Ó, a legveszélyesebb zsidó! Van belõle pár millió, de csak a redva tudja pontosan mennyi hibrid van terítve a bolygón. Holnap a Magyar Hírlapban jelenik meg könyvismertetés Andreas von Rétyi George Soros: A multimilliárdos, globális hálózata, és a világ vége, ahogyan azt ismerjük címû kötetérõl. A könyv január 17-én jelent meg.

A holnapi ismertetés elsõ mondata így hangzik:

“Ahogyan itt 2014 októberében és szinte pontosan egy évvel késõbb közvetlenül megjelenésük után ismertettük Udo Ulfkotte német újságírónak a médiáról, majd a migránsokról írt könyvét, most szintén híradás következik ugyanannak a kiadónak, a Kopp Verlagnak egy újabb szenzációjáról.”

Ez jó alkalom arra, hogy csatoljam Ulfkotte két könyvének szintén a Magyar Hírlapban megjelent recenzióját. Elsõnek a migránsokról írt, majd pedig a német sajtóról írt ismertetést.


ULFKOTTE: A MENEKÜLTIPAR



A hónap elsõ hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel. 11 hónappal azután, hogy szintén a Kopp kiadónál látott napvilágot bestsellerré vált könyve, A megvásárolt újságírók, melyet szintén lapunk mutatott be elsõként a hazai nyilvánosságnak.

Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztõjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon, és gyûlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteó gyártással vádolni egy vezetõ német lap egyik korábbi kulcsemberét.

A szerzõ elõszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplezõ kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint õ. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni. Eddig 150 ezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyû a bíróság elõtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.

Vajon a hazai balliberális sajtót hányszor perelhetné a kormány (sajnos nem teszi), amikor esetenként még névtelen forrásokra sem hivatkozva hazudik, beleértve olyan rémtörténetek kitalálását is, hogy süllyed a hármas metró alagútja?

A kötetbõl az olvasó megtudhatja, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. (Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott „menekült” szót használja.)

Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkezõ menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából. Hogy a rendõrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátuszt kérõk bûnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátuszt kérõkrõl.

Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt, annak nem adnak hangot, hogy az országban 300 000, többnyire etnikailag német hajléktalan él, akik közül 32 000 a gyerek.

Könyvébõl megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is elõadnak menekültekrõl, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történõ menekülésérõl. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.

Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetõknek. Fejenként havi 3500 euróba. Egy millió menekült tehát 3,5 milliárd euróba, ami évente 42 milliárd. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a német segélyezése.

E könyv megjelenése elõtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorló ország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. „A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek. A távozó, képzett németek ’Goodbye Deutschland’-dal búcsúznak. Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak. A legtöbben közülük fiatal és egyetemi végzettségû”.

És a fejezet végkövetkeztetése: „Az igazság így hangzik: Németország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek”. Mely mondattól, mint általában a kínos tényektõl, megállhat az ütõ a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyarutáló tam-tam dobosai kezében.

És hogy honnan érkezik a „munkaerõ utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nõk 88 százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerbõl (ott ez az arány 84,9 %), Dél-Szudánból (84 %) és Burkina Fasóból (78,4).

A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetõknek. A Hepatitis-C vírussal fertõzöttek – Németországban összesen 4-500 000 ember – 38 heti kezelése 25-28 ezer euróba kerül. 2011 óta további két gyógyszert is felírnak, amelynek következtében 51-64 ezer euróval drágul a terápiaköltség. De ha az orvos még a grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább Gilead bogyót is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.

A menekülteknek megfelelõ szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock kastélyban a rendõröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idõsotthonokat ürítenek ki számukra.

Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésõbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein. Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.

A Németországban menedéket kapottaknak maximum 15 hónap ott tartózkodás után jogukban áll családtagjaik behívására. Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki elõõrsként az egyik családtagot, aki azután behívja õket családtagként. Így azután a család eltartására évente már 250 ezer euró összeget is rá kell fordítani.

A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektõl, mint a munkanélküliségtõl, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolattiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.

Közben Berlinben a zsebtolvajlások száma 55 százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások õrzése havi 6500 euróba kerül menekültenként.

Csak remélni tudjuk, hogy Udo Ulfkotténak ez a könyve is hamarosan megjelenik magyar kiadásban.

Lovas István



Ezután pedig a szerzõnek a német sajtóról írt könyvének ismertetése, amely 2014. október 13-án jelent meg az MH-ban:
Link