Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

1.16 Tiszakécske - második bosszú (ÁVO)

Gondolatok Egy újabb portyázásunk alkalmával messzebbre utaztunk. Most taknyos, megfázott rongyos gyereknek lettem álcázva. Az utat betegen, félálomban zötykölõdtem végig.
Akkor lettem éberebb, amikor anya ijedten cibálni kezdett. Az úton szemben velünk emberek tucatjai közelegtek.
- Menjünk innen gyorsan, mert meg fognak verni bennünket - mondta.
- Virágot hoztak nekünk - mondtam, hiszen néhányuk kezében csokrokat, láttam.
Egy család nézegetett bennünket. Két vagy három szépen felöltözött kislány volt velük. Felötlött bennem az én ruhám szebb.
Mikor látta, hogy nem esik bántódásunk, félelme hirtelen bosszúvágyba csapott át.
- Most megbûnhõdtök büdös parasztok - sziszegte a foga között.
Berángatott a tér sarki épületébe. Ez a pártház, vagy munkásõrség lehetett.
Kérdezte az ott lévõ egyenruhás illetõt, van-e telefonja. Van, mondta az, de azt csak szolgálati ügyben lehet használni. Különben is kicsoda, mit akar, hogy csak igy ajtóstúl beront ide.
- Ha nem akar magának bajt, azonnal jelentkezzen le, és csinálja amit mondok.
Elõvett egy jelvényt, és egy rövid irást, megmutatva azt az illetõnek, egyben figyelmeztetve, õt ami itt történik arról soha senkinek nem beszélhet.
Ráförmedt durván: nem látja mi történik odakint? - a téren verik a kommunistákat.
Az illetõ próbálta magyarázni, hogy megemlékezési ünnepséget tartanak, senki nem ver senkit.
- Azonnal hivja fel az ÁVÓ központot, jeletse nekik, hogy itt vagyok, beszélni akarok velük. Ne ellenkezzen, mert örök életben megemlegeti - fenyegette meg durván mégegyszer a nyomaték kedvéért.
Nem volt mit tenni, az ÁVÓ pecsétes utasitásban is az állt: a felmutatójának feltétel nélkül azonnali engedelmességgel tartozik mindenki.
Miután megtörtént a hivás, tisztázódott a helyzet, és az erõviszonyok, anya átvette a parancsnokságot, és a telefont.
- Menjen ki és meg ne próbáljon hallgatózni. - Azonnali cselekvés kell, mert a végén még megússzák a disznók. Itt most kommunisták vére folyik. - mondta ezt, már a telefonba.
Tanakodtak mit tegyenek.
A telefonálgatások eredményeként egy közeli katonai bázisról fellszállt egy MIG vadászgép.
Mi ekkor már az utcán voltunk.
A gép elõször fülsüketitõ zajjal alacsonyan repûlve áthúzott felettünk. Másodjára közelitve felénk, kerepelõ zaj is keveredett hangjába. Ugyanekkor sikoltozások, orditások törtek fel a tömegbõl. Anya futásnak eredve húzott maga után.
- Ezek hülyék, agyon akarnak lõni engem is ? - mondogatta pánik rémûletében.
Nem emlékszem pontosan a gép kétszer, vagy háromszor repült-e ránk.
Sikerült a tömegen kivül kerülnünk, megúsztuk. Egy nõ egy meglõtt férfit próbált életre tériteni, sikertelenül.
- Nem látja, hogy meghalt? Ezt érdemli minden ellenség! - mondta neki anya menet közben.
Sokára értünk haza. Izgatottan vártak. Ott voltak Oláhék is. Józsi bácsi kitalálta a falurádió hirei alapján, ki állhat a dolgok hátterében. "Erzsike, ebbõl nagy baj lehet, ezt nem lett volna szabad csinálni. Nem láttad, hogy az emberek kezében virágok vannak, nem furkósbotok" - mondta.
Anya csökönyösen magyarázta; nagy volt a tömeg, õ bizony úgy látta a kommunistákat verik és akasztófákat ácsolnak.
Mikor magunkra maradtunk, elõvette a jelvényt, boldogan csókolgatta. "Ez a hatalom. Most megkaptátok a magatokét szarháziak" - mondogatta kielégülten.





Hozzászólások

4 #1 Posta Imre
- 2016-03-21 07:05
Tisztelt Olvasók!


A Tiszakécske Blog szerkesztõsége a következõ visszaemlékezéssel hajt fejet 1956. oktbóber. 27 történései, hõsei, halottjai, sebesültjei, túlélõi elõtt. Hiszen mi, akik már a szabadságba születtünk, sose felejthetjük el az õsöket, akik vérrel vívták ki a szabadság édes ízét. Ha nem is akartak hõsök lenni, õk 17-en, mégis azzá lettek, a vér és a halál által. Hõsök, sose feledünk el Titeket!

MIG-15-ös vadászgép - ilyennel lõttek a tömegbe
m.blog.hu/ti/tiszakecske/image/mig15.jpg

Kovács István József:
Sárga töltényhüvely

Dolgozószobám rozoga íróasztalával szemben egy antik almárium áll. Az almáriumon könyvek, folyóiratok, napilapok és néhány versem.
Múlt, jelen, jövõ.
Egy töltényhüvely.
Minden így együtt - a történetem.
Egy barnuló, 37-es gépágyú-töltényhüvely...
Valamikor sárga volt és fényes. A lebukó õszi nap fényénél meg-megcsillant a falu alatti szántáson, a rét szélében. Ott bukkantunk rá - még iskolás gyerekkoromban - azokra a sárga töltényhüvelyekre...
Minden másodikuk nyomjelzõ volt, mérgezõ foszforos töltetû. Gépágyú lövedékek, halált hozók... Azok a nevezetes "sárga töltényhüvelyek".
Azóta eltelt 37 esztendõ. Kinõttem már az ifjúkorból is, talán meg is öregedtem. Ahogy az almáriumon lévõ töltényhüvely is megöregedett, bebarnult, a belevésett évszámok is kezdenek már elmosódni.
Tizenkét évesen, egy törött reszelõ hegyével véstem bele 1956. október 27-e dátumát, 28-án éjjel égõ gyertyák fényénél, a fehér, s vörös krizantémok között.
Igen, az évtizedek kikezdik a fémet is, eloxidálódnak a vésetek, karcolataikba befészkeli magát a por, elhomályosodnak. Azt a bevésõdést, melyet '56 vésett a lelkembe és agyamba, nem homályosítja el semmi. Ezt a bevésõdést hordozni kell mindhalálig.
Gyerek voltam még - amolyan "minden lében kanál", eleven srác.
A hír: "Budapesten kitört a Forradalom!" - mindenkit felrázott. Jött a falevelekkel, õszi szelekkel az "októberi vihar", s elérte a Tisza parti békés kis községünket is.
Lázban égett a község apraja-nagyja. Az emberek a gyülekezési tilalom ellenére csoportokba verõdve beszélgettek s gesztikuláltak. Mindenki friss híreket akart hallani.
Így köszöntött ránk október 27-e reggele is. Az elõzõ éjszaka eldördült néhány lövés, s hallatszott egy rövid géppisztolysorozat is. Csak úgy, ijesztésnek szánhatták, mert sem sebesülés, sem bántalmazás nem történt.
A helyi rendõrõrsön tartózkodó rendõr békésen átadta a fegyverét, aztán kivetkezett és eltûnt.
Sokan tettek hozzá hasonlóan. Ki a családjához, (a helybéliek) ki meg isten tudja, hová ment.
27-én reggel az iskolában tanár és tanuló egyaránt az éjszakai lövöldözésrõl beszélt, ki-ki fantáziájának megfelelõen színezte ki a dolgokat.
A tanárok már be se jöttek órát tartani. A tanáriban hallgatták a rádiót.
Nagy lelkesedésünkben valaki kitalálta, hogy szaggassuk szét az orosz tankönyveket. Pillanatok alatt megtelt az udvar kiabálva rohangáló, könyvtépõ gyerekekkel.
Õszintén szólva - élveztük a helyzetet.
A nyolcadikosok késõbb diákküldöttséget menesztettek a tanáriba. A tanárok benntartották a küldöttséget, minket azzal eresztettek szélnek, hogy a tanítás bizonytalan ideig szünetel. Ennek még inkább megörültünk, és versenyt futva a széltõl kergetett könyvlapokkal tódultunk ki az iskola kapuján. Az utcai járókelõktõl megtudtuk, hogy felvonulók gyülekeznek a Permetezõgép-gyár elõtt. Kíváncsiságtól hajtva futottunk odáig.
A gyár elõtt már sok ember gyülekezett. Hangosan vitatták az eseményeket. Jöttek az Állami Gazdaság dolgozói, a tanyavilágból a heti piacra bejövõ parasztemberek és asszonyok; kerékpárokkal, lovas kocsikkal. A "szódagyár" elõtt több lovasfogat is állt, áruval megrakva. Itt voltak a pénzügyõrök, a portások is, egyenruhában, a tejcsarnok dolgozói, a bolti árusok... A boltok addigra már bezártak. A szervezõk fegyelmezett négyes sorokba állították az összegyûlteket.
Ott láttam a falu akkori vezetõségét is. A néhány százfõs csapat fegyelmezetten, nemzetiszínû zászlók alatt megindult a Sugár utcán. Énekelve vonultak a Jermann-malom felé. A lábak egyszerre léptek, a szívek egyszerre dobbantak. Elõször azt énekeltük: "Kossuth Lajos azt izente"
Majd késõbb egyesek különbözõ jelszavakat kiabáltak be, s a félszavak kórussá nõttek: "Ruszkik haza!" "A népnek kenyeret, Rákosinak kötelet."
Így volt. A malomnál újabb csoport csatlakozott. A négyes sorok egyre szaporodtak.
Az utcán a házak ablakait sarkig kitárták, megnyíltak a kiskapuk. Újabb és újabb férfiak, asszonyok léptek be a sorba. Némely ház elõtt feketekendõs nénikék integettek. A legidõsebbek a kispadokon ülve biztatták a felvonulókat.
Talpon volt az egész falu.
A kabátok hajtókáján gyászszalag, s alatta az igazi magyar címer mûanyag jelvénykéi (ezeket '56 után tanáraink óvatosságból - még a pufajkások elõtt -, összeszedték tõlünk).
A Nagykõrösi utcai iskola elõtt a tömeghez zászlóval csatlakozott még néhány tanár és diákküldöttségünk tagjai.
Így érkeztünk meg a Községi Tanáccsal szembeni országzászlóhoz, a piactér és a katolikus templomi térre és útszakaszra.
A piactéren még ott lévõ néhány kofa is összepakolta motyóját kézikosaraiba vagy felszállt a fákhoz támasztott kerékpárokra, majd beálltak az emlékmûvet körülvevõ tömegbe. Az akkori felmérésem, illetve becslésem szerint a téren jó 3-4 ezer ember lehetett.
Az emlékmû ('48-as emlékmû) homlokzatának tetején a gyûlölt címertõl megszabadított nemzeti zászlót lengette a szél. (Ezt az emlékmûvet a Kádár-rezsim hívei lebontották, helyére MSZMP székházat emeltek. Oda, ahol a kécskei nép szabadságot, s emberi jogokat követelt...
Alkalmi szónokok (nevükre már nem emlékszem) adták hangos szóval az ottani nép tudtára mi is történik Budapesten és az országban. Közben a tömegbõl többen követelték, hogy Orosz Zoltán tanácselnök mondjon beszédet, illetve jöjjön elõ a tömeg mögötti Tanácsház épületébõl. Orosz Zoltán ennek a kérésnek eleget is tett. Nyugodtan beszélt, méltatta a pestiek kitartását, és fegyelemre intette a község lakóit. Arra, hogy a bolti árukhoz senki ne nyúljon, jut kenyér mindenkinek. Ezek után Matúz Dezsõ bácsi elszavalta a Nemzeti dalt, és szépen zengõ hangján belekezdett a Himnusz éneklésébe. A tömeg elõször lassan és halkan átvette a dallamot, és egyre erõsebben zengte. A sapkák, a zsíros parasztkalapok és kucsmák lekerültek a fejekrõl. Úgy énekeltünk emelt fõvel és áhítattal. Amikor azonban ahhoz a részhez értünk: "balsors akit régen tép!" hirtelen istentelen zúgás támadt, erõsödött, s a fekete felhõkbõl két repülõgép süvöltött el az éneklõk feje felett, csinált egy félkört. Orruk megbukott, torkolattüzek villantak, és elszabadult a pokol. Azokat a torkolattüzeket még mindig (sokszor álmomban is) élénken látom. Azok még mindig kísértenek.
Azok a MIG 15-ös vadászgépek lõttek. "Magyar" pilóták lõttek, himnuszt éneklõ békés kécskei magyar emberekre. Akkor, 1956. október 27-én, Tiszakécskén. A felhõkbõl felénk törõ istentelen Istenes Elemér "magyar" repülõtiszt lõtte a magyar lakosságot. Ekkor ösztönösen futni kezdtem. Hazafelé, a házunk irányába (akkor kb. 500 méterre laktunk az ország-zászlótól). Szerencsém volt, mert a többi gyerekkel, iskolás társaimmal a tömeg piactér felõli szélén helyezkedtünk el. Sok gyerek a piactér fáira mászott fel, hogy jobban lásson.
(Talán a fákon kapaszkodó gyerekeket vélték akasztott embereknek, vagy ez is csak az '56 utáni, "ellenforradalmat" szülõ propagandisták agyszüleménye. Ugyanis valaki -, neve még most sincs -, berezelt kommunista: ezt táviratozta a kecskeméti Katonai Repülõtér hitbuzgó kommunista parancsnokának.)
Szóval futottam, ahogy csak a lábaim bírták. Ösztönösen, fel sem tudtam akkor még fogni, mi is történik. Körülöttem ordítás és káosz. Robbanások, szörnyû ropogás, csattogás. Rohanó emberek, földön fetrengõ alakok. A tömeget magam mögött hagyva, hirtelen átfutottam a szemközti oldalra - gondolom azért, mert a házunk azon az oldalon volt. Pont oda, ahol a legjobban hullott a repesz. A második sorozat éppen akkor érkezett, amikor a Csemege bolt falánál futottam. Fejemre és a nyakamba vakolat és üvegcserép darabok hullottak. Elõttem, utánam pattogtak és robbantak a lövedékek. Valaki rám zuhant, elestem, maga alá temetett. Estemben a fejem beverhettem, mert elszédültem. Késõbb tudtam meg, hogy Etelka néni (Kállai Árpádné) volt, aki testével betakart, az idõs cigányasszony. Testét halálra szaggatták a gyilkos repeszek. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy még élek.
Hogy még kik feküdtek mellettem, s rajtam, már nem emlékszem.
Mögöttem egy rekedtes hang szólalt meg a lövések utáni viszonylagos csendben:
- Fuss, Pista! ... Fuss!
Mikor elõmásztam a halottak alól, õt felismertem. Anka Lajos bácsi volt az, idõs házigazdánk. Négykézláb mászott, õsz haja vértõl maszatos arcába lógott, szabad kezével görbebotjait szerette volna kiráncigálni egy élettelennek látszó kövér asszony alól valamiképpen.
Tovább futottam. Már csak pár méter a kiskapu, a ház, a biztonság. Szinte berepültem a nyitva levõ kapun, feltépve az alépület pincéjének korhadt ajtaját, s még máig sem tudom, miképpen jutottam le a 12 lépcsõfokon. Arra emlékszem csak, hogy ültem kábultan a pince fehér homokkal gondosan beszórt padlóján, egy boroshordónak vetve a hátamat. A harmadik sorozat akkor söpört végig a falun. Az iszonyú ropogás, recsegés még a pince mélyén is félelmetesen hatott rám. Azt is késõbb tudtam meg, hogy ez az utolsó, ez az idõben kései sorozat oltotta ki még 2 kécskei lakos életét és többeket megsebesített, akik, a sebesülteket mentették és kötözték.
Kis idõ múlva Lajos bácsi jelent meg a pinceajtóban, porosan és véresen. Egyik karján a kabát ujja szétszakadva, a könyökébõl csordogált a vér. Kisebb kar-, és homoksérüléssel megúszta. Az öreg nem szólt egy szót sem, csak betámolygott, libegve odakúszott ahhoz a hordóhoz, amely csapra volt verve. A csapot elfordította, a mázas kancsó remegett a kezében, úgy ivott, s a vörösbor alácsordult a lehulló vércseppekkel keveredve, a fehér homok mohón felitta. Mohón ivott az öreg is, s közbe-közbe abbahagyta, lihegett egy kicsit. Majd felém tartotta a kancsót.
- Igyál Pista! Apádat is... hangja elcsuklott, nem fejezte be, Újra ivott.
Nem bírtam tovább, felrohantam a pincébõl ki az udvarra, ki az utcára.
Valóban akkor hozta apámat négy ipari tanuló egy falócán. Felém nézett és felemelte a kezét. Élt!
- Kisfiam, téged is...!? - szólt hozzám, ahogy rám nézett. Azt hitte, hogy sebet kaptam, mert én is véres voltam. Szólni sem bírtam, csak a fejemet ráztam. A négy tanuló becipelte apámat lócástól a szûk kapun, majd letették a kiskert virágágyásai, a hófehér krizantémok közé.
Ekkor tudtam csak megszólalni:
- Édesapám, meglõtték a lábát! Engem nem találtak el, csak véres lettem!
Apám rám nézett nem válaszolt az arcán átszellemült megnyugvás suhant át és halkan énekelni kezdte: "Kossuth Lajos azt izente... Elfogyott a regimentje."
Néztem apámat, földbe gyökerezett lábakkal. Énekelt. A lócáról alácsorgott a vér a fehér krizantémokra, cirmospirosra festve azokat. A négy fiú csendesen sírt, körülállva a lócát. Én nem zokogtam, csak rázott valami hangtalanul, összeszorította a torkomat, fogaimat, a könnycseppek csendesen végiggördültek arcomról, le a földre, a vércirmos krizantémok közé. Azt hiszem ezzel a nappal, azokkal az átélt pillanatokkal - lélekben megszûntem gyermek lenni. A vérben, a könnyben, a belsõ remegésben, férfivá értem, ott, azon a napon.
Most, hogy túljutottam az életem delén, s az öreg almáriumon álló töltényhüvelyre nézek, mindig eszembe jut '56, és nem tudok felejteni. Számomra ez a barna töltényhüvely még mindig sárga. Az Apámat és október 27-ét, '56-ot jelenti. Apám emlékét, akinek a sebesülése miatt a legnagyobb orvosi igyekezet mellett is két hónap elmúltával térd felett amputálni kellett a bal lábát. Az évek teltével még háromszor kellett vágni az újra kiújuló, gennyedõ sebet. Azt hiszem, ez volt a fõ oka édesapám korai halálának.
Igen, ha ránézek a hüvelyre, ezek jutnak az eszembe. Talán pont ez a hüvely, az ebbõl kipattanó halál ölte meg osztálytársamat, vagy tette örökre nyomorékká az erõs apámat. Ezt megállapítani ma már nem lehet.
Az viszont tény, hogy 14 békés kécskei ember ott, azon a napon, Tiszakécskén belehalt sérüléseibe, köztük ártatlan gyerekek, életerõs családapák, asszonyok és galambõsz, szeretetreméltó öregek. Késõbb a házaknák, s a kórházakban még 8 embert vitt el a foszforos halál. S több mint 110-en megsebesültek. Azok az emberek is sérültek lettek, akiket csak a kisebb szilánkok értek. Azok helyei sokaknál már meg sem látszanak, a test sebeit már elhomályosította az idõ, de a lélek sebei, azok nehezebben gyógyulnak, és még sokaknál sajognak.
Talán ezeknek az érzéseknek köszönhetem, hogy azóta is mindig összeszorítom a fogaim, ha igazságtalanságot, embertelenséget tapasztalok, vagy hallok. Ennek az emléknek, annak a barna "sárga töltényhüvelynek" köszönhetem, hogy megtudtam, hogy meg kellett írnom a Tisza-táj '56" címû balladámat is...

(Forrás: http://www.igazunk.externet.hu/ig56/tartalom/cikkek/2-5-30.htm )

S végül egy dalszöveg, egy kérdés, a Kárpátia zenekar Neveket akarok hallani c. számából, Wittner Mária ’56-os halálra ítélt tolmácsolásában:

„Azt várja tõlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületbõl bocsássunk meg, lépjünk tovább?
Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak, akik a sortüzet vezényelték?
Bocsássunk meg a mészárlásért, a sok évnyi kegyetlen megtorlásért?
Felejtsük el, hogy arccal lefele temették a magyart, hogy sokaknak csak az emigráció maradt?
Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait, a halálraítéltek utolsó szavait?
Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem?
Hát nem! Nem és nem!”

http://tiszakecsk...apja_okt27

Hozzászólás küldése

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Generálási idő: 0.39 másodperc
3,447,110 egyedi látogató