Közelítenek a zsidó összeesküvés leleplezéséhez, még ha ilyen sután és ostoba "történész" módon is. A Mein Kampf szerzõi jogi védelme 2015. december 31-én lejárt; a müncheni nácizmuskutató intézet, az Institut für Zeitgeschichte kétkötetes, több mint kétezer oldalas kritikai kiadásával igyekezett hozzájárulni Hitler nézeteinek tárgyilagos megismertetéséhez. A Rubicon történelmi magazin legutóbbi számába terjedelmes tanulmányt írt a kérdésrõl Németh István egyetemi tanár.

Professzor úr, aki el akarta olvasni a könyvet, az eddig is hozzájuthatott, mégpedig 1300 oldalnyi felvilágosító jegyzet nélkül.
– A Mein Kampf hozzáférhetõségérõl pontos adataink vannak: a náci párt, az NSDAP kiadója, az Eher Verlag a Német Birodalomban 1925–1945 között 12,4 millió példányban jelentette meg. További húsz országban napjainkig több százezres példányszámot ért el. A második világháború után az NSZK-ban betiltották a kiadását, de az antikváriumokban szabadon árusíthatták. A könyv 1933-tól „világ körüli útra indult”. A német illetékesek fõleg az angol és amerikai fordításra figyeltek, mivel e két nagyhatalom döntõ jelentõségû volt Hitler számára, aki attól tartott, hogy szembeszállhatnak európai expanziós terveivel. Az adott országokra vonatkozó kényesebb fejezetek fordítását a kiadó nem engedélyezte, így számos ország olvasói voltaképpen csonkított fordítást kaptak.

– Hitlert a gyorsan elvetélt 1923. novemberi müncheni puccsért öt év fogházra ítélték, de csak alig több, mint nyolc hónapot ült le Landsbergben, amely inkább szanatóriumhoz hasonlított. Ott írta fõ mûve elsõ kötetét. Milyen fogadtatást kapott, amikor 1925 nyarán megjelent?
– Sokan várták, mert politikai szenzációnak harangozták be, de például a weimari köztársaság tekintélyes német és bajor újságjai szó nélkül hagyták. Az Eher Kiadó egyik reklámjában késõbb azt írta, hogy „a rendszer sajtója agyonhallgatta”. Meglepõ módon még a nemzetiszocialista Völkischer Beobachter is visszafogottan reagált. Érthetetlen módon a reklámdob sem volt sokkal hangosabb, mint az NSDAP szokásos publikációi esetében. A Mein Kampf elsõ kötete 1925 júliusában – beharangozásához képest egyéves késéssel – került ki a nyomdából, kezdetben tízezer példányban. A weimari köztársaság politikai erõi beállítottságuknak megfelelõen viszonyultak a könyv megjelenéséhez: kritika és lelkesedés váltogatta egymást. 1926 végén a Mein Kampf második kötetének kiadása alig keltett visszhangot, amit a csökkenõ értékesítési adatok is jeleztek.

– Kik olvasták a kor meghatározó történelmi személyiségei közül? Voltak-e olyanok, akik azonnal látták a veszélyességét?
– A második világháború elõtt, majd késõbb a világ sorsát kezükben tartó államférfiaknak cenzúrázatlan verziók álltak rendelkezésükre. Pontosan tisztában voltak Hitler szándékaival. Sztálin már korán kézhez kapta a könyvet, és sohasem kételkedett abban, hogy Hitler komolyan gondolja a benne leírtakat, ezért külpolitikájában a nyugati demokráciákhoz közeledett, útja a késõbbiekben mégis a zseniális és szörnyû manõverhez, az 1939. augusztusi német–szovjet megnemtámadási egyezményhez vezetett. Roosevelt elnök 1933-ban szintén olvasta a Mein Kampfot, ráadásul eredetiben, hiszen folyékonyan beszélt németül. A késõbbi – hiányos – amerikai fordításba beleírta: „Ez a megtisztított fordítás teljesen hamis képet ad arról, amit Hitler mond. A német eredeti egészen másként néz ki.” Eugenio Pacelli németországi nuncius – a késõbbi XII. Piusz pápa, aki szintén jól tudott németül – 1934-ben olvasta a könyvet, és sokkolta annak tartalma. De csak halk kritikát fogalmazott meg a nemzetiszocializmus zsidóellenessége miatt. Dávid Ben-Gúrión, Izrael állam késõbbi építõmestere 1934-ben így vélekedett a Mein Kampfról: „Hitler politikája az egész zsidóságot veszélybe sodorja.” Ezért a náci fenyegetésben a zsidók államteremtésre irányuló törekvésének megerõsítését látta. Winston Churchill volt az egyedüli, aki teljes mélységében megértette a könyv szövegét: „A hitvallás és háború új Koránja volt: beképzelt, bõbeszédû és formátlan, de küldetéstudattól áthatva.” Felismerte Hitler vonzódását a totalitarizmushoz, a fajvédelemhez, az emberek megvetéséhez. Az emberi jogok tagadása meggyõzte õt arról, hogy vele semmiféle kapcsolatot nem lehet ápolni. Hitler ugyanis az 1930-as években az angolok behálózására törekedett, és politikájának többen felültek.

04-nemeth-istvan-mi

– Ez a valaha legnagyobb példányszámban megjelent német nyelvû könyv, amelyet Hitler egyebek közt azzal a céllal írt, hogy megteremtse anyagi függetlenségét. Ez busásan bejött neki.
– Igen, a Mein Kampf megírásának fontos motivációi közé tartozott a saját jövedelem biztosítása. A hadseregtõl való 1920. március 31-i elbocsájtása után Hitler nem rendelkezett rendszeres jövedelemmel. 1921 elsõ felében írt a Völkischer Beobachter pártlapba: A. H. szignóval kereken negyven cikke jelent meg, amelyekért tisztes honorárium járt. A korai 1920-as években fõleg vendégelõadói díjazásból, valójában azonban a jobb müncheni társaság tehetõs szimpatizánsainak adományaiból élt, akik politizáló szórakoztatóként hívták meg szalonjaikba. A pénzadományoktól való függés nem tetszett Hitlernek. Landsbergi fogsága alatt lehetõsége nyílt egy jól eladható könyv megírására. Néhány év múlva bizalmasa, Julius Schaub árulta el, hogy Hitler a Mein Kampfot csak „pénzszerzési propagandairatnak” szánta. Hasonlóan vélekedett Gottfried Feder, legfontosabb politikai támogatója is: „Hitlernek dolgoznia kell, írnia, hogy pénzt csináljon”, mivel adóssága volt. A Mein Kampfból származó bevétele jelentõsen meghaladta a 12 millió birodalmi márkát. Még nagyobb bevétele – minimum ötvenmillió márka – volt az arcképével nyomtatott bélyegekbõl, a személyiségjogok használatából. Azonkívül õ és meghatalmazottai: Martin Bormann és fõadjutánsa, Julius Schaub fértek hozzá a német gazdaság Adolf Hitler-adományához (Adolf Hitler Spende), ahhoz a különadóhoz, amelybe évente a legtöbb vállalkozó bértömegének fél százaléka került, s ahova 1945-ig irdatlan összeg, 700 millió márka folyt be. Az összeg Hitler és a meghatalmazottak szabad rendelkezésére állt.

– Professzor úr, kérem, foglalja össze röviden a Mein Kampf lényegét!
– Az 1925-ben megjelent elsõ kötet zömmel életrajzi, ezért késõbb a külföldi kiadók is hátrébb sorolták megjelenését, hiszen inkább Hitler politikai krédója érdekelte õket. A Beszámoló címû elsõ részben a szülõi házban töltött éveket írja le, majd bécsi tartózkodása és ottani általános politikai megfigyelései következnek: fõleg a szociáldemokrata párt tevékenységének megismerése és értékelése, illetve a zsidóság szerepe és összefonódásuk a szociáldemokrata mozgalommal. A világháború címû fejezetben kifejtette, hogy a háború elkerülhetetlen volt, és nem Ausztria sorsáról volt szó, hanem a német népérõl. Õ pedig nem akart a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de a Német Birodalomért akár hajlandó lett volna meghalni. E részben fejtette ki elképzeléseit propagandája elveirõl, írta le front­élményeit. A háború után katonai elöljárója parancsára kapcsolódott be a Német Munkáspárt tevékenységébe, majd alakította át 1920 februárjában Nemzetiszocialista Német Munkáspárttá. A nemzetiszocialista mozgalomról szóló második kötet 15 fejezete részletesen tárgyalja a világnézet és párt, az állam és állampolgárság, a népi állameszme, a rohamcsapatok, az SA jelentõségét. A keleti tájékozódás és keleti politika fejezetben egyértelmûen kifejtette, hogy „ha Európában új területrõl és új termõföldrõl beszélünk, akkor csak Oroszország és az azt környezõ államok felé tekinthetünk”.

– A bírálók szerint az elsõ kötet számos valótlanságot tartalmaz. Mondana erre néhány példát?
– Hitler olyan élettörténetet talált ki, amely politikailag hasznos volt számára. Eközben nem a kisebb hibák érdekesek, hanem a tudatos hamisítás. A városi és vidéki munkásság érdekében kifejtett politikusi tevékenységének hihetõvé tétele érdekében azokat az egyszerû viszonyokat hangsúlyozta, amelyek között fiatalkorát töltötte. Anyagi helyzetét is súlyosabbnak láttatta, mint az valójában volt, nem a keserû szegénység volt az osztályrésze. Élte világát, rendszeresen járt operába és kávéházba. Ezután jött a hajléktalanlétbe való alámerülés, amelybõl levelezõlap-festõi tevékenységével kászálódott ki. Háborús élményeinek leírása is zömében a fantázia szüleménye. Heroizálta „tûzkeresztségét”, csak egyetlen rohamban vett részt, majd átkérte magát küldöncnek. Egyetlen szót sem vesztegetett az 1918. augusztus 4-én kapott elsõ osztályú Vaskereszt kitüntetésére, amelyet állítólag gyakrabban osztogattak a front mögötti törzseknél, mint elöl, a lövészárokban. „Óvatossága nagyobb volt, mint becsvágya” – írta róla egyik katonatársa. Ráadásul a kitüntetés felterjesztõje egy zsidó tartalékos hadnagy volt; késõbb ezzel sem szeretett volna dicsekedni.

– A keleti élettérnél is gyakrabban történik utalás a könyvben Hitler zsidógyûlöletére. Sejthette-e valaki mondjuk 1933 elején, hogy a nácik eljutnak a „végsõ megoldáshoz”?
– Az antiszemitizmus Hitler világnézetének magva volt, amely 1919 tavaszán kezdõdött a müncheni tanácsköztársaság és jobboldali barátai hatására. 1933 után – a szervezett munkásmozgalom szétzúzását követõen – a nemzetiszocialisták a „zsidókérdés” felé fordultak, és a félmillió német zsidó, a lakosság 0,8 százaléka, „nemkívánatos” lett Németországban. 1933-ban még nem lehetett látni, hogy eljutnak a „végsõ megoldásig”. Erre csak a második világháború alatt került sor. A németországi zsidók 1939 elejétõl 1941 októberéig úgynevezett kivándorlási illeték fejében még elhagyhatták az országot; ezzel a lehetõséggel 300 ezren éltek. 1940 júniusában felmerült a Madagaszkár-terv, amely szerint Európa „zsidómentesítése” érdekében négymillió zsidót a francia trópusi gyarmatra telepítenének, amelyet Franciaország átadna Németországnak. Göring utasítására 1942. január 20-án Heydrich vezetésével összeült a Wannsee-konferencia a „zsidókérdés végleges rendezésének” koordinálására. A holokauszt nem hirtelen kezdõdött, hanem fokozatosan fejlõdött ki a náci rendszer bürokratikus és pártszerveinek korántsem egységes, sõt részben ellentmondásos zsidópolitikájából. Intenzitása a háború alatt egyre nõtt.
Adolf Hitler viaszfigurája a Szentpétervári Viaszfigurák Múzeumából. Átfésülni a múltat?

Forrás: MTI

Adolf Hitler viaszfigurája a Szentpétervári Viaszfigurák Múzeumából. Átfésülni a múltat?

– Hitler zsidó- és bolsevizmusellenessége jól ismert. Ám ön a Rubiconban megjelent írásában keresztényellenességrõl is szól, sõt egyenesen azt állítja, hogy a zsidók megsemmisítése után a keresztények következtek volna.
– Heinrich August Winkler Németország modern történetét taglaló munkájában új információként kifejti, hogy Hitler háború utáni célja a kereszténység végleges meghaladása volt. Ez volt Hitler „titka” és megvalósulatlan célja, nem csupán a zsidók megsemmisítése. A fõhadiszállásán feljegyzett monológjainak visszatérõ témája a zsidóság történeti szerepe. Hitler szerint a kereszténység mindent elpusztító bolsevizmus volt. Pál az õskereszténységgel forradalmasította Róma csõcselékét ugyanúgy, mint késõbb ez Oroszországban történt. A kereszténység ezer évvel késleltette a germán világ felvirágzását. Ezért a „végsõ gyõzelem” után szándéka szerint példátlan méretû kulturális forradalom következett volna, amelynek célja a közel kétezer évvel korábban indult hibás történelmi folyamat korrigálása. Hitler nem állt volna meg a zsidóság kiirtása után, s a kereszténységre is sor került volna.

– Milliók kiirtása, a második világháború áldozatai és a mérhetetlen szenvedés ellenére mégis létezik Hitler-mítosz. A napokban kell döntenie a német alkotmánybíróságnak arról, engedélyezi-e egy német szélsõjobboldali, neonáci párt mûködését. Mivel magyarázható ez?
– Feltehetõen azzal, hogy a Hitler-kép 1945 után az NSZK-ban többszörös változáson ment keresztül. A németek kezdetben a nácizmus bûneiért egyedül Hitlert hibáztatták. 1959-ig démonizálták és bûnbaknak kiáltották ki Hitlert, de a hidegháború és az újjáépítés érdekében rövidesen fel kellett hagyni ezzel. Fõ mûve, külföldön a „nácik bibliájaként” aposztrofált könyve nem jelenhetett meg az NSZK-ban. Eközben azonban a múlt nem akar elmúlni, s máig nagy nemzeti probléma a vele való megbirkózás. Az NDK-ban viszont kijelentették, hogy „õk a jobbik Németország”, ahol a Hitler-ellenes ellenállók élnek. Így a náci múlt náluk egyáltalán nem lett „kihordva”.

– Van-e egyáltalán értelme, hogy ennyit foglalkozzunk Hitlerrel?
– A huszadik század gyilkos politikusgarnitúrájában Hitler a civilizációs korszaktörés szimbolikus figurája. Kevés múlt századi politikai vezetõ volt népe körében annyira népszerû, mint Adolf Hitler az 1933-as hatalomátvételt követõ évtizedben. A személye iránti lelkesedés nemcsak azokat hatotta át, akik nácinak gondolták magukat, hanem olyanokat is, akik kritikusan szemlélték a rendszert. Személyes népszerûsége és a karizmájába vetett hit elõsegítette, hogy 12 évig hatalmon maradhasson. A rendszer folyamatosan jelentõs népi támogatással számolhatott. Politikai, erkölcsi és katonai kudarca végén azonban még saját népe elpusztításától sem riadt vissza. „Vele éltél, vele halsz” – szuggerálta a goebbelsi propaganda az összezavarodott tömegeknek. „Ne féljünk Hitlertõl! Ha már egyszer megközelítjük, leleplezhetjük” – írja Guido Knopp könyvében. Ahhoz, hogy el tudjuk felejteni, elõször meg kell érteni. Minél távolabbra menekülünk tõle, annál makacsabbul ragaszkodik hozzánk. Tehát meg kell ismerni. Megismerni a korabeli német viszonyokat a versailles-i békeszerzõdés után, a weimari köztársaság alkotmányosan beépített gyengeségeit, más nagyhatalmi törekvéseket és hatásukat a nemzetközi kapcsolatokra a két világháború között, a külföld felelõsségét mozgalma tolerálásában, a gazdasági válság németországi hatásait, pártja és személyes törekvéseit és taktikáját a hatalom megszerzése érdekében. Meg kell ismernünk Hitlert: dokumentumokkal, objektív elemzésekkel. Ez nem jelenti nézeteinek rehabilitálását, csupán megismerését. A történeti kutatásnak szabad légkörre és gondolati bátorságra van szüksége, nem korlátozhatják hetven év után is tabuk és sérelmek. S akkor majd nem félünk Hitlertõl.Link