem beszélgetések alkalmával, hogy amint valaki találkozik a kikezdhetetlen igazság egy-egy szeletével, feszengõvé válik, mégpedig azért, mert szürke, konvenciókkal megkötött életvitelébe nem transzformálható le az igazság; a beszélgetések alapján azt szûrtem le, hogy az emberek szívesebben megmaradnak eredeti, megszokott életüknél, ahelyett, hogy akár egy fikarcnyit is változtatnának, egyrészt kényelembõl, másrészt azért, mert az önámítás túlságosan erõsen beleivódott a hétköznapokba, és a megfagyott, unalmassá hidegült életet nem szívesen olvasztja fel senki. A munkától rettegnek és ódzkodnak, ezért szívesebben legyintenek egyet, mondván: már nem tehetnek semmit, holott minden erejük és képességük megvan, hogy visszatérjenek a normalitásba.
Beszélgettem már olvasó és nem olvasó emberekkel. Azt kell mondanom, hogy a nem olvasó emberek lényegesen merevebbek, mint azok, akik rendszeresen, kíváncsiságból, szerelembõl olvasnak, és egész könyvtárat tartanak otthon. A nem olvasók földhöz ragadtabbak, mondom ezt anélkül, hogy bárkit is megítélnék, hiszen nem kenyerem az emberek elítélése. Az olvasók többsége úgy olvas, hogy soha nem érti meg a szövegek valós értelmét, átszalad a mondatok és bekezdések gazdag kincsein, anélkül, hogy akár egyetlen pillanatig is elidõzne egy-egy drágakõnél, aranyrögnél. Az emberi beszéd szerepét vették át a könyvek, az írott szó szentsége felemelkedett, hogy tökéletes képeket közvetítsen a halandók felé oly nagy mûvészeken keresztül, mint amilyen Hrabal vagy Faulkner volt, de ide lehetne sorolni Wass Albertet is, vagy akár Hamvas Bélát.
Hrabalnak manapság nagy divatja van, születésének századik évfordulóján humoristák, írók, mûvészemberek nyilatkoztak egy-egy percben a cseh kicsi emberkérõl, és nem gyõztem kapkodni a fejem, mennyire félreértelmezik ezt a végtelenül egyszerû és teljes életmûvet. Faulknernek nincs divatja, õt mostanában nem kapják fel, de ezen nem is kell csodálkozni, még azoknak is komoly fejtörést okoz egy-egy Faulkner-regény, akik rutinos, éles szemmel olvasó olvasók, gondoljuk el, hogyan olvasnák azok, akik olcsó ponyvákat és szerelmes förtelmeket öblögetnek magukba…
Nem egy regény született már a világirodalomban, amelyek képesek lennének utat mutatni a keresõ embereknek, akik valóban keresnek, azért kutakodnak, hogy teljesebbé, fenségesebbé tegyék önnön életüket, s ezáltal büszke, valós lenyomatot hagyhassanak a társadalomban. A mai modern ember nem hagy nyomot, csak pusztít! Felmorzsolja a hitet, a vallást, egyáltalán a hagyományt, s az elpusztított területeket betölti liberális elgondolásokkal, nemi identitászavarral, szabályok nélküli élettel, demokráciával, piacgazdasággal…!
Ha arra gondolok, hogy a mai emberek szívesen húznak magukra ilyen-olyan elveket, egyszerûen elborzadok, hirtelen fáradtnak érzem magam, ez a felismerés terelt idõvel arra, hogy az elvek pontosan azért lettek létrehozva, hogy tehetségtelen, impotens emberek kihõzönghessék magukat az asztaloknál, adhassák-vehessék a gondolatokat, amelyeket soha – egyetlen pillanatig se! – nem gondoltak végig. Kitalálták valamikor valakik a demokráciát… Közben adtak a világnak egy adag kommunizmust, egy adag fasizmust, és ezek a kísérletek aztán begyûrûztek a jelenbe konok módon, félresöpörve a tisztességet, úgyhogy a mai véleményterroristák biztos kézzel nyúlnak a szocialista fegyverekhez, vagy ha úgy tetszik nekik, akkor kíméletlenül lecsapnak, ahogy tették egykoron a Gestapo emberei… Elveket ráncigálnak magukra az emberek, hogy ne kelljen szembenézni önmaguk elkorcsosult lelkivilágával…
A kiváló mûvészek eszmék nélkül adtak valamit a világnak, valami olyasmit, amelyet nem lehet elégszer magunkba inni; születtek regények, festmények, szobrok, zenemûvek, olykor sikerült kiadni egy-egy kiváló filmet is, de ha velejéig lehatolunk a mai világból kiinduló évszázad eseményeibe, leginkább csak szemetet találunk. Én a családok mellett foglalok állást elsõ- és másodsorban is. Ha családok nem lesznek ezen a kivénhedt sárgolyón, akkor az emberiség menthetetlenül elpusztul, mert akkor gyõzött a gonosz, a téboly, a kifordult gyomor, az erkölcstelenség.
A Francia szonáták egyik szonátájában írtam a nagyvárosokról, és az ottani fülsiketítõ dübörgést szembeállítottam a vidék csendjével, tisztaságával, hogy érzékeltessem a szavak erejével, a magyar embernek hol kéne élnie, hol találhatja meg saját boldogulását. A liberális rombolás mindig a nagyvárosokból indult ki, a kávéházak és a kocsmák világában tudott gyökeret verni elõször mindenféle eszme, illúzióktól hazug irányzat, onnan aztán klubokba, színházakba csapott át a fertõ, hogy a végén az egészet kabátzsebekben vigyék haza az egyszerû honpolgárok. Egy vidéki kiskocsmában nem marad meg igazán semmiféle förtelem, ott az egyszerû parasztok nagy hangzavarban nyelik a borokat, söröket, és óvakodnak mindenféle újdonságtól, ezért vaskalaposoknak nevezik õket, olykor bunkóknak, akik nem képesek a korral haladni.
Ahogy elnézem a mai világot, azt kell mondanom, egyetértek a parasztokkal, mert ami új, az törvényszerûen rossz…
Sok mindenen el lehet gondolkodni, akár a kertben állva, a kora õszi égboltot fürkészve, akár társaságban, nevetõ arcokat nézve, akár focimeccsen, amikor mindenki üvölt, ahogy csak bír, a nagyság mindenhol ott lehet, a tökéletes pillanat bárhol megszülethet, a szomorú az egészben az, hogy az emberek túlnyomó többsége nem foglalkozik ezzel, csak szeretné kizsigerelni a mában rejlõ lehetõségeket, ezért úgy él, mintha nem lenne holnap, nem lenne jövõ hét, és nem jönnének újabb és újabb esztendõk, ez pedig több, mint felelõtlenség, ez emberi ostobaság, mert csak úgy lehet átélni a tökéletes pillanatot, hogy közben az ember teljes felelõsségét a szájpadlásán érzi, a nyelvével ízleli, és tudja, hogy mindenféle döntésének valamiféle következménye van; ezt a keresõ emberek igen hamar megtanulják, megérzik a bõrükön a vágások égõ érzését, a tisztaságért kutakodás csodálatos villanyáramát, és nap mint nap letaglózza õket a társadalom nevetséges vonaglása, óbégatása, léha élete; nem a nagy bölcselõk életével kell foglalkozni, hanem azokkal a csodákkal, amelyeket õk maguk vizsgálgattak, és azt kell elérni, amit õk akartak elérni életük során…
Nagyon erõsen ajánlom mindenki figyelmébe Csajkovszkij csodálatos zenéjét! Szó szerint a Teljességet lehet megérezni a zenében, a lélek felemelkedik, az ember csupa jó és tiszta dologra kezd gondolni zenehallgatás közben. A világtól egyáltalán nem szégyen elvonulni, meg kell találni a lehetõ legcsendesebb helyet, és ott mindjárt Csajkovszkijra lehet váltani, hogy a csend helyett áldó Teljesség csordogáljon a fülön keresztül a lélekbe.
Ami van, az nem jó, és ha nem jó, akkor menthetetlenül rossz, romlott, züllött…
Az ember dõre, persze, ez igen mulatságos, tanulságos, szerethetõ, de csak az elsõ egy-két percben, utána már fárasztó, végül pedig dühítõ…

Link