Talmud, Tora, Kabbala....zsidó az zsidó. El kell takarítani az Emberiségbõl ezt a "projektet"! Sokak számára teljes ismeretlen fogalom az anticionizmus, vagy ha mégsem, akkor kizárólag pejoratív töltettel azonosítják ezt az újkori, politikai fogalmat. Azonban mára már egyre több vallástörténész és nemzetközi jogász is szót emel az ellen, amikor az antiszemitizmust összemossák az anticionizmus fogalmával.

Az antiszemitizmus jelensége a közvélekedéssel ellentétben egyáltalán nem a tizenkilencedik és a huszadik század szélsõséges politikai gondolkodásának terméke. Az evolúciós pszichológia alaptételei értelmében a csoport individualizáció és az idegenellenesség jegyében már az emberi élet megjelenése óta léteztek bizonyos megbélyegzett és kiközösített csoportok.

Azonban ahhoz, hogy érdemben feltárható legyen az antiszemitizmus – és az anticionizmus − megjelenésének valódi történelmi kora, kulcsfontosságú nemcsak elválasztani a cion- és a zsidóellenességet, hanem meg is kell érteni e két fogalom közötti hatalmas különbséget.

A legkorábbi feljegyzések szerint 1290-ben, elsõ Edvárd angol király ediktumban tiltotta ki az összes zsidót a szigetországból. Felmerül tehát a kérdés, vajon beszélhetünk-e Edvárd királyról antiszemitaként? Le kell szögezni, hogy az akkori kor jogrendszere alapján az angol katolikus egyház tiltotta a kölcsönök kamatra való folyósítását, míg az ott élõ nagyszámú zsidó közösségek Talmud-alapú filozófiája e tevékenységet engedélyezte.

Így akarva-akaratlanul konfliktusba került a helyi zsidó közösség az angol állammal, amelyet egy racionális jogi rendelkezés bevezetése helyett – amely egész egyszerûen felülvizsgálta volna és megtiltotta volna a zsidók számára a hitelezés tevékenységét −, egy brutális, kollektív antiszemita ediktum keretében tisztázott Edvárd király.

Hiszen nem egy felmerülõ jogi problémára kereste az angol uralkodó a választ, hanem hálószerûen rávetítette a zsidó férfiakra, nõkre és gyermekekre egyaránt egyes zsidó kereskedõk törvényellenes tevékenységét, amelybõl sok angol nemes is meggazdagodott.

E jogi rendelkezést tehát nehéz nem antiszemitizmusnak venni. Ugyanis az induktív – azaz egyesbõl az általánosban való következtetés −, rendszerszintû megcélzása az egyéneknek semmilyen formában nem szolgálja a konfliktus megoldását, csupán a patológiás elkerülõ magatartás egyik formája. Nem véletlen említik Edvárd király ediktumát a történészek az elsõként feljegyzett antiszemita rendelkezésnek.

Természetesen a történelem e tekintetben is számtalanszor megismételte önmagát, így nemcsak egy ismert politikai fogalommá vált az antiszemitizmus, hanem sajnálatos módon modern korunk egyik legszörnyûbb tudat társítását a mai napig elõhívja elménkben, a holokausztot.

Azonban, amíg a huszadik század folyamán Adolf Hitler Európa-szerte feltámasztotta az antiszemitizmus kultuszát, addig a második világháború befejeztével – az akció és a reakció tézis értelmében – Izrael állam megalapítása életre hívta az ellentmondást nem tûrõ cionizmus gondolatát, amely természetszerûen elõidézte annak heves ellenzését, az anticionizmust.
Miben különbözik az antiszemitizmus az anticionizmustól?

Amíg az antiszemitizmus kollektíven, egyfajta torz faji megkülönböztetés alapján rangsorolja a zsidók helyét a társadalomban, addig az anticionizmus nem személyeket céloz, hanem egy politikai eszmét − értelemszerûen a cionizmust −, amely a zsidó népet felsõbbrendûnek tekinti, amelynek értelmében alanyi jogon megilleti õket egy olyan földrész, amely több mint ezer évig nem hozzájuk tartozott, mi több, vallások több ízben tiltja annak birtoklását.

Ebbõl kifolyólag még csak átfedés sincs a két a fogalom között, hiszen míg zsidóellenesség a rasszizmus jegyében még a népirtást sem veti meg, addig a cionellenesség egy megosztó körülmények között megalapított állam békés feloszlatása mellett érvel.
Az egyik leghíresebb anticionista tudós nem más, mint a zsidó származású Noam Chomsky, aki nyelvészként megalkotta a generatív grammatikát és jelentõs mértékben hozzátett a pszicholingvisztika tudományához is. Jelenleg a Massachusetts Institute of Technology (MIT) egyetem kutatóprofesszora.

Továbbá az antiszemitizmus semmilyen vallási irányzat kinyilatkoztatásában sem található meg, vallási alapja természeténél fogva nincsen. Ezzel szemben, meglepõ módon az anticionizmus elsõsorban vallásos eredetû, mégpedig az ultra-ortodox zsidó rabbiktól eredõ politikai-vallási állásfoglalás.
Zsidó rabbik, akik Izrael-ellenesek? Ez nem túl logikus.

Pont ellenkezõleg, eléggé egyértelmû. Ugyanis a zsidó egyház vallási tanítói − a rabbik − judaizmusba vetett hitüket a zsidók szent könyvére a Tórára és a zsidó jogi, vallási és szokásjogi rendelkezések gyûjtõ könyvére, a Talmudra alapozzák.

Továbbá az ultra-ortodox jelzõ többnyire a szó szerinti interpretációról és a merev, történelmi szokásjogok betartásáról szól. A rabbik esetében − a muzulmánokhoz hasonlóan − ez gyakran egyetlen gondolatnyi eltérést sem engedélyez modern életvitelük és a szent könyvükben elõírt tevékenységektõl.

A Tóra tanítása szerint a Szentföldet a zsidók Jahvetõl, azaz a Jóistentõl kapták, mivel az akkori kor szellemében a Teremtõ Ábrahámon keresztül õket választotta ki annak érdekében, hogy rabszolgasorsból kiszabadulva Isten szavát közvetítsék a még nem istenfélõk között.

Azonban a Tóra − amely a keresztény vallásban Mózes elsõ öt könyvét takarja − szerint az akkori kiválasztott zsidó népnek Jahve feltételeket támasztott annak érdekében, hogy elfoglalhassák és békében élhessenek a Szentföldön, azonban e kritériumoknak nem tudtak megfelelni, amely a vallásosság és a tisztesség legmagasabb fokát írták elõ.

Ebbõl kifolyólag számûzetésre kerültek a zsidók az akkori Palesztina területérõl. Így váltak a Tóra szerint majdnem kétezer évig hontalanná a zsidók. Yisroel Dovid Weiss, ultra-ortodox anticionista rabbi szerint a zsidó szent könyv és Isten szava egyértelmû utasítást ad arra, hogy:

egy zsebkendõnyi területet sem tulajdoníthatunk el önerõnkbõl a Szentföld visszaszerzésének érdekében. Nemcsak a vérontás, hanem a nyílt artikulációja az izraeli államalapításnak szembe megy a zsidó hit fundamentumaival."

Ezzel szemben Herzl Tivadar, a cionizmus õsatyja, a zsidó állam megálmodója egészen másképp tekintett kultúrájának és örökségének az ápolására. Érvrendszerébõl eltûnt az imént idézett rabbi szerénysége és vallással szembeni alázata. Sokkal inkább egy politikai mozgalmár erõteljes és hergelõ szavai tûnik ki mûvébõl:

nép vagyunk, mert külsõ ellenségeink kovácsoltak bennünket egy összetartozó néppé. [...] Asszimilálódni nem tudunk és nem fogunk soha, mert a népek ezt lehetetlenné teszik számunkra. [...] A megoldás csak egy lehet: az önálló zsidó állam! [...] Adjanak nekünk szuverenitást a földkerekségnek egy, a mi igazolt népi szükségleteinknek megfelelõ darabján."

Herzl Tivadar és Yisroel Dovid Weiss nyilatkozatainak összevetése hûen szemlélteti, hogy mekkora szembenállás létezik zsidó és zsidó között. Amíg Izrael Állam elsõsorban egy politikai, szekuláris entitás, addig a judaizmus egy szent és elvitathatatlan vallás.

A közvélekedéssel ellentétben a modern zsidó állam lakosainak 60 százaléka egyáltalán nem követi a zsidó vallást, csupán 30 százalékuk nyilatkozta azt, hogy rendszerszerûen ápolja vallásos örökségét. Sõt, Izrael állami vezetõinek nagy többsége bevallottan ateista. Meglehetõsen furcsán hatnak ezek az adatok, tekintve, hogy Izrael zászlajában feltûnik a zsidó vallás jelképe, a Dávid-csillag.
Kit zavar, ha Izrael nem vallási, hanem faji alapon definiálja önmagát?

Azokat a hívõ zsidókat, akik többek között a Holokausztot is túlélték és megrögzötten kiállnak amellett az érvelés mellett, miszerint a zsidó kifejezés egy vallást takar és nem egy etnikai csoportot.

Ugyanis az utolsó személy, aki e alapvetõ tényt eltagadta Adolf Hitler volt. Ugyanis Hitler faji alapon határozta meg, genetika alapján, hogy ki számít zsidónak és ki nem. A szent vallás ismérve távolról elkerülte beteges gondolkodását.

Yisroel Dovid Weiss rabbi szerint viszont Izrael vezetése kínosan odafigyel arra, hogy bármely vallásos indíttatású kritika, amely a zsidó államot éri, illegitimnek, vagy antiszemitának minõsüljön. Elmondása szerint a Dávid-csillag is ezért került be a nemzeti lobogóba, hogy a Cion megalapítását ellenzõkre rá lehessen sütni az antiszemita bélyeget.

Továbbá az ábrahámi vallások gyökerére való tekintettel a palesztinok elnyomása is elfogadhatatlan az anticionista zsidók körében, amely tovább mélyíti a szakadékot a tradicionális vallásos rabbik és az izraeli vezetõi körök között.

A külvilág felé erõltetett egységes izraelita kép azonban közelebbrõl nézve nemcsak sokkalta heterogénebbnek látszik, hanem a rétegek között számtalan kulturális és morális törésvonal is megbújik.
Izrael belsõ ellensége: a Neturei Karta

A Neturei Karta nevû ultra-ortodox rabbi szervezõdés és aktivista csoport eredetileg 1938-ban alakult pontosan a szekuláris cionizmus eszméje ellen. Álláspontjuk a fõsodratú cionellenességet testesíti meg, miszerint egy mesterséges zsidó állam létrehozását tiltja a Messiás eljöveteléig a Tóra és a Talmud tiltja. Elmondásuk szerint:

a bûneik miatt lettek szétszórva, így véleményük szerint csak akkor lehet visszatérni Izrael földjére, ha bûneik megbocsátásra kerülnek, azaz eljön a Megváltó."

A szervezet világszerte megtalálható, apróbb tömörülésekbe koncentrálódott közösségek formájában. New Yorktól kezdve, Jeruzsálem külterületén keresztül, egészen Londonig szinte minden jelentõs városban megtalálhatóak. Emellett intenzív vallásos oktatási intézményrendszereket tartanak fenn, ahol az általános istenfélelemre és a szokásjogok merev betartására nevelik gyermekeiket.
Az önmagukat a Város Õrzõinek nevezõ szervezet a világpolitika szempontjából pehelysúlyúnak számít, azonban akár tetszik, akár nem, egy értékes eleme a modern kori politika és vallási indentitású zsidó közösségeknek. A kérdés csupán az, hogy Izrael Állam meddig fogja megtûrni a Tórára hivatkozó mélyen vallásos, zsidó származású, belsõ kritikusokat?Link