Honnan olvasnak:



Le lesztek figyuzva!!!

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Regisztráció

Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Minden holokauszttúlélõt gyötör a lelkiismerete

KultúraSzaporodnak, mint esõ után a mérges gomba, de nem csoda ha a "lelkiismeretre" hivatkoznak, mert mind hazudik és ez bizony kicsit túl (É) lõ már minden pofátlanságon. Fahidi Éva 18 éves volt, mikor elhurcolták az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba, hetvenegy évvel késõbb pedig élete elsõ táncelõadására készül a Tünet Együttes Sóvirág címû darabjában, amely részben az õ tragédiáját dolgozza fel. A 90 évesen is kirobbanó formában lévõ és hihetetlen életörömet árasztó nõnek ötvenkilenc évre volt szüksége ahhoz, hogy beszélni tudjon az átélt borzalmakról, azóta viszont élete fõ feladatának tekinti, hogy közel hozza az emberekhez a holokausztot. Miért haragszik a lengyel muzeológusokra, miként lehet a hatalmas veszteségeket színtiszta energiává alakítani, és milyen problémákat kellett áthidalnia az elõadás koreográfusának?

Sóvirág; elõadás; próba; Fahidi Éva

A Sóvirág próbáján

Mit szólt, amikor Szabó Réka azzal az ötlettel kereste meg önt, hogy táncoljon a darabjában?

Általában az a véleményem, hogy minden jó dolog, ami szembejön velem az életben, az alapfokon jár nekem, hiszen jó kislány vagyok. És mivel a tánc az egyik fontos kifejezõeszközöm – már gyerekkoromban is táncoltam –, azt gondoltam, hogy végül is miért ne vállalnám el Réka felkérését, lehet, hogy még ez is belefér. Hiszen a kilencven év még csak nem is száz.

Nem félt, hogy nem tudja végigcsinálni, hogy nem fog sikerülni?

Dehogynem féltem, most is halálosan izgulok! Nem látszik rajtam? Egy borzasztó nagy elvárás nyomasztó súlyát érzem magamon, egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal többet várnak el tõlem, mint amennyi bennem van. Talán azt hiszik az emberek, hogy ha én most kiállok táncolni, akkor nagy balerinaprodukciókra leszek képes. Bár igyekszem magamból kihozni a maximumot, ebben a vonatkozásban azért csalódás érheti a nézõket. Mindennek ellenére hiszem, hogy a mozdulatok eszközével is sikerül majd az emberekhez közel hoznom és érthetõvé tennem a magyar holokausztot. Ez lenne a célom.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; próba; Fahidi Éva

Fahidi Éva a próbán. Körülötte: Szabó Réka rendezõ és koreográfus, Cuhorka Emese táncosnõ, valamint Peer Krisztián és Zsigó Anna dramaturg

Rengeteg elõadást tartott már a holokausztról, könyvet is írt róla (Anima Rerum – A dolgok lelke). Hogyan lehet errõl a témáról úgy beszélni, hogy az emberek – ahogy ön fogalmaz – közel kerüljenek hozzá?

Nagyon kell vigyázni az arányokra. Nem szabad, hogy a mondanivalóm – akár a könyvben, akár most a táncban – szentimentális vagy szomorú legyen. Amirõl én beszélek, az nem a könnycsatornákat célozza. Azt akarom elérni, hogy az emberek valamilyen módon próbálják megérteni a lényeget. Próbálják meg felfogni, hogy õk vannak veszélyben, õk, akik nézik az elõadást vagy olvassák a szöveget. Én egyszer már végigéltem, és biztosan tudom, hogy bárki, bárhol, bármikor, ugyanebbe a helyzetbe kerülhet. Ehhez a témához egyszerûen nem illik a szentimentalitás. Azt hiszem, és ezt mondhatom az összes túlélõ nevében is, hogy sokfélék vagyunk, de érzelgõsek egyáltalán nem.

A Sóvirág próbáin – és majd az elõadásokon is – önnek bizonyos értelemben ismét át kell élnie a hetvenegy évvel ezelõtti szörnyûségeket. Lelkileg nem kimerítõ, hogy még 90 évesen is ezzel kell foglalkoznia?

Ezt az utat én választottam magamnak. Úgy érzem, hogy nekem egyszerûen ez a feladatom, a holokauszttal kell foglalkoznom. Talán így próbálok választ adni arra a kérdésre, hogy miért éppen én maradtam életben.

Lelkiismeret-furdalása van emiatt?

Mindenkinek van, aki túlélte. A magyar holokauszt során minden három elhurcolt emberbõl kettõt rögtön megöltek. Ráadásul teljesen esetleges volt, hogy abból a háromból ki volt az egyetlen, aki életben maradhatott. Lehetett volna a helyemben sok mindenki más is, akit végül elégettek, és valószínûleg valamennyi visszatérõ tud mondani a családjából legalább öt embert, aki életben maradhatott volna „helyette”. Ezért minden túlélõt gyötör a lelkiismerete.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; Fahidi Éva; interjú

Mennyi idõ után volt képes beszélni az átélt borzalmakról?

Ötvenkilenc évre volt szükségem ehhez. Ötvenkilenc évig nem tudtam ezzel az élménnyel semmit sem kezdeni, csupán elnyomni voltam képes, hogy meg ne bolonduljak.

Mi történt önnel, hogy egyszer csak átszakadt a gát, és készen állt feldolgozni a traumát?

2004-ben, július elsején elmentem Auschwitz-Birkenauba.

Kívülállóként talán ezt a legnehezebb megérteni. Hogy miért megy vissza az ember oda, ahol a legszörnyûbb dolgok történtek vele?

Dosztojevszkijt kell olvasni, abból megtanulható, hogy még a gyilkos is valamiféle belsõ kényszer hatására folyton visszamegy oda, ahol gyilkolt. Valahogy én is így vagyok ezzel, csak én az áldozat vagyok. Most már rendszeresen, olyan négy-öt évente visszajárok Auschwitz-Birkenauba.

Mit érez, amikor ott van?

Dühöt. Mindenekelõtt dühöt érzek a lengyel muzeológusokkal szemben, mert nem tudom megérteni, hogy miként lehetett ilyen barbár módon látványosságot csinálni Auschwitz-Birkenauból. Azt már csak csöndben tenném hozzá, hogy a magyar holokauszt túlélõi számára Birkenau hangsúlyozása a fontos, nem Auschwitzé. Az emberek többsége nem is tudja, hogy a magyar holokauszt 57 napjának Birkenau, és nem
Auschwitz volt a színtere. Mi, magyarok soha nem láttuk az Auschwitz kapuja fölötti „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz) feliratot, nem is tudtunk róla, hogy létezik.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; próba; Fahidi Éva

Fahidi Éva és Cuhorka Emese

A láger után többedmagával átszállították Allendorfba, a Dinamit AG muníciógyárban kellett kényszermunkát végeznie. 1945. november 4-én egyedül jött haza a deportálásból, a családját elveszítette. Mindezek után hogyan lehet az embernek rávennie magát egy új élet elkezdésére?

Egyáltalán nem volt könnyû. Miután hazajöttem, az történt velem, ami sok más túlélõvel is: nem tudtam visszamenni a saját házamba, már más lakott ott. A fogadtatás sem volt túl barátságos, olyan megjegyzést is hallottam a hátam mögött, hogy „na tessék, többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”. Nagy szerencsémre Érsekújváron életben maradt az egyik nagybátyám, aki körzeti orvos volt, hozzá költöztem. Két évig nyomtam az ágyat nála, és csak ‘47-ben kezdõdött újra az életem, ami aztán egy Hedwig Courths-Mahler-regénybe (német szerzõ, szerelmes ponyvákat írt ) illõ fordulatot vett: megismertem valakit, akit egy hét alatt oly mértékben megszerettem, hogy azonnal hozzámentem feleségül. Ez volt a boldog megoldás.

Egy interjúban mesélte, hogy miután ennyi veszteség érte, az egyik legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy mindenben megtalálja az örömöt. Sikerült így élnie?

Mindig azt szoktam mondani, hogy az emberrel nagyrészt az történik, amit bebeszél magának. Hiszek abban, hogy az ember sok mindenrõl meg tudja gyõzni saját magát. Az a fajta életöröm, amely minden túlélõre jellemzõ, de rám különösképpen, annak a tudatából ered, hogy megvan az életed. Az egyetlen olyan dolog, ami pótolhatatlan, mert ha elveszik a házadat, a kocsidat vagy a vagyonodat, azokat szerencsés esetben még egyszer megszerezheted. Az anyád, apád, a húgod életét viszont biztosan nem fogod visszakapni. Az életet formálni kell, szaladni utána, és élvezni. Sok fiatal felnõtt van ma, aki nem képes erre, mert azt hiszi, hogy hatalmas problémák gátolják ebben. Nyilván nem lehet mindenkinek egyenesen a szemébe mondani, hogy édes fiam, édes lányom, nincs fogalmad az életrõl, és nincs fogalmad arról, hogy micsoda kincs birtokában vagy. Pedig néha jó lenne ezt megtenni.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; próba; Fahidi Éva

A hazatérése után még sok éven keresztül egyáltalán nem hallgatott zenét. Miért?

Mert valóban az történt, amit az elõadásban is próbálunk elmondani, hogy én éppen a Zeneakadémiára, a felvételimre készültem, amikor elvittek bennünket a gettóba, majd Auschwitz-Birkenauba. A terveimbe oly módon tenyerelt bele a sors, hogy halálosan megsértett. Pontosan annyira, hogy még zenét hallgatni sem voltam képes, miután visszajöttem. A háború utáni korszakból egyetlen lemezem sincsen, koncertre sem jártam. Ráadásul eredendõen is rossz volt a gerincem, a kényszermunka alatt pedig annyira tönkrement a hátam, hogy már csak emiatt is végleg le kellett mondanom a zenészi karrieremrõl. Egy zongoristának ugyanis 6-8 órát is görnyednie kell a hangszer felett, nekem ez már nem ment volna.

Nem gondolt rá, hogy a kommunizmus alatt emigráljon Magyarországról?

Abban a tévhitben éltem le az életem, hogy tulajdonképpen jogom van eldönteni, hogy ott akarok-e élni, ahol születtem, vagy sem. Én úgy döntöttem, hogy itthon maradok, pedig milliárd alkalmam lett volna a disszidálásra, hiszen 48 évet húztam le a külkereskedelemben. Ugyan néhány nyelven beszélek, írok és olvasok, de semmilyen nyelven nem tudom magam olyan árnyaltan kifejezni, mint magyarul. Számomra a magyar a legszebb nyelv, és ha elmentem volna, akkor megfosztottam volna magam attól a gyönyörûségtõl, hogy a szép magyar szót halljam magam körül.

Vannak volt lágertársai, akikkel tartja a kapcsolatot?

Egy koncentrációs táborban folyton számolnak – mintha onnan olyan könnyen meg lehetne szökni –, és a számolást megkönnyítendõ ötös sorokba rendezik az embereket. Ezekbõl az ötös egységekbõl általában amolyan családpótló egyesületek lesznek, az embernek nagyon szoros kapcsolata alakul ki a saját ötös sorával. Az enyémben 18 és fél évesen én voltam a legidõsebb, rajtam kívül volt még két 17, egy 16 és egy 14 éves kislány. Én voltam a legöregebb, és ma mégis én vagyok az egyetlen, aki még él. Egész életre szóló barátság fûzött össze minket. Noha a háború után szét voltunk szóródva a világban, mégis mindig igyekeztük úgy intézni, hogy azért 2-3 évente, ha nem is mindnyájan egyszerre, de találkozzunk. Ez talán több is volt, mint barátság vagy testvériség. Inkább valami nehezen kifejezhetõ szoros együttlétnek mondanám, ami sosem szakad meg.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; próba; Fahidi Éva

Mellékvádlóként és tanúként is részt vett Oskar Gröning, egykori auschwitzi lágerõr perében. A férfit 94 éves korában, idén állították bíróság elé. Nem dühíti, hogy tulajdonképpen felelõsségre vonás nélkül, nyugalomban élhette le az életét?

Azt mondanám inkább, hogy meg tudom magyarázni az okát. Hajlamos vagyok arra, hogy mindenhez kifejlesszek egy elméletet, és ehhez is kitaláltam egyet. Magyarországon és Németországban is vannak szakmák, amelyeket a családban generációról generációra továbbörökítenek. Ilyen hivatás az ügyvéd és a bíró is. Egy családban könnyen lehet, hogy már a nagypapa is táblabíró volt, és annak a fia, sõt az egyik unokája is valószínûleg az igazságszolgáltatásban dolgozik. Na már most, nemcsak a szakmát örökítik ilyenkor tovább, hanem a szakmáról való elképzelést, az ahhoz kapcsolódó élményeiket is. Vélhetõen azoknak az igazságszolgáltatásban mûködõ német embereknek, akik hosszú évekig nem vették elõ Gröninget, a nagyszüleik, szüleik szintén bírák voltak, akik viszont a harmadik birodalomban dolgoztak, a náci birodalmat szolgálták hûségesen. Így aztán õk ennek a korszaknak az igazságszolgáltatási berögzõdéseit, a harmadik birodalommal kapcsolatos emlékeiket adták tovább.

Elméletem szerint mindez nagyon erõs befolyással lehetett az utódokra, és, ha csak tudat alatt is, de arra sarkallta õket, hogy ne vonják felelõsségre a bûnösöket. Talán a mostani fiatal generáció már önállóbban gondolkodik, és már hamarabb elõvenné a lágerõrök ügyeit. Csak hát már lassan késõ. Nekem Gröning ügyében nem az volt a legfontosabb, hogy milyen büntetést kap ez a férfi, mert milyen büntetést lehet adni egy kilencvenvalahány éves embernek? A lényeg az volt, hogy a német igazságszolgáltatásnak ez a mostani generációja jusson el odáig, hogy kimondja: ami bûn volt, az bûn is maradt.

Mit szólt hozzá, hogy az egyik holokauszttúlélõ megbocsátott Gröningnek?

Igen, az Eva Kor. Minden egyes túlélõnek el kell jutnia odáig, hogy feldolgozza a saját traumáját, aminek nagyon sokféle módja lehet. Ha nem dolgozná fel, akkor megbolondulna. Kor ezt találta ki magának. Megértem, de ez nem jelenti azt, hogy követem is a példáját.

Magyarországhoz képest mintha Németországnak kicsit fontosabb lenne, hogy rendszeresen foglalkozzanak önnel mint holokauszttúlélõvel. Kint többször hívták meg elõadást tartani, mint itthon, Auschwitz felszabadításának 70. évfordulóján Angela Merkel mellett mondott beszédet, és a könyve is elõször németül jelent meg, nem magyarul.

Igen, és azt hiszem, a miértre sajnos egyszerû a válasz. A németek már az 1960-as években kijelölték azt az egyetlen utat, ahogy feldolgozhatják a közelmúltat. Ez pedig a szembenézés. Én pedig része vagyok ennek. Magyarországon számos történelmi pillanat volt már, amikor ezt a szembenézést szintén meg lehetett volna tenni, de ezt mi mindig szorgalmasan elmulasztottuk, szemet hunytunk afelett, hogy a magyar holokausztot a magyarok csinálták.

Mondok viszont egy pozitív példát Németországból. Nemrég hoztak nyilvánosságra egy statisztikát arról, hogy hány zsidót kárpótoltak eddig azért, hogy a harmadik birodalom elrabolta a vagyonukat. A 71 év alatt ennek a vagyonnak csupán kis hányadát sikerült visszaküldeni a leszármazottaknak, és emiatt vannak németek, akik szégyellik magukat. Nemrég Stuttgartban jártam, ahol a statisztika kapcsán több beszélgetõpartnerem is feltette a költõi kérdést: mindezek után hogyan állhatok még szóba velük? Ez a szembenézés, és el lehet jutni idáig is.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; próba; Fahidi Éva
Miért probléma a járás, ha fel tudod emelni a lábad a füledig?
A Sóvirág címû darab Fahidi Éva és Cuhorka Emese táncosnõ duettje. Az elõadás legalább annyira tánc, mint dráma, a mozdulatokat párbeszédek kísérik, a szereplõk pedig a saját életükrõl mesélnek benne. Tulajdonképpen magukat alakítják. A darab arra keresi a választ, hogy egy idõs és a fiatal ember miként tudja átadni egymásnak a tapasztalatait, megértetni magát a másikkal. Mindez pedig Fahidi Éva holokauszttörténetébe van beleágyazva, az elõadás az õ traumáját, sorsát dolgozza fel.

„Az elejétõl fogva világos volt, hogy ez egy nonszensz elképzelés” – meséli Szabó Réka, a Tünet Együttes koreográfusa, mikor a meglehetõsen rendhagyó darab ötletérõl kérdezzük. „De már nagyjából húsz éve ismerem Évát, mert szegrõl-végrõl, a férjemen keresztül rokonok vagyunk. Éva nagy családösszetartó, folyton egy csomó mindenkire fõz, összehívja maga köré az embereket. Ezeken az összejöveteleken én rendre azt éreztem, hogy az Évát egyszerûen mindenkinek látnia kellene. Mivel hamar kiderült, hogy õ is egész életében mozgott, táncolt, nem kellett sokáig várni, hogy megszülessen bennem a gondolat: szeretnék vele egy elõadást csinálni.”

Fahidi Éva gondolkodás nélkül igent mondott a felkérésre, pedig a vállalkozás számára és Szabó Réka számára is több volt egy egyszerû színházi produkciónál. A rendezõ például olyan morális kérdésekkel találta szembe magát, mint hogy szabad-e egy ilyen idõs embert belerángatni egy ilyen fizikai megpróbáltatásokat igénylõ projektbe? „Vagy mi történik, ha valami baja lesz egy próbán, hogy számolok én el ezzel?” – teszi hozzá Szabó.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Sóvirág; elõadás; Szabó Réka; interjú

Szabó Réka rendezõ-koreográfus
Végül ezeket az aggályokat úgy-ahogy sikerült félretenni, mert Szabó Réka azt látta, hogy táncosa szellemileg nagyon friss, tisztában van a maga korlátaival, képességeivel, és mindenekelõtt nagyon vigyáz magára, nem vállal el olyat, amit nem bírna.

„A próbák folyamán ráadásul megerõsítést is kaptam Évától, hogy jó neki, amit csinálunk. Azt mondta, hogy õ nagyon rég érezte már magát ennyire jó állapotban, mint most, amikor napi szinten tréningezik és mozog. És mi is látjuk rajta a pozitív változást, mert bár õ mindig is egy fantasztikus, életigenlõ és -habzsoló valaki volt, de valahogy ez az életerõ, ami benne van, még jobban kinyílt az utóbbi napokban.”Link

Hozzászólások

118 #1 keepfargo
- 2015-10-12 12:17
a zsizsiknek azt a beteg kényszerét lássátok feleim, szümtükvel, ami nem hagyja nyugton addig mig nem öróla szól mindíg a történet. hogy igaz-e vagy sem, mellékes, a lényeg az, hogy a magamutogatás marad, esettöl, körülménytöl függetlenül. ahogy zsazsa g. mondta valahogy így: "mindegy hogy jót írnak vagy rosszat, az a lényeg hogy rólad írjanak"

kit érdekel hogy a magyar parasztság rendszerek százait hordta el a vállain, szinte fel sem emelve fejét a földröl, ha a kabaréban a zsizsik a paraszton gúnyolódással nevettetheti a városi prolit - és kaszálja, na nem a lucernát, még kevésbé a búzát, nem: a pénzt, amit felvásárlóként keresett, a parasztról az utolsó bört is lenyúzva akár.

szóval csak táncolják el a semmit a holoakármit, el is énekelhetik, egyebet se hallunk jóideje. csak a lekaszált búzából a kenyeret is úgy kellene kapják, érdemük szerint, ahogy az elhurcolást meg a lágerbeli munkát kapták - aztán énekelhetnének éntölem, ami a torkukon kifér - persze ne az én hazámban, hanem abban, amelyikért ök (meg)dolgoztak
4 #2 Posta Imre
- 2015-10-12 14:58
[movie=youtube]https://www.youtube.com/watch?v=VWqVr3BuJ5w[/movie]
2 #3 gerry
- 2015-10-13 05:44
Matyi - az összes hozzászólásodat leírhattad volna egy bekezdéssel. A saját írásodat utólag is tudod bõvíteni. Legközelebb csináld így légyszíves!
4 #4 Posta Imre
- 2015-10-13 06:51
Matyi, ne igyál annyit, kérlek! Nem tesz jót se neked, se nekem, és amúgy is kinn van a senekünk!
78 #5 Matyi
- 2015-10-13 12:09
Elnézést kérek, egy kissé bevoltam indulva tegnap este. Le vettem a szöveget.

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 3.12 másodperc
2,800,655 egyedi látogató